Orgonanyíláskor, egy édes áprilisi este, a kis Pallayné búcsút vett
ettől a rossz világtól, s minden nagyobb lárma nélkül szépen lecsukta a
szemét, azt a híres nefelejcsszemet. Közel a villához, egy kávéházban,
valami malacz-banda _Rip van Winkle_t nyomorgatta; a kocsik szemtelenül
dübörögtek az ablak alatt; a hold bepislantott az erkély-ajtón s aztán
nyugodtan sétált tovább az égen; egy szobaleány elszaladt a klubba
Pallay urért; és a világ tovább forgott.
Mikor az ember egy gyönyörűen fésült rendező karján, először lép be a
vigadó nagy termébe, s ott nem lát mást, csak százezer kis csillagot:
bizonyára másként képzeli el egy bálkirálynő halálát. De meg volt irva,
hogy a kis Pallaynénak, a mint az életében nem sikerült semmi, ne
sikerüljön a halála sem.
A temetést elmosta az eső, s a közrészvétet kissé megtompitotta az
Operaház uj vendége, egy amerikai énekesnő, a ki _Dinorah_ban hihetetlen
gyémántokat rakott magára. Ezek a gyémántok biborszinü tüzükkel
lefoglaltak minden érdeklődést, s a kis Pallayné, a kit már három év óta
meglehetősen elfelejtett a világ, nem kaphatott a közfigyelemből némi
kárpótlást, most, utóljára sem. Az ő halála már régen befejezett ügy
volt; s találkoztak, a kik azt kérdezték: »Hát csak most halt meg
szegény?!«
Az arczképei lassankint eltünedeztek a kirakatokból s a régi barátnők
egyre szórványosabban tárgyalták a szomoru esetet: »Mit szólsz a szegény
Klárihoz? A fűző ölte meg; az a bizonyos, mesés, botrányos, képtelen
fűző!« Pallay úr egy darabig gyászához méltó komolysággal osztogatta a
whist-kártyákat, s illőképpen borongó arczczal hallgatott, ha lányos
történeteket meséltek körülötte, de később ő is engedett a
szigorúságából. Sőt, amiképpen vihar után az ég, derültebbnek látszott
mint azelőtt. Hiába, egy tüdővészes asszony soha se tréfa dolog. S
koronkint voltak hangulatai, melyek ismerőseit a műegyetemen töltött
éveire emlékeztették.
Helén, az első komorna, birta ki legtovább a gyászszal járó
fáradalmakat. Egy hétig tüntető makacssággal járt ki a temetőbe. A másik
héten azonban férjhez ment egy derék mészárosmesterhez, a kit a Pallay
úr végső utalványa teljesen meghóditott. A lakzi után Helén is jónak
látta beszüntetni a temetőt. És a hullámok szépen összecsaptak a kis
Pallayné emléke felett.
Azaz, hogy még sem egészen.
Legalább lelkiismeretes életrajz-írók hozzá tennék a kis Pallayné
történetéhez, hogy Török Ernő egy fél esztendeig száraznak és ízetlennek
talált minden szivart a világon, s untalan korholta a legényét, a mi
azelőtt nem volt szokása. Sőt azt is, hogy a nevezett úr néha, hajnal
felé, kénytelen volt meggyújtani a lámpáját, csak azért, hogy ne lásson
a sötétben folyton egy nefelejcs-szempárt, mely ha mosolygott, akkor is
mintha könnyezett volna, ha pedig könnyezett, akkor is mintha titokban
kissé mosolygott volna a részvevő baráton.