Abban az időben, mikor Gál Ernő még rendesen itthon töltötte a telet, én
impresszionista képeket festettem, idegesen, lázasan, tombolóan
impresszionista képeket. Az eredetiségem az volt, hogy a tájképeimből
kizártam az embert, s kizártam az egész állat- és növényvilágot. Az én
festményeimen nem volt se fauna, se flóra; a néma, a látszólag élettelen
természet volt az, mely vásznaimon beszélt… és ékesen szólt annak, a ki
érti a természet beszédét.
Két kedves tárgyam volt: a tenger, a maga végtelenségében,
egyhangúságában és szennyes szinében, és a sziklák, a maguk
kopárságában, egyhangúságában és szintelenségében. A szomorú szinü habok
s a komor kő volt a különlegességem; a képeimen nem lehetett egyebet
látni, csak vizet, vizet és vizet, vagy: szienitet, márgát és bazaltot.
Voltak, a kik kicsúfoltak. Egy biráló, az 1890-iki őszi tárlatról
szólván, ekkép emlékezett meg rólam:
»26. sz. Folyadék. 29. sz. Folyadék. 30. sz. Szilárd testek. 31. sz.
Szilárd testek. 32. sz. Folyadék. Festette: Kovács Sándor. Sok folyadék,
s hatalmas szilárd testek«.
De voltak elszánt híveim is, a kik szembe szálltak értem a
közvéleménynyel. S Gál Ernő gyakran szólt hozzám így:
– Tudod-e, hogy Aldulianunak nagyon tetszett az _Éj?!_… Aldulianu a
_Téli táj_tól el volt ragadtatva… Aldulianu azt mondta, hogy a
_Szélcsend_ a te legremekebb munkád…
Kezdtem nagyon kiváncsi lenni erre a katonára, a ki végig kitartott
mellettem, s a ki nem csüggedett még akkor sem, mikor már magam is meg
voltam rendülve.
A Gál Ernő szavaiból már tudtam róla egyetmást. Aldulianu a mi szegény
barátunk meghittjeinek a legszűkebb köréhez tartozott. Hadnagy volt nem
tudom melyik huszárezrednél, Kecskeméten állomásozott, s így, rövid
szabadsággal, sűrűn feljöhetett Pestre. Tudtam róla még azt is, hogy
régi katona családból származik s Boszniában kitüntette magát. Tudtam
végre, hogy remek zongorás, a ki egyszersmind zeneszerző is a szabad
idejében, s hangulatos dalokban zenésiti meg Poe Edgar, Baudelaire és
Dante Gabriel Rossetti legszebb verseit, azokat, a melyek csak
rejtelmességekről szólnak, csodálatos, titokzatos hangon.
A véletlen úgy akarta, hogy sohase találkozzunk. Nemsokára az ezredét
áthelyezték Temesvárra; csak ritkán járt fel Pestre, s kevesebbet
hallatott magáról.
Hanem azért, egy darabig, tisztában voltam azzal, hogy mit gondoljak
róla. Gál Ernőnél találkoztam már egynehány katonával, s mondhatom, a
Gál Ernő katonái igen furcsa katonák voltak. Derék, kitünő fiuk, a kik
rendben végezték a szolgálatukat, de a kiket, első látásra, inkább szép
lelkü postatiszteknek nézett volna az ember. Ezek a katonák az _Ueber
Land und Meer_ leghívebb előfizetői közé tartoztak, legyezőt és
majolikát festettek, czimbalmoztak, este nyolcz órakor jártak haza, nem
czigaretteztek, és czitromvizet ittak. Volt köztük egy dragonyos
kapitány, a ki lélekre inkább érzelgős tévedtnőhöz hasonlított; s a
tulajdon szememmel láttam, hogy egy gyalogos főhadnagy, a ki a Gál Ernő
lakása felől jött, a szakadó záporban esernyővel, egy valóságos, polgári
esernyővel, szállt fel a lóvasutra.
Szentül meg voltam győződve, hogy Aldulianu barátunk, Poe Edgar rajongó
híve, s kőzeteimnek lelkes tisztelője, a hadseregnek ugyanehhez a gyönge
állományához tartozik.
Egyszer aztán megpillantottam az arczképét valamelyik képes napilapban.
A rajz ezt a czimet viselte
_Vitéz lajdinánt Aldulianu,_ vagy: _a hadnagy úr mulat._
Csakhogy az arczkép nem Aldulianut ábrázolta, hanem a képviselőház egy
ismert alakját. Tudva levő, hogy a képes néplapok, ha valamely
ismeretlen férfiú arczképét kell közölniök, a kinek a fényképét nem
lehet megszerezni, úgy segítenek magukon, a hogy éppen tudnak. Szóval a
kép nem igen lehetett hű.
A szöveg azonban többet mondott minden arczképnél. Mert ebben a
szövegben kemény dolgok voltak. Szoldateszka brutalitás, granicsár
hazátlanság, lajdinánt henczegés, polgári vér, kutyakorbács és egyéb
csinos dolgok. S ennek az országos botránynak a fő-szereplője nem
lehetett más, mint a mi kitünő zongorásunk.
Biz ott összekaszaboltak egynehány vármegyei urat. Nem kisebb ok, mint a
_Gott erhalte_ miatt történt a barátságtalan összekoczczanás. A földvári
rendőrkapitány, a ki látogatóban volt ott, s a ki akkor nagyon el volt
keseredve valami örökség-dolog miatt, a komoly hangok hallatára
rágyujtott a »Hetes, nyolczas, kilenczes, tizes«-re; ez nem tetszett a
tiszt uraknak. A mulatók egy kicsit be voltak csipve, a tiszt urak
szintén. Szóval nagyon súlyos szavak röppentek el, s a dolognak az lett
a vége, a mit az én képes néplapom a »temesvári vérfürdő«-nek nevezett
el. S Aldulianunak a kardja, szerencsétlenségére, valamivel élesebb
volt, mint társaié.
Megvallom, hogy bármily sajnálni való volt is az eset, Aldulianu hadnagy
ezzel a váratlan szereplésével teljességgel nem vesztett előttem. A
viseletét, akármilyen szerencsétlen véget ért a dolog, kifogástalannak
találtam, s szerettem, hogy nem ment haza hétkor zongorázni.
Gál Ernő másképpen gondolkozott.
– Micsoda balszerencse! – szólt, mikor az eset után először
találkoztunk. – Szegény fiú! Hogy neki, a ki csak nagyritkán megy el
vendéglőbe, éppen akkor ott kellett lennie!
Az esetnek különben, a mi barátunkra nézve, nem lett semmi súlyosabb
következése. Meg kellett verekednie vagy három úrral, a kiket
megvagdalt, leülte a rámért két heti szobafogságot, s lassan elfeledték
a dolgot.
Annyival könnyebben, mert a város békéje kedvéért Aldulianut megint
áthelyezték. Ugyanakkor egy párheti szabadságot is kapott, s én végre
szinről-szinre megláthattam kőzeteim barátját.