Aldulianu hadnagygyal a szegény Gál Ernőnél ismerkedtem meg, a mivel azt
akarom mondani, hogy Aldulianu hadnagy igen különös katona volt.
A szegény Gál Ernő… de van-e, a ki nem ismerte őt? A ki ebben az
országban tollat vagy ecsetet forgat, ha csak az erdőben nem él, mint
athéni Timon, négy vagy öt évvel ezelőtt nem igen kerülhette el, hogy
minduntalan ne találkozzék vele. S a ki egyszer-másszor meg szokott
fordulni a szinházak első előadásain, a hangverseny-termekben, meg a
műtárlatban, okvetetlenül emlékezni fog élénk alakjára, mandula vágásu,
barátságos szemére, és természettől göndör, szép, fekete hajára, melynek
nem egy szerelmet köszönhetett.
De ismerték őt Párisban, Münchenben és Rómában is. A téli városokban
mindig hónapokig időzött, a társaságos élet nagy középpontjait
évről-évre meglátogatta, s az összeköttetéseit soha se hanyagolta el.
Mindenütt megfordult, mindenütt voltak barátai, és Sándor-utczai lakása
oly ismert czim volt egész Európában, akár a Café Riche.
Ebben a Sándor-utczai lakásban, ha a házigazda egypár hónapot Budapesten
töltött, meglehetősen tarka társaság szokott összeverődni. Találkoztál
itt irókkal és festőkkel, grófokkal és szinészekkel, urakkal, urfiakkal,
és válogatott czigánylegényekkel. Ma egy rossz kabátú verselőt találtál
ott egy nagykövetnek a majoreskójával, másnap egy kiváló zongorázót, a
ki a szőnyegen aludt, egy szobrászt, a kit semmi módon nem lehetett
megszólalásra birni, egy kezdő szinészt, a kiben Gál Ernő tehetséget
fedezett fel, egy idegen országból érkező csodabogarat, a kiről utóbb
kisült, hogy a század legnagyobb gondolkozója, s egy festőt, a ki
torzképeket rajzolt az egész társaságról. Nem is képzelhettél ennél
furcsább népet. A vendégeknek, a kik itt összetalálkoztak, soha se volt
egymáshoz semmi mondani valójuk, s általánosságban a Gál Ernő látogatói
csak két dologra nézve egyeztek meg: mindnyájan szerették a teát, és
mindnyájan szerették a művészetet, ha másként nem, egy-egy csinos
szinésznő formájában.
Gál Ernő soha se unta meg ezt a fölötte vegyes társaságot. Valami
érthetetlen, konok érdeklődéssel viseltetett a nem közönséges
viselkedésü, a sajátságosan gondolkozó, meg a tehetséges emberek iránt,
s mint más ember utána jár a nőknek, Gál Ernő azzal töltötte az életét,
hogy a tehetségek után járt, a kiket aztán rendre meghívott magához.
Azoknak, a kiket egy darabig értékes embereknek tartott, meg kellett
ismerkedniök vele. Valósággal gyüjtötte az érdekes alakokat, a mint
mások levél-bélyegeket, füzértáncz-jelvényeket, vagy eltört báli
legyezőket gyüjtenek.
A török szultánnak, azt mondják, háromszáz felesége van. Ez mindenesetre
csodálatos dolog. De én még a török szultánnál is érthetetlenebbnek
találtam a szegény Gál Ernőt, a kinek háromszáz barátja volt. Hogy
igazságos legyek, el kell ismernem, hogy ez a háromszáz ember mind igaz
barátsággal viseltetett iránta. Nem is igen lehetett őt nem szeretni;
hisz maga volt a gyöngédség, finomság és nemesség. Úgy élt a létért való
küzdelem világában, mint egy virág; soha se okozott még csak egy rossz
pillanatot se.
Hogy őt sokan szerették, az érthető volt. De ő, hogyan oszthatta meg az
érdeklődését háromszáz barát és nem tudom hány jóismerős között? Pedig
nem volt szokása elcsapni a régi czimboráit. Az ő szeretetreméltóságából
mindenkinek jutott, mint a bibliai négy kenyérből; s azokat a barátait,
a kiket hosszabb ideig nem kereshetett fel, elárasztotta kedvességekkel
teli, kissé idegesen élénk, bizalmas levelekkel. Mégis, úgy képzelem,
sokkal kevésbbé szerette a meghittjeit, mint a hogy ezek őt; mert mindig
keresett és mindig talált uj meghitteket. Koronkint úgy tünt fel
előttem, mint a barátság Don Juanja, a ki nem is a barátjait szereti,
hanem inkább azokat a meghittségeket, a melyek a barátságból fakadnak; a
hogy a sevillai kaland-vadászt nem a szeretői érdekelték, hanem maga a
szerelem, egy álmodott és csak óhajtott szerelem, a melyet folyvást
űzött, s a melyet nem találhatott fel soha.
Gál Ernő, azt hiszem, a lángelmét kereste a barátjaiban. Szinte gyerekes
kiváncsisággal nézett a lelkébe minden uj médiumnak; s mikor ezt
ismertnek, egyhangúnak, vagy földhöz ragadtnak találta, tovább ment. Uri
ember volt, s nem neheztelt rád csak azért, mert csalódott benned;
később is ápolta ismeretségedet, de tovább ment, uj barátokat keresni.
Bizonyára soha se találta meg az annyit hajszolt, igazi lángelmét; pedig
a naplója teli volt fényes és nagy nevekkel.
Önök kétségen kivül úgy találják, hogy ehhez jókora gyerekesség kellett.
Meglehet; de legyen szabad hozzátennem, hogy ez a gyerekesség
meglehetősen különös volt.
Úgy képzelem, ez a mi szegény barátunk senkit és semmit se szeretett
igazán, csak a művészetet. S ennek az ős, örök istenasszonynak alighanem
ő volt az utolsó szerelmese.
A művészet ma már bejáratos a házmesteri lakásokba is, de a mióta
vulgivaga, igazi, odaadó, önzetlen szerelmesei nincsenek többé.
Udvarlói, ó azok vannak elegen. De legyünk őszinték. A művészet ma a
legtöbb embernek egy nem közönséges divathölgy, a kivel együtt
mutatkozni nem árt; a tömegnek most is az a bizonyos Hekuba; egynek
kereső élettárs, másnak egyszerüen fejős tehén; a jobbaknak kellemes
ismeretség, a legjobbaknak egy öreg szerető, a kihez mindig visszatér az
ember. Olyan emberek, a kiknek az Egyetlen, a Mindenek felett való, a
kiknek istensége és az egész világa, olyan emberek nincsenek többé.
Gál Ernő volt az utolsó ilyen ember.
Az ő szerelme igaz, teljesen odaadó, és osztatlan volt, nem úgy, mint
azoké, a kik csak az ajkukon hordják ezt a szerelmet, a kik a művészet
képében csak a tulajdon érdekeiket szeretik, a tulajdon művészi
érzéküknek udvarolnak, a tulajdon hiúságukat legyezgetik. Ne bízzanak
önök az alkotókban! Az alkotó önző szerelmes. Az igazi úgy tesz, mint
Cordelia; hallgat és szeret. A legszerelmesebb szerelmesek azok, a kik,
mint Petrarca, csak sorvadnak s égnek az olthatatlan vágytól, a tizenegy
gyermeket pedig a férjre, De Sade urra bízzák.
Gál Ernő nem irt, nem festett, nem faragott, és ha zongorázott, a másét
zongorázta. Csak tervei voltak, álomba való, mesés, homályos tervei, a
melyeket nem lehetett megvalósítani.
De azért még se érdekelte egyéb, csak a művészet. Minden más dolog
közönbös és kicsinyes volt előtte.
Olyan családból származott, melynek minden egyes tagja szerepet játszott
a politikában. Ő, ha politikáról volt szó, türelmesen mosolygott, mint
mi, hogyha csöndes őrültekkel beszélünk. Volt egy pusztája, a hová
koronkint lerándult, de csak azért, hogy a parasztok bölcs beszédének
művészi formáin csudálkozzék, s hogy a béreseit passió-játékokra tanítsa
be. Az ispánja nem győzte csóválni a fejét ezeken a gyerekességeken, s
álmélkodva nézte az orosz festőkből, amerikai verselőkből, s franczia
zeneköltőkből álló közönséget, mely a passiót játszó parasztokat
bámulta. Viszont Ernő, az ispán láttára, mindig mély sajnálkozással és
részvéttel csudálkozott el azon, hogy még most is vannak emberek, a kik
mezőgazdasággal foglalkoznak. A tudományból csak a nagy eredmények
érdekelték, a katonásdit őrültségnek tartotta; a kereskedelmet enyhébben
itélte meg, de abból a kissé zavart nyájasságból, melylyel a művészi
hajlandóság nélkül való emberekkel beszélt, ki lehetett olvasni, hogy
olyanforma lényeknek nézi őket, mint mi a sziú-indiánokat.
Még az asszonyok se érdekelték igazán. Mert csak olyan nők érdekelték, a
kik inkább művésznők voltak, mint asszonyok. Egy hetven éves öreg dáma,
a ki szép verseket irt, sokkal kedvesebb volt neki minden szépségnél, a
ki csak szépség volt, semmi egyéb.
Szegény Ernő! Meg volt irva róla, hogy fogadóban haljon meg, s
szinésznők zárják le a szemét. A betegszoba indiai növények nehéz
illatával volt tele, alant, az esplanade-on, a _Lohengrin_ nászindulóját
játszották, s a zenekar tulharsogta a tenger csöndes moraját.