A liliputi papa és a liliputi mama ugyanis már tizennyolcz év óta
elváltan éltek. Miért, miért nem, azt már senki se tudta. Régi história
volt az. Valami brobdignac-i úr játszott szerepet ebben a dologban, s a
liliputi mama utóbb férjhez is ment a brobdignac-i úrhoz. Sokáig igen
boldogan éltek, de végre elhalálozott a brobdignac-i úr. Az is régen
volt. A liliputi mama már csak arra emlékezett, hogy a brobdignac-i ur
nagy volt, miként egy árbocz, de hát az óriások is meghalnak, sajnos.
Hogy ennek miért kell így lennie, azt a szegény liliputi mama soha se
tudta tisztán megérteni.
A vidám óriás elment a liliputi papához, s így szólt hozzá:
– Lássa, liliputi papa, mindennek maga az oka. Mert maga, bizony,
fene-legény volt annak idején. De, tudja mit, mi megbocsátunk.
Béküljenek ki. Jobb későn, mint soha.
– Az igaz – szólt a liliputi papa – mindennek én vagyok az oka.
Fene-legény voltam akkor, most már nem vagyok az.
A vidám óriás azt mondta, hogy: »lassu viz partot mos« (a mit még soha
se látott senki), majd egyet fordult s beállitott a liliputi mamához.
– Lássa, liliputi mama – szólt hozzá gyöngéden – ő szegény nem oka
semminek.
– Az igaz – felelt a liliputi mama – ő nem oka semminek. Ezt mondta a
brobdignac-i ember is, a ki nagy volt, miként egy árbocz, és mégis
meghalt.
– Ez legalább nem halt meg – jegyezte meg a vidám óriás.
– Az is valami – felelt a liliputi mama.