Nem tudom mikor – tegyük fel, hogy szeles, rideg, őszi este
volt – egy liliputi személyke addig olvasott, olvasott mindenféle
házasságtörésekről, mig elhatározta, hogy ő is el fogja törni a magáét.
A házasságot, tudvalevőleg, kétféleképpen törik. Lelkifurdalással, vagy
a nélkül. A liliputi személyke választott. Ő lelkifurdalással fogja
törni, halálos aggodalmakkal, Damokles-karddal a feje fölött, lángoló
levelekkel, a végzet sűrű emlegetésével, s kínos jelenetekkel a fogorvos
lépcsőjén.
De volt egy bökkenő. A liliputi személyke félt. Igaz ugyan, hogy
mindössze egyetlen egy rongyos, kis élete volt, de, nem tudom miért, a
liliputi személyke szerette ezt a rongyos kis életet.
Hiszen, ha minden olyan bizonyos volna, mint a regényekben. A szerető,
szivében egy golyóval, aléltan rogy a pázsitra. Ez nagyon szép. Csakhogy
attól lehetett tartani, hogy az a bizonyos úr egy fricskával el fogja
intézni az X. Y. urat, s aztán egyszerüen össze fogja törni őt, a
szegény kis liliputi személyt.
Aztán meg voltak egyéb nehézségek is.
Mindenekelőtt, hogy ki legyen ez az X. Y. ur. A liliputi személykének
voltak udvarlói bőven. Maki majmok, kapuczinus majmok, kék és szivárvány
szinben játszó páviánok, sőt egy gyönyörü oráng-utáng is. De ezeknél még
az a bizonyos úr is többet ért.
Most következik: az oknyomozó történelem.
Mi birta a liliputi személykét erre a sötét elhatározásra?
Azt mondhatnám, hogy a liliputi személyke beteg volt. Az a betegség
bántotta, a mely a legtöbb asszonyt: nem volt elég dolga.
De nem, ő nem ekképpen fejezte ki a szerencsétlenségét. Ő így
sóhajtozott:
– Mindig megver. Ha rossz vagyok, akkor is megver; s akkor is megver, ha
rossz vagyok. Mindig megver.
Szégyellem, de meg kell vallanom, hogy a liliputi személyke igazat
sóhajtozott.
S ez annál nagyobb galádságnak fog feltünni a történelem előtt, mert a
liliputi személyke olyan kicsi volt, hogy voltaképpen csak két nagy
könnycseppből állott. Két nagy könnycseppből, mely úgy világitott, mint
két szép fekete szem. A mi pedig azt a bizonyos urat illeti, ez az úr az
óriások közé tartozott. Mi több, a vidám óriások közé.
Az óriásokkal pedig nem jó kikötni.
A liliputi személyke tehát szépen eltette sötét elhatározását. De ez a
béke csak fegyveres béke volt. A liliputi személyke három nap, három
éjjel hallgatott. S ha az asszonyok hallgatnak, ez Liliputban is rosszat
jelent.
Negyedik nap reggel haza jött a vidám óriás. Minthogy vadászatról
érkezett, a vasútról leszállva egy vadkereskedőhöz hajtatott, s megvett
ott vadat és halat, s mindent, mi jó falat. Aztán derülten s elégülten
tért haza.
De a liliputi személyke még folyvást hallgatott.
– Hm, valami veszedelmet érzek – szimatolt a vidám óriás, mint óriások
szokták.
S aztán elkezdett szemlélődni, mint a legujabb regények hősei szokták.
A házasságtörésnek, mint minden betegségnek, megvannak a maga rendes
tünetei. A tünetek nem hiányzottak.
De voltak megnyugtató jelenségek is. A liliputi személyke, valahányszor
igen-t vagy nem-et mondott, mindig azt a harsány és fenyegető hangot
használta, mely, a maga szűkszavúságában, minden áron azt akarja
jelenteni: »Én áldozat vagyok! Szörnyüség, hogy milyen áldozat vagyok!«
A vidám óriás ravasz ember volt.
– Beszédre fogom birni őt – szólt félre, mint a hogy a szinpadon szokás.
Aztán fenhangon így folytatta:
– Menjünk el vacsorálni az _Előkelő Csimpánz_hoz.
Ezt valószinüleg a _Váljunk el_ czimü szindarabból tanulta.
A liliputi személyke fölvette baba-kalapkáját, és ment.
– Ha egyszer körülnézek – szólt magában – minden majom meghal értem. A
fehérek és a barnák, a kékek és a szivárványszinüek.
Elmegy, de hallgatni fog.
A mit a liliputi személyke föltett magában, annak meg kellett történnie.
A liliputi személyke makacs volt, mint egy kis lány, a ki nem akar az
óvodába menni, s kemény, mint egy törpe mogyoró.
S mert makacs és kemény volt, hallgatott. Nagyon fájt neki, hogy
hallgatnia kell; de hallgatott.
Hanem azért a vidám óriás elégedetten dörzsölgette roppant mancsait.
A liliputi személyke tudniillik megevett tizenhárom czukor-süteményt, s
a giardinettoból megette még az aranyhalakat és a kis zászlót is.
– A baj nem olyan nagy baj – morgott köpönyege alatt a vidám óriás.
Aztán begöngyölgette a liliputi személykét egy czigaretta-papirba,
zsebre tette, s haza lépett vele. Otthon, szépen, vigyázva,
előbugyelálta, megsimogatta a haját, mely puha volt, mint a gubó selyme,
elaltatta, s így dörmögött magában:
– Persze, persze. Mindez azért van, mert, a mikor vadászatra megyek,
egyedül van szegényke. És mért van egyedül? Mert a liliputi papa és a
liliputi mama háboruságban élnek. Egyik se jön hozzám, mert mindegyik
attól fél, hogy a lányuknál összetalálkoznak egymással. Mit van mit
tennem? Liliputi papát ki kell békitenem liliputi mamával, hogy itt
üljenek szépen, mikor én vadászatra megyek.