Egy napon végre a kaszás ember megjelent a szegény nyomorult ágyánál.
Leült a lábánál, mintha otthon lett volna, s egy kicsit várakozott.
Melancolia csodálkozva nézett rá.
Dom Gil ráborult az ágyra, s csöndesen sirdogált. Bizonyára
megfeledkezett arról, a mit az ismeretlennek mondott vala.
– Ó, Dom Gil – szólt Melancolia – adja ide a kezét, hadd csókoljam meg!
Egész életében soha se szólt máskor, csak ha kérdezték. Most beszélt
magától legelőször.
Dom Gil nem mocczant. A sovány, nedves kéz bátortalanul tapogatózott
maga körül, mintha valamit keresett volna.
– Köszönöm, Dom Gil, hogy ilyen irgalmas volt hozzám, hogy ápolt s nem
hagyott el nyomoruságomban. Én nyomorultul megcsaltam önt s ön nagylelkü
volt irántam. Köszönöm, Dom Gil. És még jobban köszönöm, hogy egykor,
akkor nyájas volt hozzám. Köszönöm, Dom Gil.
Dom Gil megfogta az erőtlen kezet és elboritotta csókjaival.
– Ön mindig különös ember volt, Dom Gil – folytatta Melancolia – de most
már tudom, hogy milyen fő-fő magas ember. Lám, milyen szép aranyláncz
van a nyakán, aranyláncz és aranykereszt, gyémántokkal köröskörül… Ó,
hogy elvakitanak ezek a gyémántok!… Fáj látnom, Dom Gil, fáj látnom…
Látomásai voltak szegénynek. Dom Gil zokogni kezdett.
A kaszás ember lassan fölemelkedett és csontos ujjait rátette a haldokló
homlokára. Melancolia szeme csöndesen lecsukódott.
* * *
Harmadnap Dom Gil eltemettette Melancoliát, aztán kiment a hársfák és a
tölgyek közé, hogy kisirja előttük bánatát. Az erdő értelmetlen dolgokat
zúgott a fülébe, s Dom Gil igy panaszkodott a nagy egyedülvalóságnak:
– _S ő sem látta meg zöld nadrágomat!_