A tudós Abiron egy éjszaka nem tudott aludni. Rosszat álmodott s arra
riadt fel, hogy a szive lázas sietséggel kopogtat a mellén, mintha ki
akarna menekülni onnan belülről.
Fölkelt és szédelegve az ablakhoz támolygott. Alig birta kinyitni, de
végre sikerült a dolog. Aztán kinézett a világba.
Fekete éjszaka volt. A vak, homályos égen sötét fellegek ültek s Abiron
valami kénkő-szagot érzett a levegőben. A dombok felől egyik szélroham a
másik után üvöltött be a városba, s közben, a messzeségből, tompa moraj
és zúgás hallatszott.
Abiron meglomhult szempillával bámult ki a sötétbe. A lélekzete elfult,
a torka kiszáradt, egész teste szorongott. Egyszerre roppant dördülés
hangzott fel a hegyek közül, melyre sürü egymásutánban három-négy
szörnyü csattanás ekhózott. Aztán mintha egy megbőszült, óriási vadállat
bömbölt volna végig a világon.
Abiron becsukta az ablakot s visszabujt az ágyába. Fejére huzta a
paplanát, hogy ne halljon semmit; de nem tudta megállani, megint felült,
s lélekzetét visszafojtva, fülelt. Az utczákon őrült lótás-futás. Vajjon
miért szaladgálnak? A moraj hol gyengült, hol erősbödött; aztán
baljóslatu, komor csend.
Kezdett nyugodtabb lenni. Ekkor azonban egy második, még erősebb
dördülés hallatszott, mely megreszkettette a ház falait, s ez a dördülés
kidobta Abiront az ágyból.
Rémülten tápászkodott fel; a padló imbolygott a lába alatt. Odakinn, az
ablakai alatt, zavart összevissza futkorászás, segitség-kiáltások,
jajveszéklés. S mintha a bömbölő vadállat már a szomszéd-utczákban járt
volna.
Feje nélkül rohant a lépcső felé, midőn egy uj dördülés ismét a földhöz
teritette. A sivitozás közelebbről hallatszott:
– A földrengés!… Meneküljünk!…
Megdermedve hallgatta, hogy’ nyihognak, nyeritenek a lovak istállóikba
zárva, aztán egy utolsó erőfeszitéssel, négykézláb kapaszkodott le a
lépcsőn. Mikor kibukott az utczára, vadul rohanó emberáradatba ütközött,
mely magával söpörte. S fülébe süvitett a vészkiáltás:
– Jön a viz-ár!
Már hallani lehetett a megbőszült elem borzasztó harsogását. A tömeg
vadul taposta az előtte menekülőket s Abiron alig birta magát a lábán
tartani. Leomlott és düledező házak közt taszitották, lökdösték előre, s
az üvöltözés, jajveszéklés egyre erősebb lett körülötte. A lehullott
faltömegek alatt haldoklók nyöszörögtek, s egy asszonyt, a ki férje
holtteste mellett jajongott, eltiportak. Odább, kőhalmok közé zárva, kis
gyermek siránkozott.
Senki se hallgatott rá. Abiront előre rugták. A betegek házának
ablakaiból a benn felejtett nyomorultak kétségbeesve könyörögtek le az
utczára, hogy szabaditsák ki őket. Nem kaptak más feleletet, csak azt,
hogy:
– Jön a viz-ár! Jön a viz-ár!
Majd egy őrült rivalgás. A hullám-tömeg, mely megkerülte a várost,
szemben támadt rá a menekülők seregére s a legelül rohanók félig őrülten
fordultak vissza, nekik esve a mögöttük küzdőknek. »Vissza! Jobbra!« –
hangzott a rémület orditása. A menekülők fojtogatták egymást.
Végre még egy rettentő dördülés, a legerősebb valamennyi közül, s a
szomszéd kőfalak is megingottak. Abiron hanyatt vágódott; egy téglatömeg
zuhant a lábára. Félre ugrott előle, s egy másik kőroncs majdnem
agyonzúzta. A feje érintetlen maradt, de a karjai ott maradtak a tégla
alatt.
Elkábult. Még hallotta a bődületet, s látta, hogy az ég vörös fénybe
borul, aztán elvesztette az eszméletét.
* * *
A hol előbb Ninive pompázott, ott nem volt egyéb, csak egy nagy temető.
A paloták helyén kő-romok és viz-ár; a függőkertek s thuja-liget helyén
füstölgő fák és büzhödt pocsolya. Szerte, szanaszét és mindenütt:
emberek és állatok hullái.
Betelt a jövendölés. Az Ur haragja elsöpörte a mi ismerőseinket. A kis
öreg Reczepiczét úgy elmosta a viz ár, mint egy kis szemetet; Mikimóki
rémületében eltört, és senki se ragasztotta össze. Dáthánt kardostul
eltemette egy sziklatömeg.
A tudós Abiron, sántán és bénán, egyedül vánszorgott ki élve a roppant
pusztulásból. Nehéz sora volt a tudós Abironnak. Kéz és láb nélkül nem
sokat ér az élet, különösen, ha az ember nem lát maga körül egyetlen élő
lelket se, a ki megitassa s kenyeret adjon neki.
Három napi vergődés után felvonszolta magát egy magaslatra, s végre
talált egy embert, a ki élt.
Az ember egy sziklán ült és zokogott.
Abiron megismerte, s láttára elfogta a düh. Elfelejtette éhségét és
szomjuságát, nem érzett egyebet, csak kimondhatatlan haragot.
Elfelejtette minden nyomoruságát, csak az volt az eszében, hogy ez az
ember az, a ki megjósolta Ninive pusztulását, s hogy ez az ember most
itt, előtte, jajgat.
– Te átkozott kuvik! – kiáltott fel – te szörnyü halálmadár, hát te
élsz?! Te, a ki ezt a kárhozatot hoztad városunkra, élsz és pityeregsz?!
De hisz tánczolnod kellene s vigadnod, hogy ennyi szerencséd volt, s
hogy alávaló jóslatod ilyen szépen betelt! De hát miért pityeregsz,
átkozott sirásó, miért sírsz, halál fattya, mondd?!
– Azért sírok – szólt Jónás, – mert olyan nagyon szőke volt.