Nagyon gyerek voltam még akkor, mikor először láttam. És természetesen:
álmomban láttam őt először A kik szerepet vállaltak a sorsomban, soha se
mulasztották el bejelenteni magukat hajnali álmaim ezüst esőtől fénylő
palotáiban.
Azt álmodtam akkor, hogy megszöktem a nagy kék szobából, mely nekem a
világot jelentette. Ébren, ébren gondolni se mertem volna erre a
szörnyüségre; de álmában szárnyai nőnek a legjobb kis fiunak is, s én
meg akartam tudni: mi van a nádason túl? Úgy kezdődött az álmom, mintha
már megugrottam volna. A boldog lények hálátlanságával siettem le a
lépcsőn, s odalenn dobogó szivvel lapultam meg a kökény-bokrok mögött.
Hátha észrevesznek s egyszerre csak visszaszólit egy ismerős hang?! (Egy
ismerős hang, melyet nem hallok többé soha.) Nem; szabad voltam, akár
ma. Megkerültem a kút-házat s minden szerető szemtől távol: nyugodtabban
koczogtam tova. Csak a sinek mentén mertem haladni: ez a sin-pár volt a
zsinór, mely a nagy kék szobával összefüzte a járó székéből elillant
tékozló fiut. A kanyarodónál nagyot dobbant a szivem. Hirtelen elém
bukkant az óriási jelző-oszlop, s ilyen közelről még soha se néztem
egyetlen, nagy, vörös szemébe. De aztán neki bátorodtam s tovább
lépegettem. Minő kalandos út, én Istenem! Egy ökörszem majd levert a
lábamról s a sás halk zizegése kimondhatatlan félelemmel töltött el.
Majd egy lokomotív rohant el mellettem, mint egy megdühödött, roppant
fekete komondor, mely nem ismeri meg többé a gazdája kis fiát. A
telegráfrudak, mint komor felkiáltó jelek meredeztek elém, s a
messzeség, rejtelmes hangjaival, bal-jóslatokat suttogott a fülembe.
Egy kicsit haboztam: ne forduljak-e vissza? De a róna intett.
Letértem túlnan egy gyalogösvényre, mely a nádas felé vezetett, és enyém
volt a róna, először világéletemben. Felhőtlen ég nevetett velem szembe
s lábam uj erőre kapott a pázsit selymén. A jóságos kövér levegő
megsimogatta szőke hajamat s azzal biztatott, hogy szereti ő a kis
fiukat is. A nádas eltünt a szemem elől; nem gondoltam semmire, csak
mentem tovább, tovább; és eltévedtem.
Mire körülnéztem, már késő volt. Nem láttam egyebet, csak a végtelen
sikságot. Elbágyadt szemem nem találta meg sem az állomást, sem a
jelző-oszlopot, sem a falu tornyát. Talán a könnytől nem, mely egyszerre
csak összefutott szempilláim alatt.
Álmában az ember, kivált ha még nagyon fiatal, hajlandó hinni a virágok
lelkében. Igy eshetett, hogy szenderem ködében sorra kérdeztem az
előttem pompázó csodálatos virágokat: »Mondjátok meg, virágok, merre
találok haza?!« A virágok nem feleltek. S én kitaláltam, hogy ezek a
virágok nem nekem nyilnak.
Csak egy reménységem volt még: három sápadt zöld bokor az ónos
messzeségben. Arra tartottam. Micsoda szerencsém volt! Ez a három bokor
nem volt délibáb, hanem egy kis erdő. S én biztosra vettem, hogy ebben a
kis erdőben egy jótékony gnómot fogok találni, a ki utba igazit.
A cserjés véresre karmolta arczomat s meztelen térdemet vörösre csipte a
csalán. Jeges lélekzetü árnyékok közt vergődtem előre, melyek mintha
komor szellemek lettek volna. De küzködésem nem volt hiábavaló. A
gallyak mögött, melyek homlokomat verdesték, valami tisztásfélét
pillantottam meg, s egy utolsó erőfeszités után, végre-valahára, lábam
előtt bugyborékolt az Ér.
Az Ér, de nem az a szennyes, sekély viz, melyről oly sokat hallottam
beszélni, hanem egy duzzadó, helyes kis folyó, melynek ultramarin szinü
vizén aranyhajócskák uszkáltak. Az arany-hajócskákat valami titokzatos
lehellet hajtotta; s a vizfenékről édes, halk zene hallatszott.
Bódultságomban talán elandalodtam volna ezen a lágy zengésen, de
pillanatnyi merengésemben egy csúfondáros hang zavart meg; valami
különös, zengő nevetés, melyet mintha sok piczi csengettyü kisért volna
csilingelő szóval. Fölnéztem, s az Ér tulsó partján egy furcsa
társaságot pillantottam meg, mely láthatóan éppen csak engem várt.
A kék virágokkal szegett mezőn egy szép kis kinai lány állott, kontyba
tűzött hajjal s türkizes gombu, hosszu tűvel a hajadíszében. Soha ilyen
leányt; kék volt a szeme, kék a ruhája, kék még a haja is. Egy csomó kék
virágot szórt elém a habokba, s láttam, hogy virágainak még a levelei is
kékek. Körülötte, szép rendben, idomtalan kis kinai majmok ültek, a kik
mind kéken vigyorogtak a világba, s kék repkényt tartottak a kezükben.
És szólt a kis kinai lány, olyan hangon, mint ahogy a karácsonyfák
csengettyüje szól:
– Jó napot, kis fiu. Légy üdvöz minálunk.
– Ó, szép kinai lány – feleltem én, és reszketett a lábam – mondd meg
nekem, merre találok haza?
A kék majmok kancsalul vigyorogtak; a kis kinai lány elmosolyodott.
– Haza? – szólt, s hangja zengésében volt valami fenyegető – ne kérdd
azt, kis fiu. Te soha se fogsz haza találni többé. Ez a büntetésed, a
mért megszöktél hazulról.
Keserves sirásra fakadtam, s a könnyem úgy hullott, mint a záporeső. A
kék majmok bukfenczet hánytak örömükben. A legkisebbik felkunkorodott a
kék repkényre, s onnan vihogott le rám. A kis kinai leány azonban
megszánt, s így kezdett vigasztalni:
– Ne félj. Jó dolgod lesz nálam, jobb, mint odahaza. Elviszlek magammal.
Városom ezüst vizen épült, s palotái fehér ködben úsznak. A legszebbiket
teneked adom. Király léssz udvaromban, s birodalmamban az történik, a
mit te akarsz. Csak intened kell, s a lehetetlen valóra válik; és hogyha
valamit kivánsz, csupán a kezedet kell kinyujtanod érte. Légy nyugodt;
nem fogsz haza vágyakozni. Ha ezen a folyón átjöttél a tulsó partra, nem
emlékszel többé. Boldogságodnak nem lesz se kezdete, se vége.
Gyönyörüségeket fogsz látni, a mikről nincsen képzeleted; zene vár rád,
mely szebb, mint a keruboké; illatokat fogsz érezni, melyekről sejtelmed
se lehet; selymen meg bársonyon kell járnod, s bort fogsz inni, a minő
so’se volt a földön. Mindezért pedig: nem kivánok tőled semmit. Nem lesz
egyéb dolgod, mint hogy gyémánt-palotádban, melyet négy silbak őriz,
hogy a napfény be ne süssön hozzád, angyal arczu, vizes szemü, piros
bóbitás kis lányoknak el fogod beszélni Random Roderik kalandjait.
– De én haza akarok menni! – pityeregtem rémülten.
– Már késő. Te az enyém vagy.
– S ki vagy te, a ki ily kegyetlenül szólsz hozzám?
– Én tündér vagyok, és a nevem: Pókháló.
– Ó, Pókháló – rimánkodtam, összekulcsolva a kezem – ereszsz el ez
egyszer, s mondd meg, hogy merre találok haza?! Igérem, sohase leszek
többet rossz, sohase lépem át birodalmad határát, s nem jövök az Ér
partjára soha. Csak még ez egyszer bocsáss el, könyörgök.
– Késő – csilingelt Pókháló.
Intett; a kék majmok a vizbe ugráltak, hogy átrohanjanak érettem, s
megkötözzenek. Az egyik aranyhajó nyilsebesen tartott felém; láttam,
hogy el vagyok veszve. Menekülni akartam, de lábam a földbe gyökerezett.
A szemem elborult; éreztem, hogy a majmok megragadnak; nagyot
sikoltottam, és fölébredtem.
Rácsos ágyamban találtam magamat; rácsos ágyamban, melynek jól ismert
zöld hálózata, most az egyszer, minden szokás ellenére, le volt
eresztve. Verejtékes arczom fölé egy áldott arcz hajolt, s ez az édes
közelség lassankint elcsititotta szivem dobogását. Az éj borzalmai
elszálltak lázas fejem felől; a földé voltam ujra. Nem féltem többé
semmitől, senkitől.
És reggelizés közben, mikor nagy kinai porczellántálunk czirádáin
viszont láttam tündéremet egész majomudvarával, már bátran néztem
szemébe az éjszakai rémnek, s vidáman köszöntem neki:
– Jó reggelt, Pókháló kisasszony!
De attól fogva gyakran gondoltam a tündérre; és nem minden nyugtalanság
nélkül gondoltam rá. Éreztem, hogy még találkozni fogok vele, s kissé
féltem a pillanattól, a mikor, tán más alakban, el fog jönni ujra, s
megint a fülembe csilingeli, hogy nincs szebb dolog a világon, mint
angyal arczu, vizes szemü, piros bóbitás kis lányoknak mesélni a hires
Random Roderikről, s arról, a mit átélt szárazon és vizen.