A
SZELLEMI ERŐK
GYÜJTÉSE ÉS PAZARLÁSA
IRTA
SZITNYAI ELEK.
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IRODALMI INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
1914
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA
I.
A takarékosság elve a természetben. Szervezetünk energiája. Lelkünk
változásai. Képzetvilágunkról. A lelki tünemények localisatiója. Az
agysejt tulajdonságai. Képzeteink különfélesége. Képzeteink, fogalmaink
különböző agysejtekben vannak elhelyezve. A feledés menete. A
tanulnivágyás agyszerkezeti szükséglet, mely kielégítésre vár. A
talentumok eredete és képességeink különbözősége. A szellemi erők
gyűjtéséről.
A magyar természettudományi irodalom egyik legszebb értekezésében[1] azt
bizonyítja Greguss Gyula, a kiváló természettudós és morálphilosophus,
hogy az erő, illetve a munka kimélése egyik főtörvénye a természetnek.
Miután pedig a gyönyörű példák egész sorával igazolta állítását, végre
arra utal, hogy nemcsak a természet, de a józan ész, az igazság
szeretete is ezt az elvet sugallja az embernek: «ne fecséreld az
anyagszert, az erőt, a munkát feleslegesre, élj a lehető legegyszerűbb
eszközökkel, járj a legrövidebb, bár legnehezebb uton, az egyenes uton»!
Ha Greguss Gyula még élne s haladásunkat tovább is figyelemmel
kisérhette volna, éles szeme bizonyára azt a pazarlást is észreveszi,
mely szellemi, kedélyi életünk világában történik s érdekes példáit még
avval is megtoldhatta volna, hogy: a ki azt tanulja, a mire
agyidegrendszere, vagy szervezete nincsen berendezve; a ki nagy kínnal
olyat tanul, a minek hasznát soha sem veszi; a ki szellemi fegyverekkel
akarván magát felvértezni, kínos munkája után úgy találja, hogy testileg
és lelkileg csak gyengébb lett s az élet küzdelmeire alkalmatlanabb; a
kit emésztő, hiú vágyai, izzó szenvedélyei, akaratának szánandó
vergődése idő előtt emésztenek fel: az mind szellemi erőket, sőt életet
pazarolt!
Lelki erőről lévén szó, mindenekelőtt ezen erő fogalmát, keletkezését,
szervezetünkhöz való kötöttségét, szóval lelki életünk mechanismusát
kell lehető röviden, de a mai tudomány álláspontjának megfelelően
megmagyaráznunk. Erre vonatkozólag pedig a lélektan és
segédtudományainak adatait kell figyelembe vennünk. Lelki erő alatt itt
szervezetünknek azt az élő erejét értjük, mely mindenféle munkát,
mozgást létesít. Ha izmokat mozgat, akkor izommunka, ha mint gondolkodás
nyilvánul: szellemi munkának nevezzük. Ugyanazon agyvelőből indul ki
mind a kettő, ugyanaz az energia más helyen és más alakban. Mosso, Ch.
Féré kisérletei bizonyítják, a mit különben mindenki saját magán
tapasztalhat, hogy testi fáradság szellemi fáradságot idéz elő és
szellemi fáradság testi fáradsággal jár. Semmi sem történhetik az
egyikkel úgy, hogy a másik meg ne érezze. És a mint a legkiválóbb
psychológusok egyike Höffding[2] mondja: «Minél több energiát fordít az
egyén a reactió egyik nemére, annál kevesebb marad a másikra».
Féré[3] kisérletei bizonyítják, hogy kellemes ingerek hatása alatt,
tehát örömben, jókedvben munkaképességünk fokozódik, míg minden
kellemetlen érzelem és indulat ezen energia apasztásával jár. Így tesz a
túlbő táplálkozás is, mely az energia jó részét az emésztésre pazarolja.
Egész szervezetünk berendezése mutatja, hogy fizikai és szellemi munkára
vagyunk teremtve, mindkét nemű munka tehát életszükséglet, egészségünk,
örömünk forrása. Mi ezen munkák közül azonban itt csak a szellemi
munkával s az ahhoz szükséges szellemi erők gyűjtésével és pazarlásával
akarunk foglalkozni.
Ha ezen munkánk fonalán itt-ott szellemi energiáról szólunk, ezen
tisztán csak szellemi erőket értünk s az energia szót csak a
közhasználat miatt az erő fogalma helyett veszszük igénybe.
Ennek a lelki, vagy szellemi erőnek mibenlétével, magyarázatával
tudvalevőleg a lélektan foglalkozik. A kisérleti, a modern lélektan és
segédtudományai révén, milyenek a psychophysika, physiologia, anatomia,
pathologia, psychiatria, a hypnotismus már sok olyan ismerethez
vezetett, melyek lelki életünkre, különösen az agyvelő és a lelki élet
közötti viszonyra vonatkoznak. Ma már tudjuk, hogy az agyvelő fizikai,
chemiai elváltozásai, az agysejtekre ható különféle belső és külső
ingerek, a vérbe ható különféle elemek mint opium, alkohol, chloroform,
sőt a vér hőfoka, a szervezetünkbe jutó különféle méreg, egyes szerveink
abnormis működése, agysérülések és agybántalmak: csodálatos
elváltozásokat idéznek elő a lélekben.
Tudvalevő dolog, hogy a lélekzetvétel, a szívműködés akadályai nemcsak
öntudatunk világosságát zavarják, hanem kényszerképzeteket, félelmet,
remegést teremtenek. Ha vérünk hőmérséklete csak két fokkal emelkedik
már a félrebeszélés, lázas álom, visió tüneményei mutatkoznak. A vérbe
jutott alkohol, mint valami bűvész, gondolatokat varázsol elő,
érzelmeket, indulatokat korbácsol fel s a lélek mélyén alvó állati
vadságot felszínre hozza, hogy mindent elpusztítson. A vérbe került epe,
mint Maudsley, Anglia híres elmegyógyásza mondja: sötét gondolatokat
támaszthat s a vér anyagcseréjének bajai a lélek izgalmát egész a
deliriumig fokozhatják.[4] A chloroform az érzékenységet, az öntudatot
veszi el, az opium édes álmokat, visiókat vált ki.
A hypnotismus csodálatos tüneményei az ember testét, lelkét egyszerű
géppé degradálják, megfosztják judiciumától, akaratától, érzéseitől s a
medium a szó igazi értelmében játéktárgyává lesz a hypnotisálónak.
A lélektan segédtudományai segítségével ma már nemcsak azt tudjuk, hogy
az agyvelő kéregmezeje a lelki működések székhelye, hanem a lelki
folyamatoknak az agyvelőben való elhelyezéséről is sok ismeretünk van.
Mosso, Hitzig, Munk, különösen pedig Flechsig[5] kisérletei és
vizsgálatai óta a lelki tünemények localisatiójáról is beszélhetünk.
Ismerjük pl. a különféle testrészek mozgásainak székhelyeit, pontjait.
Tudjuk, hogy a látás mezeje a nagy agy hátsó részén a nyak felett van. A
kéregmező e helyének megsérülése látási zavarokat, vakságot idézhet elő.
Ismerjük a hallás, szaglás, izlés centrumait. Broca Pál óta tudjuk, hogy
a beszéd centruma a nagy agyféltekének baloldalán van és hogy ezen hely
betegsége a beszéd és írás különféle betegségeit (aphasia) a szósüketség
mindenféle faját idézi elő. A szellemi erőknek ezen helyhez kötöttsége
tehát ma már a tudomány alapvető kérdései közé tartozik.
Az agyanatomia, agyphysiologia és biologia egy lépéssel tovább is
vezetnek. Azt tanítják, hogy minden életfolyamat lényegét, magát az
életet s így a lelki életet is a sejtben, az agysejtekben kell
keresnünk. Ezekben az agysejtekben van minden mozgató és minden szellemi
energia elhelyezve. Meynert vizsgálatai szerint az agyvelőben 1000
milliót, Waldeyer szerint 1600 milliót meghaladó sejt van felhalmozva s
ezek mind finom idegszálakkal vannak egymással összekapcsolva. Az
agysejtnek Meynert szerint három tulajdonsága van: felfogja, megérzi és
megtartja az ingert.[6]
A lélektan továbbá arra tanít, hogy midőn a különféle ingerek érzetekké
lesznek, egyúttal valami nyomot, mondjuk valami emlékképet hagynak az
agysejtben és ezt képzetnek (Vorstellung) nevezzük. Életünk folyamán
érzékeink útján, tapasztalás, tanulás révén millió és millió ilyen
képzet alakul meg bennünk, bizonyos képzetek ismét complicáltabb
összképzetté, mintegy jelképpé alakulnak s ezt fogalomnak nevezzük. Ezek
a képzetek és fogalmak együttvéve alkotják lelkünk, memoriánk világát.
Mint a számjegyekkel számolunk, úgy a képzetekkel és fogalmakkal
gondolkodunk. Ébren, alva, vizióban, őrületben, hypnosisban, szóval az
öntudat összes tüneményeiben ezen képzetek és fogalmak egymás után
következő soraival találkozunk.
Ezek a képzetek, mint mondottuk az agyvelőhöz, különösen pedig a
sejtekhez vannak kötve. A psyche oda van tehát lánczolva ahhoz, a mit
anyagnak nevezünk. Hogy lényegileg mi az az emlék, az a képzet, az még
mindig rejtély. Egy ily sejtnek tulajdonképen két főeleme van, ú. m: a
mi felfogja és megérzi a hozzávezetett ingert, vagyis a megfoghatatlan,
megmagyarázhatatlan psyché és az inger maga. Ez az inger bizonyára
molecularis változást idéz elő a sejt anyagán s a sejtnek, illetve
sejteknek ezen állapotát nevezzük képzetnek. Nem is akarjuk itt e
matafizikai kérdéseket tárgyalni. Mi itt nem a végső, az ez idő szerint
megfoghatatlan okkal, hanem a hozzánk közelebb eső okokkal s azoknak
tapasztalatilag kimutatható következményeivel akarunk foglalkozni.
Ilyen hozzánk közelebb eső tapasztalati tünemény az, hogy ezek a
képzetek tisztaságra, hűségre, intensitásra, minőségre, értékre,
állandóságra nézve nagyon különbözők. Alapjában véve a körülöttünk levő
világot ábrázolják, annak ilyen vagy olyan jelölői, ámde nagyon
különbözők. Némely képzet olyan, mint valamely kitünő olajfestmény, mely
az eredetit minden színével hűen adja vissza, más már csak olyan, mint
egy halvány aquarell, míg más csak színtelen krétavázlat. Az egyik
mindvégig megtartja színeit, a másik hamar megfakul. Az egyiket
mindennap látom lelki szemeimmel, a másikat ritkábban, némelyik többé
soha sem kerül a szemem elé. Az egyik kép vezéri, commandánsi szerepet
visz, egész gondolatsorokat indít, szabályoz, elnyom, a többiek
engedelmeskednek. Vannak képzeteink, melyeknek rendkívüli becset,
értéket tulajdonítunk; az ily képzetek sérelme, conflictusa
élethalálharczra, öngyilkosságra képes indítani. Más képzetek
érzelmeinkkel, indulatainkkal majd semmi összefüggésben sincsenek.
Mindez tehát azt mutatja, hogy képzeteink mindenféle tekintetben
különbözők. Tehát még képzeteink birodalmában sincs egyenlőség. Ezek
között is hatalmasok és szegények, erősek és gyengék vannak és van
subordinatió a legnagyobb mértékben. Nincs itt nyoma a szabadságnak és
békének, örökös harcz világa ez.
Gondolataink, érzelmeink, vágyaink, ösztöneink, a mint azt mindenki
tudja, folyton harczban vannak egymással. De még a legbékésebb elemek,
az emotióktól nem kisért képzetek, tehát a tiszta, úgynevezett hideg
gondolatok is az állandó harczot mutatják. Csak az érvényesül egy
pillanatra, a melyik a legerősebb, a mely a legtöbb más képzettel van
társulva. Ezek az ő segítői, az ő protektorai, ezek segítik be az
öntudatba.
Minden erőnek lényege az, hogy hatni, érvényesülni akar. Ilyen az erős
képzet is, mely hatni, érvényesülni akar, azaz be akar jutni az
öntudatba. Az ily képzet azzal mutatja erejét, hogy gyengébb társait
valósággal kiszorítja az öntudatból s mindig csak maga akar ott lenni,
minduntalan az öntudatba jő. És épen az, hogy az öntudatban mindenféle
más képzetekkel találkozik, mintegy megismerkedik, társul velök. Ez a
gazdag associatió is neveli hatalmát. Legjobban neveli azonban a képzet
erejét, hatalmát, ha már keletkezésekor, mondjuk születésekor
vágyainkkal, ösztöneinkkel, érzelmeinkkel, indulatainkkal jő
összeköttetésbe, ha tehát maga is valamely emotióval együtt születik,
vagyis valamely szervezeti emotiónak lelki kifejezője. Ilyenek mindazon
képzetek, melyeket valamely öröm, vagy fájdalom, égő vágy kisér. Az ily
képzet az őt kísérő hangulatra, emotióra támaszkodva valóságos zsarnokká
válhatik lelkünk világában. Ő akar vezetni, ő akar ítélni, ő akarja a
tetteket végrehajtani. Az ily képzetnek tehát nagy ereje, energiája van.
Az ily képzetnek ereje nemcsak abban nyilvánul, hogy gyöngébb társait
hamar kiszorítja az öntudatból, hanem abban is, hogy az ily képzet
nehezen megy feledésbe, mindig rendelkezésünkre áll. Minél több
képzettel van associálva, annál hatalmasabb.
Más képzetek, a gyengék mindennek az ellenkezőjét mutatják.
Hogy miért lesz valamely képzet erőssé, vagy gyengévé, annak oka a
gazdag associatión kívül agyvelőnk és szervezetünk velünkszületett
berendezésében keresendő. E tekintetben a gyomor, bél- és szívműködés is
határoz, ezek is erősítik, vagy gyengítik a képzet erejét. Azt
mondhatjuk tehát, hogy szervezetünk örökölt berendezése ad színt, erőt,
élénkséget, állandóságot a felvett képzeteknek.
Ez az oka annak, hogy képzeteink, gondolataink ugyanazon dolgokról is
különbözők, hogy az egyik így, a másik úgy látja a világot, hogy az
egyiket mótorként hajtják emotiói, a másik erőtlenül, kedvetlenül mozog.
Különbség van azonban magok között az erős képzetek között is. Van olyan
képzet, melyet csak erős figyelem, hajlandóság tett erőssé és van
képzet, mely erejét az őt kísérő emotiónak, indulatnak köszöni. Ez a
képzet intensitásra nagyobb lehet az előbbinél, de más a logikai
gondolkodásunkban való szerepe. Minél több emotio, indulat kísér
valamely képzetet, annál jobban gátolja a logikai, a rendes, nyugodt
associatiót, gondolkodást. _Az erős emotióval, mondjuk indulattal kisért
képzetek nem társulnak a logikai associatio, hanem az indulat zsarnoki
parancsa szerint, a miért az indulat nagysága az öntudat világosságával,
vagyis a belátással, a józan ítélettel fordított viszonyban van._
Másrészt azonban épen ezen erősen színezett képzeteinkben,
gondolatainkban rejlik boldogságunk, örömünk, vagy boldogtalanságunk,
ezek teszik az életet értékessé, ezek teszik tűrhetővé, mert a minden
színezés nélküli képzetek ezekre nem alkalmasak. Az ész miatt, mondja
Petőfi, akár megfagyhatnánk, de szívünkben felmelegít a láng. Ezek az
érzelmektől kisért képzetek, mondjuk emotióval járó képzetek, a melyeket
közönségesen érzelmeknek neveznek, adják ezt a felmelegítő lángot.
Említettük, hogy ezek a különféle fajú és erősségű képzetek
agysejtjeinkben vannak elhelyezve, localisálva. Ezek a sejtek aztán és
így képzeteik is valamilyen módon össze vannak kötve egymással, illetve
valamilyen módon felidézhetők, az öntudatba hozhatók. Ez tudvalevőleg az
úgynevezett képzettársítás. A psychologusok egy része ezt a sejteket
összekötő rendkívül gazdag idegösszeköttetéssel magyarázza. Egyesek
azonban másként magyarázzák ezt az associatiót. Így Jendrássik E.
orvosprofessor, hírneves ideggyógyászunk is abból indul ki, hogy a
gondolkodás egyes elemei, az úgynevezett emlékképek, fogalmak, szavak a
leghatározottabban vannak localisálva agyvelőnk sejtjeiben. Szerinte az
idegelemekben ugyanazon energiaátalakulások mennek végbe, mint a
szervetlen világban. De ezek az idegsejtek ő szerinte nincsenek
egymással összekötve, nincs köztük continuitás, vagy contactus, hanem az
ideginger inductio által terjed tovább. Az idegrendszer, úgymond,
egymástól független sejtekből áll. Agysejtjeink mint valami resonatorok
hatnak egymásra.[7]
Az agysejtek óriási nagy számából, a feledés különféle fajaiból, az
agysérülés és más bajok után beálló lelkitüneményekből, különösen az
úgynevezett kiesési tünetekből azt kell következtetnünk, hogy a
különféle képzetek és fogalmak különféle agysejtekben, tehát az agykéreg
különböző helyein vannak elhelyezve. Csak így lehet azt megérteni, hogy
valaki egyszerre egész évek történetét felejti el végkép, vagy egy egész
nyelvet, tudományt (pl. a mathematikát), írást, olvasást, vagy csak
bizonyos szavakat, betűket felejt el. Ma már számtalan klinikai észlelet
van erre vonatkozólag és az emlékezet betegségeinek már egész irodalma
van.[8] Hogy csak egyetlen érdekes példát említsünk Jendrassik E.
orvostanár írja, hogy egy tót agyvelősérülés után elfelejtette
anyanyelvét s csak magyarul értett. Egy másik betege elfelejtett minden
igét és határozót.
Ismeretes dolog, hogy bizonyos elmebajoknál így pl. a paralysisnél
határozott sorrendben mennek feledésbe a képzetek. Az alkoholistánál is
pl. legelőször az erkölcsi világrend képzetei és fogalmai, a
kötelességérzet homályosodnak el. Maga az alkohol, opium felkelt, vagy
elnyom bizonyos képzeteket. Elmebajokban is gyakori az az eset, hogy a
képzetvilágnak egy bizonyos speciális köre egészen kiesik az
emlékezetből, azaz egy időre, vagy örökre feledésbe megy. Az úgynevezett
kettős öntudat tüneményei azt bizonyítják, hogy a betegség e fajánál az
egyén két világban, két képzetkörben él, természetesen felváltva egymás
után, úgy, hogy az egyikben nem tudja azt, a mit a másikban tud, és ez
évekig húzódhatik.
Érdekes itt felemlítenünk azt a tényt is, hogy az emlékezet általános
gyengülésénél az emlékképek bizonyos rendben tünnek el az emlékezetből.
A legújabb keletű képzetek, fogalmak legelőször tünnek el; így az évek
eseményei visszafelé, pl. egy 90 éves ember emlékeiből a 89., 88., 87.,
60. évek eseményei mennek feledésbe. Sőt a beszédrészek is bizonyos
sorrendben tünnek el; legelőször a tulajdonnevek jönnek, aztán az elvont
fogalmak, utánuk a melléknevek, ezek után az igék, erre az indulatszók,
végre a taglejtések. Ez a fejlődésnek épen fordított sorrendje. Ezen
fordított sorrendben pusztulnak a növények alkatelemei is. Ribot ezt
regressiónak (visszafejlődési törvény) nevezi.
Mindezekből tehát azt kell következtetnünk, hogy _képzeteink különböző
agysejtekben vannak mintegy elraktározva, hogy sejtjeink mint egy
accumulator ingerekkel vannak telítve_. Memoriánk birodalmában, hogy
népszerűen fejezzük ki magunkat, a képzetek el vannak raktározva, ezért
az alábbiakban az újabb képzetek felvételét képletesen kifejezve
szellemi erők elraktározásának fogjuk nevezni. Ne téveszszen meg azonban
ez a népszerű kifejezés. Ez csak azt akarja kifejezni, hogy képzeteink
valamilyen módon el vannak helyezve az idegelemek közt, de hogy miképen,
azt nem tudjuk. Csak egy bizonyos, hogy az agykéreg különböző helyein
vannak.
Nézzük meg tehát közelebbről ezt a raktárt s az elraktározás munkáját,
hogy a szellemi energiapazarlást s annak átkos következményeit
megérthessük.
A természet úgy alkotta szervezetünket, hogy minden functiót, melyet
valamely egészséges szervünk végez, örömmel, kéjjel jutalmaz. Egészséges
szerveink tehát vágynak a nekik megfelelő functiók, ingerek után.
Tagjaink mozogni kivánnak, a szem fénysugárra, a fül hangra, a száj
ízre, a láb mozgásra vár. Agyvelőnk is várja, lesi a neki megfelelő
ingereket, vagyis az érzeteket és a képzeteket. _A kiváncsiság, a
tanulni, tudnivágyás, a gondolkodásra való törekvés tehát olyan
agyszerkezeti szükséglet, mely kielégítésre, vagyis képzetfelvételre,
képzetcombinatiókra, gondolkodásra vár._
A szellemi erők és képességek előbb említett localisatiója mutatja, hogy
a kéregmező különböző területei különböző ingerek felvételére vannak
alkotva, disponálva. De ez a disponáltság különböző embereknél ugyanazon
területen is igen különböző lehet. Míg bizonyos agysejtcsoport sejtjei
az egyiknél kitünően veszik fel az ingereket, hűen tartják meg, élénken
correspondálnak egymással, másnál mindez már nehezen megy. Ime a
tehetségek, talentumok eredete, magyarázata. Csakis ebből lehet
megmagyarázni, hogy ugyanaz az ember különböző képességű a szellemi élet
különböző területein. Ezen tények magyarázzák meg, hogy miért oly
hibásak, sőt ügyefogyottak a lángelmék oly dolgokban, melyekben a
közönséges ész oly könnyen és biztosan tud eligazodni. Olyan a nagy
kéregmező, mint egy óriási nagy földterület, melyen különböző
termőképességű földek vannak; itt-ott kitünő termőföld, amott rossz
talaj, majd közepes minőségű részek.
Gondolkodásunk egész menetét, különösen a talentumokat Jendrassik E. úgy
magyarázza,[9] hogy agysejtjeinket a különböző ingerek úgy felhangolják,
mint valami resonatort. Szerinte a gondolkodás lényegében reflex, mint a
tropizmusos tünemények, csakhogy ezeknek a reflexeknek az útját nem
közvetetlen pályák jelölik ki, hanem a már meglevő resonatorgyűjtemény s
e resonatorrá vált idegsejtek érzékenysége. A birtokban levő emlékképek
és a sejtek ingerelhetőségi foka magyarázzák meg lelkünk tulajdonságait.
Genius az, úgymond, kinek érzékeny resonatorai már megszólalnak, a mikor
más halandó hasonló sejtjei még némán maradnak. Képzeteink felvételét,
feldolgozását képletesen lelki emésztésnek is nevezhetjük. Ezen
felvétel, feldolgozás valóban nagyon hasonlít a gyomornak azon
magaviseletéhez, melyet a különböző ételekkel szemben tanusít. A
gyomornak azt a tulajdonságát, hogy bizonyos ételeket örömmel fogad be,
könnyen emészt, másoktól irtózik, veleszületett dispositiónak
nevezhetjük. Ilyen különböző dispositiója van az agyvelőnek is a
különböző ingerek iránt.
Szeretünk bizonyos képzeteket, ismereteket felvenni, félünk, sőt
írtózunk másoktól. Jól esik az egyik, megterhel a másik. Gyarapít az
egyik, fogyaszt a másik. Lelkünk részévé válik az egyik – fölösleges
teherül marad a másik, tehát épen úgy, mint a közönséges ételek.
Ha egész agyvelünk, mondjuk az egész kéregmező az ő milliónyi
sejtjeivel, e sejtek különböző energia készletével át volna tekinthető,
akkor egyuttal azt is láthatnók, mihez van és mihez nincs talentumunk,
mit fogunk tanulni eredménynyel és mit nem. Akkor tudnók, hogy hova mit
lehet vetni és mit nem. Akkor láthatnók azokat a rossz földeket is, a
hová hiába vetnek s megértenők, hogy miért nincs mindenütt aratás, a hol
vetettek és miért pusztul el néhol minden vetés?!
Ha az eddig előadottakból a szükséges következményeket levonjuk, akkor a
szellemi erők gyűjtésére vonatkozólag a következőkhöz jutunk.
1. A szellemi, vagy lelki erőket általában azon képzetek, fogalmak s
ezekből alakult gondolatok képezik, melyek _a)_ igazak, azaz az élet
valamely valóságos viszonyát, tényét fejezik ki, _b)_ melyek többi
gondolatainkkal szoros kapcsolatban, associatióban vannak, tehát
bármikor rendelkezésünkre állanak, _c)_ a melyek nyomán lelkünkben
kisebb-nagyobb emotiók keletkeznek, vagyis melyeket érzelmek kisérnek.
2. A mely képzet, vagy gondolat nem igaz, a mely gondolat nincs kellőleg
társítva többi gondolatainkkal, a melynek az élet különféle
viszonyaiban, vagy pályánkon semmi hasznát sem veszszük, nem igazi lelki
erő, hanem sokszor csak gátoló akadály.
3. Minél nagyobb emotió, tehát érzelem, indulat kisér valamely
gondolatot, annál inkább hajt valamely cselekvésre, annál inkább
megindítja az akarat mozdonyát, de annál kisebb a logikai értéke, mert
az indulat nagysága a józan észszel, a belátással fordított viszonyban
áll.
4. Az emotióktól, vagy érzelmektől kevésbbé kisért, színezett, vagyis a
tiszta gondolatokra a logikai gondolkodásnál, az igazság keresésénél, a
tiszta tények megállapításánál, az emotiótól kisért gondolatokra az élet
élvezeténél, a tettek végrehajtásánál, a kitartó munkánál van
szükségünk.
5. Minél nagyobb mértékben mozdítja elő valamely gondolat a köznek
tökéletesedését és boldogulását, annál értékesebb, minél több egoismus
van benne, annál értéktelenebb.
6. A szellemi erőknek legnagyobb részét, tehát különösen azokat,
melyeket erős érzelmek nem kisérnek általában érzékeink révén,
szemlélet, tapasztalás, tanulás útján szerezzük. Ezen erők gyűjtése a
megfigyeléssel kezdődik. Minél nagyobb a figyelem és érdeklődés, annál
tisztább, intensivebb lesz a képzet, a gondolat. Ez az érdeklődés
azonban már veleszületett tulajdonság.
7. A szellemi erők gyűjtésének ellensége mindaz, a mi szervezetünk
egészségének, munkabirásának ellensége. Ilyen legelőször minden testi
betegség, lehangoltság, továbbá minden lelki baj, a bánat, szomorúság és
a félelem.
8. Minden szervezetben bizonyos mennyiségű élő erő, energia rejlik. Ez
az energia a különböző szervek, működések szerint nagyon sokféle. De
minél több munkát, energiát fordítunk egy irányban, annál kevesebb jut a
többi iránynak; így pl. minél több izommunkát végzünk, annál kevesebb
jut a szelleminek.
9. Mérsékelt testi munka, izommozgás javára van a szellemi erők
gyűjtésének is.
10. Minthogy bizonyos irányú gondolkodás bizonyos agyterületeket fáraszt
ki, azért időnkint foglalkozásunk változtatására kell gondolnunk. Krafft
Ebing szerint[10] két óra hosszánál tovább egy bizonyos irányú szellemi
munkát nem volna szabad folytatni.
11. Aki használható, sőt értékes szellemi erőket gyűjt, az nemcsak
magának, de a világnak is dolgozik, az az emberiség közboldogulását is
előmozdítja.
12. A hajlam, érdeklődés és figyelem már korán megmutatja azt az irányt,
amelyben eredményesen fogunk gyüjthetni; veleszületett dispositio nélkül
azonban semmire sem fogunk mehetni.
Hogy azonban a szellemi erők gyűjtése révén, hogy fog egész lelkünk
kialakulni, mit fogunk, mennyit fogunk gyűjthetni és milyen
eredménynyel, hogy fog a tanulás, a tapasztalás fonalán egész lelkünk és
jellemünk kifejlődni: az mind az örökléstől függ. Minthogy pedig a
szellemi erők gyűjtését az öröklés tana nélkül nem fogjuk megérthetni, a
következő fejezetben a szellemi erők örökléséről kell a szükségeseket
elmondanunk.
II.
A testi és szellemi erők öröklésének fejlődési fokai. A talentum
keletkezéséről. Tehetségeink mutatják hivatásunkat is. A hivatásunkkal
ellenkező munka erőpazarlás. A figyelem mutatója a tehetségnek. Az
iskola nem a hajlamok szerint adja a lelki táplálékot. A Golgotha
kezdete. Az agysejtek lassan mind megtelnek s jön idő, midőn az új
képzet nem kap állandó helyet.
Egy korábbi tanulmányomban,[11] melyben a szellemi tehetségek eredetét
kutattam, arra az eredményre jutottam, hogy az ember összes testi és
lelki sajátságaival hosszú fejlődés eredménye. Az egyén eredője,
productuma mindazon erőknek, melyek megalkotásánál még születése előtt
közreműködtek. Fejlődésében öt stadiumot különböztettem meg. Az első az
a stadium, midőn a testi és lelki sajátságok az ősökben mint lappangó
erők domináltak, tehát születésünk előtt különböző időkben, különböző
egyénekben (ősökben) mint erők már megvoltak; a második, midőn a
fogamzás pillanatában a két szülőben leginkább érvényesültek; a harmadik
midőn az egyesülés után erőik szerint elrendeződtek, azaz egyesek
accumulálódtak, mások mint kötött, azaz lappangó erők maradtak, míg
egyesek megsemmisültek; a negyedik stadium midőn ez erők, de egyúttal
már a külső ingerek is az anya áldott állapotában magára az anyára s
közvetve a magzatra hatottak; végre midőn a születés után a kívülről
ható erők mint nevelés érvényesültek.
Ezekből is látszik, hogy a testi és szellemi erő, melyről itt szó van és
a melyet örököltünk, nemcsak hosszú vándorlás, hanem az erők harczának
eredménye. Bizonyos erők accumulálódtak, mások megkötötték egymást, azaz
lappangó erők maradtak, mások végre megsemmisítették egymást. Csak úgy
lehet magyarázni, hogy nem talentumos szülők gyermekei talentumosak
lehetnek, s a lángeszű apa gyermeke néha tehetségtelen.
Ezekből lehet megérteni azt is, hogy az embert nem lehet tetszés szerint
nevelni. Jellem és talentum tehát örökölt, szervezetünkhöz kötött
tulajdonság. Minthogy pedig szervezetet nem cserélhetünk,
idegrendszerünket át nem alakíthatjuk, a nevelés sem mívelhet csodát.
A talentum, a szellemi energia úgy mennyiségre, mint minőségre a szülők
és ősök szerzeményeiből alkotott kincs, összehozott vagyon, az
antitalentum, a tehetségtelenség pedig örökölt deficzit, adósság. Testi
és lelki tehetségeink tehát a mi végzetünk, a mi fatumunk, melynek
componens erői már születésünk előtt adva voltak. Őseink testi és lelki
állapotai, erényei és bűnei azok a Parkák, a kik sorsunk szálait már
születésünk előtt fonják. Azért a mily szellemesen oly joggal mondotta
Emerson: «minden ház idézet az erdőkből, bányákból, kőrakásokból; minden
ember idézet őseiből.»[12]
_Öröklött testi, lelki képességeinkben, talentumainkban rejlik életünk
rendeltetése, hivatásunk._ Talentumaink, képességeink mutatják meg
hivatásunkat. A ki hivatása körében dolgozik, az élvezettel és
eredménynyel foglalkozik. A ki hívatásával ellenkező pályán mozog, az
nemcsak azt érzi, hogy czélt és életet tévesztett, de munkálkodásának
eredményében megérzi a köz is, hogy az illető nem jó munkát végzett. Az
ily embernek először a tanulása is nagy energiapazarlás. A mihez nincs
hivatásunk, abban legelőször nem tudunk figyelni, nem fog a memoriánk,
számtalanszor és kínnal kell valamit ismételnünk, hogy megmaradjon. És
ha megmarad is, mihamar elhomályosul. Ezen a téren aztán nincs
fantáziánk, nem elég erős a judiciumunk, nem tudunk következtetni, nincs
elég bátorságunk, nem tudunk akarni. Mert nagy tévedés azt hinni, hogy
az ember minden téren, vagy minden körben egyformán bátor, vagy félénk,
egyformán erős, vagy gyenge.
Csak azon a téren vagyunk bátrak, erősek és akarni tudók mely irányban
ilyen öröklött habitusunk van.
Hivatásunk tehát egyúttal erőnk is. Ha tehát képességeink a mi
hivatásunk és a hivatás erő is, akkor tehát abban a körben, a melyhez
hivatásunk van, nagy az érdeklődésünk, jól tudunk figyelni, jó a
memoriánk, könnyen és sokat tudunk dolgozni. _Energiapazarlás tehát
minden olyan működés, akár testi, akár lelki, mely hivatásunkkal
ellenkezik._ Az ily működés és erőpazarlás egyúttal a boldogtalanság egy
kútforrása is. Ily úton jár tehát az a tanuló, ki nem abba az iskolába
jár, a hova való, nem azt tanulja, a mihez tehetsége van, így jár minden
iparos, munkás, hivatalnok, a ki nincs azon a helyen, a hová őt a
természet rendelte. Mindezek gyenge, hitvány munkát producálnak s a
köznek ártalmára vannak. Sorsunk tragikumához tartozik ugyanis, hogy a
legtöbb ember nem maga választja pályáját, hanem körülményei jelölik ki
útját, soknak meg akkor kell pályát választania, a midőn még sem önmagát
sem a világot nem ismeri. Másrészt a stréberség sokakat olyan helyekre
állít, a hová nem valók. Igy tehát, különösen nálunk, kevés ember van a
maga helyén, a miért nem is megy jól a világ folyása.
A bánat, az elégületlenség és általában minden kellemetlen lelkiállapot
nemcsak azért káros, mert megrontja szervezetünket, de káros azért is,
mert nagymértékű szellemi energiát emészt fel. Ez a felemésztett
szellemi energia az egyénnek magának és a köznek sok jót alkothatott
volna.
A mi tehetségeink, a mi erőnk, a mi hivatásunk az egyik mennyiség, a
külvilág ingerei a másik, e kettőnek egymásra hatása alkotja majd
sorsunk eredőjét. Minthogy pedig az első hatóerőt, tehetségeinket meg
nem változtathatjuk, világos, hogy a másikat, a külvilág ingereit kell
változtatnunk, vagyis a megtanulandónak, kell agyvelőnkhöz
alkalmazkodnia. Ha ezt belátjuk, akkor belátjuk azt is, hogy a
tanulnivalónak, a megtanulandónak mennyiségre úgy mint minőségre az
agyvelő képességeihez kell alkalmazkodnia. És akkor nem tesznek, hogy
csak egyet említsek, nehéz nyelvtani kategoriákkal és filozófiai
képzettséget feltételező elemzésekkel operáló nyelvtanaink 8–12 éves
gyermekek számára.
De ha már nincsen olyan bűvös lámpánk, mely megmutatná hogy hol ne
vessünk hiába, hol ne vessünk túlsokat és hova mit vessünk, a
psychologia varázsvesszejével mégis nagyon sokat megtudhatunk. Ilyen pl.
a következő:
Említettük, hogy agyvelőnk kéregmezejében ezer milliót meghaladó új
ingerre, új képzetekre váró, vagyis energiával telítendő, vagy mondjuk
felhangolandó agysejt van. Ezek a képzetekre ékes sejtek. Ezek mintegy
várják, lesik táplálékukat, a külső ingert, a leendő képzetet.
Természetes, hogy ez a várás is csak erejükhöz mért lehet. Az erősek
erősen, a gyengék gyengén reagálnak. Ez az intensitás, vagy
aluszékonyság már öröklött tulajdonsága a sejtnek. Ez a várás legelső
sorban bizonyos, nekik megfelelő ingerek iránt tanusított nagy
figyelemben, érdeklődésben nyilvánul. E szempontból _bizonyos irányú
élénk figyelem, mohó_ _érdeklődés mutatója és jele a megfelelő
tehetségnek. A mely irányban nem tudunk figyelni, abban az irányban
nincs is tehetségünk._ Igy értjük meg azt is, hogy a butaság
figyelemképtelenséggel jár. Ha tehát ott vetünk, a hol nincs érdeklődés,
nincs semmi figyelem, nincs kedv, akkor ott nem is fogunk aratni. Mennyi
szellemi erőpazarlástól, mennyi kíntól menekülnének a szülők, tanulók,
ha nem akarnánk onnan elvenni valamit, a hova a természet semmit el nem
helyezett.
Nézzük már most, mint viselkednek ezzel szemben az alsó és középfokú
iskolák. Ez iskolák különböző osztályaiban ugyanis a legkülönfélébb
dispositiók, talentumok és antitalentumok ülnek. Minden dispositió,
talentum, a neki megfelelő ingereket lesi. Figyelme, memoriája, vágya,
itélete, érzelme csak a neki megfelelő szellemi táplálék után les. A mi
nem az, vagy legalább nem afféle, nem érdekli, nem tud reá figyelni, nem
marad meg a memoriájában, unalom szállja meg, ezt a kedvetlenség követi.
Mondjuk képletesen, ezt a szellemi táplálékot nem szereti, nem emészti,
vagy legalább kínnal emészti meg.
Az iskola azonban, hogy képletesen szóljunk, nincs úgy berendezve, hogy
kinek-kinek képességei, hajlamai szerint adhatná a lelki táplálékot.
Bizonyos, törvényesen előírt, még az evés módját is meghatározó étlapja
van, s a kinek ez nem tetszik, vagy nem birja, annak távoznia kell az
ebédlőjéből. És itt kezdődik némely tanulónál a rövid gloria, másnál a
szégyen, a fájdalom a Golgotha útja. Az iskola, a szülők elfelejtik azt,
hogy nem elég a jó mag, föld is kell hozzá és hogy a magnak (a
tanításnak) kell a földhöz, a tanuló talentumaihoz alkalmazkodnia és nem
megfordítva. Olyan ez, mintha szegénytől és gazdagtól, keresőtől és
dologtalantól egyforma adót követelnének és a nem fizetőt szégyennel és
más büntetéssel illetnék. Minden sikertelen munka minden szégyen és
fájdalom azonban testi és szellemi energiának pazarlása is.
De nemcsak az úgynevezett tananyag, hanem annak előadási módja,
közlésének formája is nagy szerepet játszik az energia pazarlásánál.
Tankönyveink ellen e tekintetben rendkívül sok panaszt kellene
felhoznunk. Némely tankönyv e tekintetben valóságos merénylet a tanuló
lelke ellen. Fogalma sincs arról némely tankönyvírónak, hogy bizonyos
korban mit vehet be és hogyan vehet be a gyermeki elme. És itt
határozottan az úgynevezett tanterv a hibás, a midőn a gyermeki lélek
fejlődésének fokait nem ismerve, nem neki való szellemi táplálékot
kinál. Úgy tesz sokszor mint a chinai a czipőjével; nem a láb szerint
csinálja a czipőt, hanem a lábat kényszeríti a szűk czipőbe. Sok tanterv
ugyanis nem ösmeri, vagy legalább is figyelmen kívül hagyja azt, hogy a
gyermek lelke hosszú ideig csak érzéki benyomásokat, képeket, neki való
meséket vesz fel, az egész világot csak játéknak tekinti; később fejlődő
phantasiájának keres tápot, majd a látható világ tárgyait tüneményeit,
történeteit kezdi vizsgálni; végre összefüggéseket, viszonyokat,
törvényszerűséget, törvényt keres, a fogalmihoz emelkedik, abstract
dolgokhoz jut, kategoriákat analyzál, filozofál. Az emberi lélek ezen
fejlődési menetéhez kell minden tantervnek alkalmazkodni. A természet
maga szabja meg a menetet.
És most mit követelnek a tantervek és mit adnak tankönyveink? Sok tárgy
már a tanítás kezdő fokán abstract dolgokkal, elvont fogalmakkal, sőt
kategoriákkal foglalkozik. Igy, hogy a sok közül csak egyet említsek, a
nyelvtan a nyelvnek a filozófiája s minél rendszeresebb, annál
elvontabb, annál nehezebb. Ha egy ily nyelvtanba bele tekintünk, s a
nyelv és mondattani kategoriáknak nagy tömegét, a sok subtilis
megkülönböztetést látjuk, vagy némely számtani könyvbe pillantunk,
megértjük, miért irtózik a tanuló lelke ettől a nem neki való
tápláléktól. Igen könnyen siklik át a mathematika is a nehéz, abstract
fogalmakhoz. Bár kisebb mértékben, de más tárgyak anyaga és közlésének
formája sem tud eléggé a gyermek lelkéhez lebocsátkozni.
Ha most abból, a mit meg nem értünk, vagy nem szeretünk még sokat is
kapunk, vagy ha általában többet tanulunk, figyelünk, mint a mennyit
agyidegrendszerünk megbir: az elfáradás, sőt szellemi undor, csömör lép
fel. Szerencse, hogy _a természetnek, illetve az agyidegrendszernek erre
is van bizonyos mentő, önszabályozó készüléke s ez: a figyelmetlenség,
szórakozottság_. A tanuló esze elkalandozik, másfelé fordul s ez alatt
az a bizonyos túlingerelt agyterület megpihenhet. És épen a testileg
legerősebb gyermekek veszik legtöbbször igénybe ezt a védő berendezést.
Ez a védő berendezés a tanulók javarészének valóban jó szolgálatot tesz
minden úgynevezett túlterhelés ellen. Csakhogy ez a mentőkészülék sem
működhetik mindenütt a kedve szerint, mert az iskolai intés, büntetés
állhatja útját. Erről mondja aztán Kollarits J.:[13] «Dieses
segensreiche Ventil, das dass Gehirn von Überanstrengung schützt, ist
die viel gerügte und viel bestrafte Unaufmerksamkeit, die
Zerstreutheit.»
A fejlődő gyermek évek folyama alatt milliókra menő képzetet szerez.
Agyvelőnk egy része, a mint már említettük, mint valami
mozgófényképapparatus tömérdek felvételt vesz fel a külvilágról, más
része mint valami fonograf, a hangok, szavak, dallamok árját szedi
magába, míg más agyvelőrészletek a szagok, ízek, a tapintás képzeteit
gyűjtik. De ennek az ingerfelvételnek, ennek a képzetszerzésnek is
vannak határai. Hiszen az agysejt is egy élő szervezet, mely
táplálkozik, mely fizikai, chemiai, psychikai életet él, de a mely
idővel destrualódik is.
Ezek az ingerre váró sejtek lassan mind betelnek és _elkövetkezik az
idő, midőn az új ingerfelvétel, az új képzet már nem kap állandó
helyet_. A tanulásnak, a képzetfelvételnek, mondjuk népszerüen a
képzetberaktározásnak is van határa és lesz idő, midőn az új portékát
már nem tudjuk elraktározni. Uj szavakat, neveket hallunk, de már nem
tudjuk megtartani. Vagy, ha valami új képzet, mondjuk új lakó jön, egy
régibb lakót szorít háttérbe.
Nagyon fontos e kérdésnél az a tünemény, hogy a tanulás általában,
vagyis az új képzetek felvétele, mondjuk a szellemi beraktározás a
korral csaknem egészen fordított arányban halad, azaz legtöbb agysejt a
gyermekkorban telik meg, már valamivel kevesebb az ifjukorban, még
kevesebb a férfikorban. Oly óriási itt a különbség, hogy _az agysejtek
túlnyomó száma a gyermek- és ifjukor éveiben telik meg. Akkor telik meg
tehát a raktár nagyrésze, mikor még nem válogathatunk, mi lesz nekünk
való, mikor a felveendő portékákat még nem ismerjük!_ A másik figyelmet
érdemlő tünemény az, hogy ez az ingerfelvétel, vagy képzetfelvétel,
mondhatjuk azt is, hogy ez a tanulás a gyermekkorban felette könnyen
megy. Ennek példájára felhozom, hogy míg egy gyermek vagy ifju egy
octávának hangjegyeit egy pár percz, vagy egy óra alatt is megtanulja és
megtartja, a felnőtt férfi már napok, sőt hónapok alatt sem tanulja,
illetve tartja meg biztosan, az 50 éven túl pedig már semmiképen sem
akarnak a hangjegyek, új nevek, ismeretek megmaradni. Innen van, hogy a
gyermek játszva tanul idegen nyelveket, míg az a későbbi korban szinte
teljes lehetetlenség.
Az egyéniségek szerint különböző időben lép fel ez a beraktározási
nehézség. Némely embernél már 30, másnál már a 40-ik életév körül lép
fel az a tünemény, hogy nem szeret, nem tud és nem akar újat tanulni,
mert a raktár már általában telve van, vagy nincsen hely olyan ingerek
számára. Uj fogalmak, különösen nevek, már az 50-es évek körül
semmiképen sem akarnak megmaradni. Nagyon valószínű, hogy nem ez az
egyedüli oka az új képzetek felvételi akadályának, bizonyára az
agyvelőben történő más fizikai és chemiai elváltozások, különösen az
idegelemek destructiója is közreműködnek.
Ez azonban még épen nem hanyatlása a szellemi életnek, sőt azt
mondhatjuk, hogy az igazi, a teljes szellemi munka, a tartalmas, alkotó
gondolkodás akkor következik be, midőn a beraktározás művével
elkészültünk. Ekkor folyik a képzetek combinatióinak világa, a nagy
területekre tekintő, mindent számbavevő gondolkodás, a felhalmozott
óriási képzetanyag feldolgozása. Sok világhírű gondolkozó, tudós öreg
korában írta meg műveit.
III.
A végigtanult könyvek. Az irodalomtörténet szellemölő adatai, a sok
regény és dráma tartalma nem nevelő. A történelem még mindig nem az élet
mestere. Nem tudunk objectivek lenni. A tömérdek adat Lexikonokba való.
Minden tudománynak feladata. A nyelvészkedés. Lelkünk birodalmának
tartalma és az energiapazarlás egy hasonlattal kifejezve.
A tanulást képletesen a képzetek beraktározásának s memoriánk egész
világát afféle szellemi raktárnak neveztük, nézzük most a raktár további
sorsát is. _Kérdjük, érdemes volt-e azt mind felhalmozni, a mit
összegyüjtöttünk?_ Mi az, mit ér az, a mit mi 20–24 évig, sokszor nagy
kínnal gyűjtöttünk? Sokszor gondoltam ezekre, midőn mint tanár a tanulók
vergődését láttam, vagy midőn a saját emlékeim sorsát és mások élete
folyását kutattam.
A midőn 30 évet jól meghaladó tanári, írói multamra visszatekintek s
elgondolom, hogy ezen idő alatt mit tanultam, tanítottam, írtam és e
nagy munka mellett mely ismereteknek nem vettem semmi hasznát: óriási
erő, illetve energiapazarlást látok. De bizonyos vagyok benne, hogy így
jár minden sok iskolát végigjárt ember, ha pályájára visszatekint.
Csakhogy ezt nem szokták az emberek megírni, csak önmagokba fojtják,
legfeljebb a társaságban panaszolják tel, s majd gunyolódva, majd
sajnálkozva fogják fel ezt az óriási energiapazarlást,
boldogtalanságuknak ezen egyik indító okát. Pedig kár evvel hallgatni,
mert a baj napról-napra csak nagyobbodik.
Ha egy különféle iskolákat végzett művelt ember pályája végén
összegyűjtené, aztán egymás mellé rakná mindazokat a könyveket, melyeket
az elemitől végig a középiskolán és az egyetemen át tanult, aztán
végigforgatná ezt a kis könyvtárt azon czélból, hogy mi mindenfélét is
tanult valamikor, végre azt kutatná, hogy mindebből mi maradt meg,
mennyit használt fel állásában mint polgár, mint ember: szomorúan
kellene tapasztalnia, hogy tanulásával iszonyú energiapazarlást követett
el. Ennek a könyvtárnak több mint háromnegyed része egészen feledésbe
ment, de mégsem pusztult el. Zárva van, mert nem volt reá szükség, aztán
annyira nincs rendezve, hogy ha volna is szükség valamire, nem tudunk
reá találni. És ebben a soha sem használt és fel sem használható
könyvtárban minden úgynevezett tananyag vagy tudomány képviselve van,
természetesen nagyon különböző számú kötettel. Igy nemcsak a classikus
nyelvek és irodalom, hanem a modern nyelvek is, a mathematika, a
historia stb. Csak egy pár példát akarok ezekre vonatkozólag a különböző
tudományok köréből felhozni.
Ne szóljunk itt legelőször a görög és latin nyelvről és irodalomról,
úgyis eléggé ismeretesek az itt felhozott panaszok, de nézzük előbb a
modern irodalomtörténetet és irodalmat. Az irodalomtörténet pl. tele van
szellemölő számmal, névvel, czímmel; ezek legnagyobb részének a
lexikonokban vagy a könyvkereskedők catalogusaiban volna helye. És
kérdjük most, hogy magokból az irodalmi művekből, mondjuk az epikai,
lyrai, drámai irodalomból mi érdemes arra, hogy helyet foglaljon
agysejtjeink között? Talán mind az az ezrekre menő jó, rossz költemény,
dráma, regény, epos, melyet hivatott és nem hivatott írók összeírtak? Az
elfogulatlan ítélő azt fogja mondani: olvassunk át egy pár kitünő
munkát, érdemes műremeket, vegyük át lelkünkbe mind azokat a szép
gondolatokat, nemes érzelmeket, melyek életünk czélját előmozdítani
vannak hivatva. Ne feledjük azonban, hogy pl. egy regény, egy epos, egy
dráma tartalmának 95% képzelt esemény, phantasia; miért kell tehát ezen
álombeli, hazug világgal az agysejteket oly nagy számmal megtölteni,
mikor annyi fontos tudnivaló várna az emberekre? Mert, hogy egy pár
kiváló epikai, lyrai és drámai költői alkotást ismerjünk, abban
gyönyörködjünk, belőle az igaz, a jó s a szép gyöngyeit magunkba
szedjük, az boldogulásunk czéljából épen kívánatos; de miért kelljen a
tanuló ifjúnak egy egész sereg jó-rossz regény, epos, szomorú és
vígjáték és csaknem minden író munkájának tartalmát, sokszor csak
czímeit megjegyeznie?
Ezen óriási energiapazarlásnál már az a kérdés is felmerült agyamban,
hogy eltekintve az energiapazarlástól, lélektani, ethikai szempontból
helyes-e, ha egy fiatal agyvelőt egy egész sereg regény, dráma
tartalmával, a lehető erkölcsös és erkölcstelen motivumok egymást
meghazudtoló seregével tömjük tele? Mintha bizony a mindennapi élet
eseményeiben nem volna elegendő tragédia, komédia, fenség és
alacsonyság, ezerféle motivum a cselekvések számára és mindez igaz is,
nem elképzelt világ. És kérdjük, mi haszna van az ifjú léleknek abból, a
midőn a szerelem különféle furfangjait, az atrocitás és vandalismus
annyi példáját, a bűnözés oly sokféle nemét kénytelen magának
megjegyezni? Ha az igaz is, hogy egy az életet már ismerő, megállapodott
jellem mindenfélét kár nélkül olvashat, nem áll ez egy tanuló ifjura. És
ha legalább megtörtént tényeket kellene így megjegyeznie, de csak
elképzelt és sokszor lehetetlen eseteket. Ez sem a lelki erők
gyűjtésének a módja! Valljuk meg, hogy azt az erkölcsi okulást,
tanulást, a mit egy sereg regény és dráma elképzelt cselekményeinek
megtanulása által meríthetünk, sokkal kevesebb munkával is megtehettük
volna. Másfelől nem szabad elfelednünk, egészen más az életet már
ismerve, pusztán szórakozás okából olvasni regényeket, mint életismeret
nélkül, ifjúkorban azért olvasni, hogy a tárgyát, alakjait megjegyezzük.
Agysejtjeink más, szinte igen terjedelmes részét azon ismeretek
foglalják el, melyeket történelemnek nevezünk. A világ és nemzeti
történelemnek tudvalevőleg az volna a czélja, hogy: magistra vitæ, az
élet mestere legyen. A tény azonban az, hogy a legtöbb ember a saját
kárán, sorsán sem tanul, még kevésbbé a másokén, vagy más nemzetek
történetén. Fájdalom, a nemzetek sem a multban nem tanultak, sem most
nem tanulnak egymástól. De hol is vannak azok a bölcs törvények,
melyeket a történelemből levonhatunk? Vagy nem látjuk-e, hogy mi
egykoruak is százféleképen kommentálunk egy eseményt, mely közöttünk
történt? Vagy nézzük napjaink politikai történeteit, midőn az egykoruak
ugyanazt a dolgot százféleképen adják elő, százféleképen értékelik.
Odajutunk tehát, hogy _mindenki a saját egyénisége, tanulmányai, vágyai,
szenvedélyei, műveltsége, erkölcsisége, önző czéljai, érdekei,
szervezetének örökölt hajlamai szerint, mondjuk egy szóval: a saját
szemével, a saját eszével és szívével nézi a világ eseményeit. És ez,
fájdalom, nem objectivitás!_ Csak így tudjuk megérteni, hogy ebben a
nagy ismerethalmazban nagyon messze vagyunk az objectiv igazságoktól.
Bizonyára ezért mondotta Spencer, hogy: «azon ismeretfajnak, mely
iskoláinkban a történelem nevét bitorolja s mely csupán nevek, évszámok
s jelentéktelen, holt tények szövedékéből áll: cselekvésünkre csak egy
körömfeketényi befolyása sincs.»[14]
Az a gondolat, hogy a történelem, úgy a hogy ma írják és tanítják, nem
mestere az életnek, már Du Bois Reymondot, a világhírű tudóst is
foglalkoztatta. Egyik munkájában így fakad ki: «De hova vezet végre is
az út könnyek patakján, vérnek tengerén keresztül? Vajjon mutat-e a
polgári történet haladást? Bölcsebbek lesznek-e a királyok,
mértéktudóbbak a népek? Vajjon nem azt tanuljuk-e a történetből, hogy
semmit sem tanulunk belőle?»
Természetes, hogy ez is túlzás, miként túlzás Jókai egy kedves
alakjának, a nagyenyedi kollegium rector-professorának, Tordai Szabó
Gerzson uramnak az a kifakadása, hogy: «a historia nem tanít egyebet,
mint azoknak neveit, a kik emberek agyonverésében tüntették ki magokat…
és hazudik véghetetlen kiterjedésben…»
Bizonyos azonban, hogy miként igaz Goethe az a mondása, amely szerint
_nem azért születtünk, hogy a világ problemáit megoldjuk, ép oly
bizonyos az is, hogy nem kell mindent tudnunk, a mi a világon történt,
még pedig, fájdalom, nem is úgy tudnunk, a hogy történt, de meg
lehetetlenség is, ha ezerszer annyi agysejtünk volna is_. Mily
energiamegtakarítás lenne, ha a historiában is oly törvényekről
beszélhetnénk, melyek millió adatot helyettesítenek. De ilyeket még nem
ismerünk.