_Halott anyámnak._
Eltévedésem húsz, harminc, vagy negyven év előtt történt, e pillanatban
pontosan igazán nem tudom. De azt tudom, hogy akkor négy és fél
esztendős voltam. Az eset maga egyike azoknak az eltévedéseknek, amelyek
életem során azóta olyan csodálatos módon ismétlődtek és annyiszor, hogy
nagyrészt elfeledkeztem róluk. Ezt az eltévedésemet azonban nem feledtem
el, bár ami a részleteit illeti, emlékezetemben itt-ott hiányok vannak.
Bizonyára hallottatok mindannyian Batizról. Batiz, fürdő. A megyei
térképünkön rajta van, ellenben az összes országos térképeken (kiadja
Kogutovicz Manó) következetesen hiányzik. Ne sokat gondolkozzunk rajta,
hogy miért; azért Batiz mégis csak pompás kis hely. Évekig ott
nyaraltunk. Ez alatt az idő alatt nálunk állandóan szidták Batizt. A
nagymama szidta, mert vasárnaponként, ha ki akart jönni – egy óra
kocsijárás a várostól – mindig megzsarolták a fuvarosok. Emiatt
boszankodott és nem tudta élvezni a jó levegőt és azt a sok csodálatos
szépet, amivel a természet olyan pazar kezekkel elárasztotta Batizt és
vidékét. Szidta apa, mert a kerékpárját, amelyen reggelenként bejárt a
városba, minden utazáskor valami baleset érte. Szidta anya, mert a
kerékpárjavitási költségek úgyszólván duplára növesztették a nyaralási
kiadást. Batizról nálunk őszkor és télen csak a legnagyobb lekicsinylés
hangján beszéltek. De jött a tavasz, jött a május és junius elsején mi
újra és újra Batizra költöztünk. Végre egyszer megemberelte magát
édesanyám és kijelentette, hogy többet nem megyünk Batizra. Mi sírtunk,
apa sajnálkozott rajtunk, anya szomorkodott mindannyiunkon, de még se
mentünk Batizra. Ettől az időtől kezdve Batiz, mint a fürdők ideálja,
mint „pompás kis nyaralóhely“ szerepelt asztali beszélgetéseinknél.
Ez a korszak azonban jóval későbbi helyet foglal el a keresztény
időszámításban, mint az az eset, amelyről szólani szándékom. Eltévedésem
t. i. Batizon történt. A második nyaralásunk alkalmával.
Márkó bácsi, aki a butorokat nagy stráfkocsiján Batizra szokta
szállitani, mint valami vörös nap bukkant fel azon a szépséges juniusi
reggelen. Bennünket sietve öltöztettek és az egész ház úszott a pakkolás
és készülődés mozgalmas gyönyöreiben. A karikákat, a lapdászacskót, a
csiga-ostorokat nyakunkba vettük és apró alkalmi játékokat eszeltünk ki,
amelynek pointje az volt, hogy Márkó bácsi lovai megbokrosodtak; vagy:
Kati, a szobalány felbukott a tükrös-szekrénnyel; vagy: Pici, a kutyánk
rángatni kezdte a kocsiról az ágyterítőket stb. Délben már künn
ebédeltünk Batizon. Apa ingujjban fáradtan szidta a villatulajdonost,
hogy nem szellőztetett a szobákban ősz óta és anya bekötött fejjel
desperálva arra kért bennünket, hogy csináljunk akármit, de engedjük őt
csak ozsonnáig nyugodtan rendezkedni.
Ebéd után valóban szétszóródtunk a kertben és a homok örömeit élveztük.
Batizon nagyszerű homok volt, sehol ehhez hasonlót nem láttam. Az adriai
tengerpart homokját még csak nem is lehet vele egy napon említeni. Ez
utóbbi tudniillik a harisnyába szórva, már igen kis mennyiségben is
kellemetlenné teszi a járást, míg viszont a batizi homok literszámra és
állandóan a harisnyában viselve, a legcsekélyebb kellemetlenséget sem
okoz, sőt ellenkezőleg, a cipő hordásának különös jóleső érzést
kölcsönöz.
Miután lábbelimet a fürdői turisztika követelményének megfelelően ily
módon kikészítettem, rövid sétára szántam el magam. Öcséim és húgom nem
voltak a láthatáron, sem a dada, sem Kati. Minden körülmény kedvezett.
Elhatároztam, hogy míg a gyermekek dudliznak és a napernyők alatt
alszanak, felfedező útra indulok.
Hamarosan egy országút kellős közepén találtam magam. A tüzelő napban
fegyverek csillogtak és egy huszárcsapat léptetett el előttem. Jól
szemügyre vettem őket és szokásomhoz híven az elől lovagló századost
szalutálással köszöntöttem. Barátságosan mosolygott reám és biccentett a
fejével. És ez a tény talán hozzájárult ama később bennem
meggyökeresedett véleménynek megalapozásához, hogy igazi úri embert
kizárólag csak a katonák között lehet találni. – Miért? Erre a mai
eszemmel már felelni is tudok. – Mert ez a mesterségük; ezért ad nekik a
király lovat, kardot, szép ruhát és pénzt; s ezt csak helyeselni lehet.
Az országút két oldalán végtelen glédában nyárfák sorakoztak. Megijedtem
a kietlen messzeség e képétől és inkább az ellenkező irányban folytattam
utamat. Egy hosszú, hosszú kerítés mellett haladtam el. A kerítésen
belül paraszt lányok ruhát mostak, nevettek és egymást vizzel locsolták.
Erre a házból egy kövér öreg asszony jött elő és igen csunya szavakkal
szidta őket. Hogy a szavak csunyák voltak-e, ezt akkor még nem tudtam,
de jól megjegyeztem valamennyit, mert nagyon mulattatott, ha
testvéreimnek új dolgokról beszélhettem s ezáltal csodálkozásukat és
bámulatukat kivívtam. Később, mikor tapasztalataim e részleteit
értékesíteni akartam, nagyon kikaptam és meg kellett igérnem, hogy többé
ki nem mondom azokat a szavakat. E szavak sajátságos hangzásában azután
csak egyedül gyönyörködtem és a társaságtól elvonulva szoktam őket,
rendesen reggeli imádkozás után, hangosan ismételni, nehogy
elfeledkezzem róluk.
A kerítésen belől más érdekes dolgokat is láttam. A telek szélén bokrok
között kisebb házacska állott. Előtte egy öreg ember ült és kutyát
tanított szolgálni. Az eféle látvány teljes életemben le tudott kötni. A
kutya, egy apró puli, már meglehetősen tudott szolgálni; egyetlen hibája
az volt, hogy tartása görbe volt és kis időközökben egy-egy pillanatra
letette a jobb első lábát a földre. Az öreg paraszt hiába ütögette a
pipaszárával, a kutyus nem volt képes hosszabb ideig mozdulatlan
maradni. Jó ideig elnéztem és arra a meggyőződésre jutottam, hogy a
kutya ezzel a módszerrel sohase fogja tudni a szolgálást tökéletesen
megtanulni.
Tovább menve, végre a kerítés sarkához értem. Egy nagyobb ablaktalan ház
következett, valószinüleg magtár, azután egy út, azután fű, azután egy
kis erdő. Bementem az erdőbe.
Jól ápolt úton haladtam vagy kétszáz métert. Akkor vettem észre, hogy az
erdőcske útja köralakú és ugyanoda értem, ahol a belépésemkor voltam. Az
erdő különben kellemes hűvös volt, három rigó is fütyölt a közelemben.
Visszafütyültem nekik és nagy mulatságomra, egészen sikerült őket
megtévesztenem. Azt hitték, t. i., hogy egy negyedik rigó érkezett.
Miközben így jól eltöltöttem az időt, piros virágokat pillantottam meg,
amelyek a ritkán ültetett gesztenyefák tövében nyilottak. Hamarosan jó
csomót szedtem belőlük azzal a szándékkal, hogy meg fogom velök lepni
édesanyámat. Azután meg úgy gondoltam, hogy ideje hazamenni. Otthon
bizonyosan ozsonnára terítenek, sőt a testvéreim immár kétségtelenül,
izzadó homlokkal isszák a nagy pohár világos kávékat. Körülnéztem tehát,
hogy kiszemeljem a legrövidebb utat és egyenes irányban elindultam
visszafelé.
A kis erdőből hamarosan kijutva, egy csodaszép tornyos, erkélyes kis
villa bontakozott ki előttem. A terraszon nagy társaság mulatott és egy
feketeruhás, fehérkötényes szobalány az asztalt terítette. Elhatároztam,
hogy szólni fogok otthon, hogy ezentúl Katit is fehérbe és feketébe
öltöztessék. Rikító kockás ruháit és túlkeményített szoknyáinak
ropogását rég ki nem állhattam, de nem tudtam, hogy miként lehet ezen
segíteni. Most már tisztában voltam vele, hogy a fehér-fekete ruha
eszméjét fogom szüleim elé terjeszteni és nem kételkedtem, hogy
indítványomat pártolni fogják. Ennek a tervnek annyira megörültem, hogy
most már szaladva folytattam utamat.
A szaladás kitünő mulatság és kezdettől fogva előszeretettel
kultiváltam, jóllehet szüleim többször figyelmeztettek káros
következményeire, amilyenek a tüdőgyulladás, az oldalszúrás stb. Azóta
meggyőződésemmé vált, hogy a szaladásnak e betegségekkel semmi
összefüggése sincs. Unokatestvérem, Pista, aki sokkal erősebb fiú volt
mint én, aki birkózásban mindig odavágott és kétszer annyi ideig tudott
a víz alatt maradni, mint jómagam – szaladni nem szeretett – és mégis
tüdőgyulladásban halt meg…
Kalandom alkalmával azonban még némileg hittem a szaladás veszélyes
voltában és így teljességében élveztem e tilalmas mulatságot.
Megrészegedtem a szaladástól. Gyorsan és lelkesen szaladtam. Azonban
nemsokára meg kellett állanom: erős oldalszúrást kaptam. Sántikálva és a
bordámat tapogatva folytattam az útat. Fáradt voltam. Most már nagyon
szerettem volna hamarosan hazajutni. És ezt a vágyat csak fokozta ébredő
sejtelmem, hogy eltévedtem és nem fogok tudni hazatalálni. Eleinte nem
mertem ezt magamnak bevallani és a kezdődő kétségbeesés egy árnyalatával
szívemben tovább mentem előre, előre, elhomályosuló szemekkel. Ma már
tudom, hogy ez nagy hiba volt, meg kellett volna állanom, megkeresni a
zsebkendőt, megtörülni a szemeimet és tájékozódni az útirány felől.
Sajnos, nem ezt tettem.
Idegen és ellenszenves utcába jutottam. A házak szűken sorakoztak egymás
mellé, ember nem volt a láthatáron. Minden reményemet elvesztettem az út
megtalálását illetőleg. A szemem előtt összefolyt a világ és hirtelen
nagyon sajnálni kezdtem magam, elhagyott, szomorú helyzetemben és heves
sírásra fakadtam. Mint valami kóbor hidegrázás, úgy bújkált a félelem a
torkomban, a vállaimban, a hátamban és a térdeimben. El tudom képzelni,
hogy a sírástól vörös lehetett az arcom és kétségtelen, hogy a homokos
öklömmel igyekeztem fölszárítani a kellemetlen, szégyenthozó sós
cseppeket, amelyek sáros barázdákat hagyva gördültek le az arcomon. Azt
azonban biztosan állíthatom, hogy többször eszembe jutott édesapám
mondása: „Fiúnak mindent szabad, mindent, amit megengednek neki, de
sírni nem.“ Bármennyire beláttam az adott helyzetben is eme erkölcsi
szabály jóságát és hasznavehetőségét, mégsem voltam képes szerinte
viselkedni. Jól belemelegedtem a sírásba, úgy, hogy hamarosan
szerencsésen ki is fáradtam.
Körülbelül az utolsó könnycseppeket fogyasztottam, amikor egy borízű
hang szólított és a vállaimon egy nehéz kezet éreztem.
– Mért sírsz kisfiú?
Kedvesarcú, óriási termetű gatyás paraszt bácsi volt az érdeklődő. Kék
szemeiben annyi igazi szánakozást s fehér, nagy bajuszában annyi jóságot
láttam, hogy teljes hévvel ecsetelni kezdtem állapotomat.
– Kérem bácsi, én egy ideges kis gyerek vagyok és eltévedtem… és kérem,
tessék engem hazavezetni.
Kijátszottam ezzel a legerősebb ütőkártyámat. Sokszor meglestem, amikor
édesapám aggódva panaszolta a doktor bácsinak, hogy milyen ideges kis
fiú vagyok én. Örültem neki, büszke voltam rá. Olyasvalamit jelentett
nekem ez a megkülönböztetés, mint a porcellán edények között a japáni
fekete kávés-készlet számára: a „szervíz“ kifejezés, amelyet Kati olyan
áhítattal szokott kimondani, hogyha ebéd után vendégünk volt és kikérte
a készletet az üvegszekrényből.
– Hát hol laktok, kis öcsém? – kérdezte türelmesen.
– Nem tudom, bácsi, – feleltem szepegve és újra határozatlan rémület
kezdett keringeni bennem. Később, amikor földrajzot tanultam, ahhoz az
érzéshez hasonlítottam ezt, amelyet a hajós érezhet, amikor a nyilt
tengeren a viharban észreveszi, hogy iránytűje elveszett.
A bácsi nem tudott segíteni rajtam. Vállat vont és tovább ment;
bizonyosan dolga volt és nem szentelhetett több időt nekem. Újra
rákezdtem a sírást, hogy még a megmaradt kevés könnyemtől is
megszabaduljak. Csakugyan hamarosan végképen elfáradtam és berekedtem és
cél nélkül ődöngtem ide-oda, villák között, keskeny, fűvel szegélyezett
gyalogutakon, kerítések mellett, amelyek mögött hatalmas komondorok
farkcsóválva követték lépteimet, ameddig a portájuk tartott. Egy kis
utca végén deszkapadló vezetett rézsút egy poros kocsiúton át. Ráléptem
és mintegy lemondóan követni akartam a sors által kijelölt útat. Ekkor a
hátam megett egy női hang szólított.
– Hová való vagy kis fiam?
Hátranéztem. Egy zöld zsalus ablakon széparcú és világos slafrokba
öltözött néni hajolt ki.
– Eltévedtem, néni és nem tudom, hol lakunk.
– Nem tudod? Mi az édes apád neve?
– Dr. Kelemen József köz- és váltóügyvéd – feleltem büszkén és
felvillanyozódva. A néni hátraszólt a szobába:
– Mariska! Kelemenék nem a Winter-villában laknak?
– Nem tudom, – mondta egy vékony leányhang, – talán Julcsa tudja, mert
délben vizet hozott a Winterék kútjáról.
– Kérdezd csak meg, – mondta a szép néni.
A Julcsa tudta. Néhány perc mulva a szép néni parancsára kendőt kötött,
papucsot húzott Julcsa és kézenfogott, hogy hazavezessen.
Alig mentünk néhány lépést, a kis erdő sarkán megjelent a dada alakja.
Otthagytam vezetőmet és teljes erőmből elkezdtem futni a dada felé, aki
kiterjesztett karokkal, Jézusmária kiáltással várakozóan megállott. Pár
pillanat múlva a karjaiban voltam. Három perc leforgásán belül édes
anyám otthon megvizesített törülközővel mosta az arcomat. Megbékélve,
megtisztítva és lekefélve csak késői feltörő zokogások jelezték a bánat
és fájdalom elszállt viharfelhőit. Édes anyám kávét tálalt számomra és a
rendes négy cukor helyett hat kockát dobott a pohárba. Azt gondoltam
magamban, hogy az eltévedés megérte a pénzt.
Csak ekkor vettem észre, hogy a balkezemben még mindig ott szorongatom a
virágbokrétát. Nem tudtam, hogy mit kezdjek vele és hogy a kalamitások
után nem tűnök-e föl nevetséges színben édes anyám és testvéreim előtt,
ha átnyújtom. Megkérdeztem a dadát.
– Nézze dada, – mondottam, – ezt a csokrot anyikának szedtem.
– Hát adja oda, Józsika, adja oda, – biztatott a dada.
– Nem, adja oda maga, – kérleltem a dadát esengve. – kérem dada, adja
maga, én szégyenlem. – És jól a lelkére kötöttem, hogy a csokor átadása
ne mindjárt, hanem csak később történjék.
A jó dada megszokta már efféle bolondságaimat, átvette a csokrot. És
mikor javában ittam a kávét kis fonott székemen, testvéreim mellett
ülve, akkor adta oda, mintegy titkos küldetésben, félig hervadt
csokromat. Aggódva, majdnem szorongva figyeltem a jelenetet. Attól
féltem, hogy édes anyám ki fog nevetni. De még csak nem is mosolygott;
rámnézett szeretettel és nézésében olyan csodálatos, komoly, megértő
jóság volt, hogy _soha életemben el nem feledem ezt a pillanatot_. E
miatt határoztam el, hogy eltévedésemről valamikor emlékiratot fogok
készíteni. Azóta elmult húsz, harminc vagy negyven esztendő – nem tudom
biztosan, hogy mennyi – az emlékirat azonban csak most készült el.
(1908.)