(E pillanatban lábujjhegyen belép a gyerek-szoba ajtaján Áldor Balázs.
Gyönyörü monumentális magyar fej. Hosszú, oldalt elválasztott, még
egészen fekete haj. Atléta termet. Alacsony gallért visel, melyből
büszke egészséggel emelkedik ki izmos, vastag nyaka. Legújabb szabású,
sötétkék ruha, sötétvörös szinű bőrcipő. Kézelőt nem visel.
_Bandi_ (elkiáltja magát): Éljen a legkiválóbb magyar szobrász, nevét az
egész világon ismerik. Éljen a legkiválóbb magyar szobrász, nevét az
egész világon ismerik…
(Áldor összecsókolja a gyerekeket. E közben bejön a mama is. Korán
hervadó, 33–35 éves asszony. Még öt éve is nagyon szép lehetett. Azóta
az arcát egészen elkínozta a hisztéria. Nagy fekete szemei könyesek, de
azért mosolyog.
_Áldor_ (megöleli a feleségét): Megkerestek engem a haszontalanok a
lexikonban.
_Bandi:_ Éljen a legkiválóbb magyar szobrászunk, nevét az egész világon
ismerik!
_Áldor:_ Elég volt, Bandi, most mondj valami egyebet.
_Bandi_ (az anyanevelte gyermek módjára elszalad és kiabál): Éljen a
legkiválóbb magyar szobrász, nevét az egész világon ismerik!
_A mama_ (megcsókolja Áldor arcát és megsimogatja nagy homlokát. Súgva
mondja): Ma itthon vacsorázik!
_Áldor_ (hangosan): Nem, édesem, ma a klubba kell mennem, a zsüri
ülésezik, igazán nem lehetek itthon.
_A mama_ (elbocsájtja, komolyan): Ebben a hónapban még nem vacsorázott
itthon egyszer se és még csak háromszor evett itthon ebédet és ma már
tizenkettedike van.
_Áldor:_ Nem lehet, édesem, nem lehet. Majd holnap talán. (Megnézi az
óráját, megcsókolja a felesége kezét és homlokát, azzal elsiet. A másik
szobából visszakiált): Szervusztok gyerekek.
A mama lassan kimegy.