Két hét mulva egy reggel igen korán ébredtem. Nem tudtam elaludni és
kikönyökölve az ablakba, néztem az ébredő utcát, a nagy körút márciusi
hajnalának szineit. Váratlanul a kapunk előtt egy kocsit pillantottam
meg és Idát, amint koffert rakott föl a bakra. Johanna jól bebugyolálva,
épen az ülésen helyezkedett el. Fölkeltettem Eleket, aki roppant
botránkozott.
– Hallatlan e nő elvetemültsége, – mondotta, – elutazik és dobálja a
pénzt, csakhogy láthassa a leutnantot. És mindezt titokban. A hátsó
lépcsőn viszik le a pakkját és fogadok veled, hogy Ida nem fogja
megmondani.
Valóban a lány csak hosszas faggatások után vallotta be, hogy úrnője
Bécsbe utazott.
– Csak pár napra és üzleti dologban, – ismételgette bután.
– Szép kis üzlet, – dohogott Elek. – Engem be nem csap. Szerelem! És
arra Johanna már egyszer ráfizetett. Rá kell neki fizetni még egyszer.
Nem tehetek róla, ha egyszer valakinek az a sorsa, hogy ráfizessen a
szerelemre, hát akkor nem lehet rajta segíteni! Nagyon sajnálom!