OPIUM.

_Sassy Attilának._

(EGY IDEGORVOS LEVELES LÁDÁJÁBÓL.)

A fölébredés – igaz – elviselhetetlen szenvedéseket okoz. És a

szenvedések soká tartanak. A világosság reggel harsogó akkordokban

dübörög végig az utcákon. És az ablakok tejüvegje, meg a színes

függönyök nem védenek ellene, mert bántó, recsegő ritmusos lármájával

áthatol mindenen és követelően hí. Menni kell. Rossz arcú és alacsony

emberi lények közé, akik azt hiszik, hogy e nemtelen és kegyetlen

muzsika az Élet törvénye s amit ők élnek, az maga az élés.

Ők elevenen kiugranak az ágyukból, amelyben álomtalan ostoba alvással

aludtak. Frissen megmosdanak és dicsérik a hideg vizet, amely pedig

fájdalmakat okoz. Izmaikkal és eszükkel munkához látnak, amelynek

fáradtsága csak szégyent kelt a szívben. Abban a szívben, amelynek nem

kellenek többé a nyomorúságos apró kellemességek, csak egy: a komoly,

szomorú gyönyör! A verekedésből győztesen kerülni ki, véres fáradtság

után megpihenni: mindez nem gyönyörűség, csak a fájdalom megszűnése.

Akik a fájdalmakat érzéketlen türelemmel viselik, azoknak ez elég és sok

is. Ők gonoszak, de haragudni nem szabad rájok. Jóllehet miattuk van

úgy, hogy az életet nem lehet berendezni tisztán az ős, szent gyönyör

számára, ami pedig az élés egyetlen célja.

Igaz, hogy kell fizetni érte; a világosság, amely reggelenként

könyörtelen ismétlődéssel megérkezik, behajtja a díjat. A szív ernyedten

dobog, a szempilla alig bírja a fénysugarak súlyát és a bőr irtózik a

széltől. Az izmok kelletlenül és tétovázva végzik a munkájukat. A

kiáltásokra összerázkódik a test és a nyakszirttáján tompa fájdalmak

bujdosnak a koponyában. És emiatt nem lehet nevetni az ostobák apró

dolgai fölött, amelyek annyi kiabálással, gonddal és fáradással járnak.

Hiszen a gondoktól, az erős hangoktól és az egyhangú unalmas parancsoló

ritmusoktól a világosság miatt nem lehet menekülni. És beszélni csak

szavakkal lehet, amelyek úgyszólván semmiféle kapcsolatban nincsenek az

agy fogalmaival.

Több hasonló dolog is jelentkezik a nap sorvasztó világosságánál.

Az arcunk a tükörben merev, idomtalan színfoltokban jelenik meg,

amelyeknek nyilvánvalóan semmi köze hozzánk. Vonatok érkeznek a

pályaházakban, az utcákon emberek, kocsik, lovak sietnek, mindez

csodálatos, szenvedést okozó, de egyszersmind érthetetlen és furcsa,

úgy, hogy azt a meggyőződést kelti föl, hogy a dolgoknak ebben a

formában nincs semmi oka és célja. El kell tehát menekülni valahová,

ahol azok egyszerűekké és könnyen megfejthetőkké válnak.

A gyönyör eltünteti a körvonalakat és az értelmetlenségeket. Kihelyez

bennünket a tér béklyóiból és az idő zakatoló másodperc óráját

megállítva langyos hullámokon emel bennünket a lét magasságaiba.

Pillanatokig időzni itt és remegni, hogy percek mulva végkép visszaesünk

oda, ahonnan elindultunk – valóban nyomorúság. Pedig legtöbben

megelégszenek ezzel a néhány alamizsna-pillanattal. Mit tehetnek. Nincs

bátorságuk és erejük, hogy magukra vegyék a nagyszerű, az

örökkévalóságba-lendítő hosszú gyönyör kockázatát. Pedig ez a kockázat

olcsó, nevetségesen kicsiny. Mert igaz: a gyilkos nappal a kaján

dörömbölő világosság tíz órái nehezen múlnak, de az este és éjszaka

tizennégy órájában, a csodálatos, titokzatos és idő nélkül való öröklét

egy darabját kapjuk.

Ekkor ismerjük meg az élet mély értelmét és világosak lesznek előttünk a

homályok és sötétségek. A hangok, mint finom és üde lányajkak csókolják

végig a testünket. A színek és vonalak új ősi tiszta természetükben

rezegnek az agyunkban és a gerincünkben. És most, hogy _nem hasonlítanak

többé_ azokhoz a színekhez és vonalakhoz, amelyeket a szemeink láttak:

megmutatják nekünk a formákban rejlő nagy titkokat. Az a hibás és

kezdetleges ismeret, amelyet a látásunkkal, hallásunkkal, a

szaglásunkkal, ízlésünkkel és tapintásunkkal szereztünk a létről, most

kiegészítődik, kijavítódik. Mert alkalom nyílik megismerni a maga

teljességében az életnek ama igazságát, amelyet valamennyien magunkban

hordunk s amely érzéki ítéletek nélküli tökéletes igazság. Szavakban,

fogalmakban és ítéletekben éppen annyira kifejezhetlen ez az igazság,

mint amennyire megismerhetlen az érzékek útján. Egy kockáról, amelyet

csak láttam, de meg nem mértem, nincs jogom mondani, hogy a súlyát

ismerem. Éppen így annak, aki csak látott, hallott, szagolt, ízlelt és

tapintott – nincs joga mondani, hogy élt. A megismerést, az isten

boldogságát csak a gyönyör adja számunkra. De lehet-e beszélni arról,

hogy az isten boldogsága csak egy pillanat? Igen: ő ennyit adott

alamizsnaképen az ostobáknak és gyáváknak. De akik többet érdemelnek –

mert többet akarnak – azoknak megadatik, hogy megrabolják az öröklétet

vitéz és nemes kockázattal.

Le kell mondaniok, hogy jól lássanak és jól halljanak. Az érzékeket és a

szerveket megrontja a gyönyör rettentő és áldott közvetítője, az Opium.

Étvágy és polgári jó fáradtságérzés, – ezekről is le kell mondani. A

szemek gyakorta könnyeznek, a fül zúg. A tárgyak, az emberek, a betűk

elmosódnak. A szavak, a hangok kaotikus zavarban bolyonganak a

hallószerv géprészecskéiben.

Állítsátok meg a nyomorult, szegényes kis gépeket!

Csendes szobában, ahol puha szőnyegekben meghal minden zaj és színes

üveg szórja szerte a kicsiny mécs pisla lángját, feküdjetek hanyatt.

Hunyjátok le a szemeiteket. És az apró opiumpipa elvezet oda, ahol azért

élünk, hogy éljünk és semmi másért. Hiszen ez az egyetlen célja a

létnek. Hiszen a szűkmarkú isten is csak ezért ajándékozott minden

nyomorult féregnek egy-egy pillanatot ebből az életből, hogy éljen,

folytassa az életét, hogy új életet okozzon. Az új féregnek pedig ismét

kijut egy pillanat.

A lét esszenciája olyan drága portéka, amelyből egész nemzedékek,

évszázadok alatt kapnak – egy órát.

Aki ebbe belenyugszik, az belenyugodott abba, hogy meghaljon mielőtt

megszületett. Aki azonban valójában emberré tudott lenni és számot

vetett magával – mint méltóságához illik, – az raboljon magának

mindennap tizennégy órát. Ez a tizennégy óra egyenlő négyszáz

generációnak nyolcezeréves életével. De számítsunk csak ötezret. Egy nap

alatt tehát ötezer esztendőt élek. Egy esztendő alatt ez körülbelül két

millió évet jelent. Föltéve, hogy az opiumszivást mint kifejlett erős

férfi kezded és nagy gondot fordítasz testi épséged fönntartására, –

amelyet legjobb ügyes orvosra bízni – tíz esztendeig elélhetsz. És akkor

húsz millió éves korodban nyugodtan hajthatod fejedet az örök

megsemmisülés jeges párnájára.

Aki ezen az áron nem mer és nem akar az öröklétből húsz millió évet – az

éljen száz esztendeig és sokasodjék meg az ő utódaiban.

(1909.)