_Osvát Ernőnek._
Ha szép és egészséges gyermekeknek korán meghal az apjok, ebből rendesen
baj származik. Witmannak két fia volt már, négy- és ötévesek, amikor egy
napsugaras, csak kissé szeles novemberi délutánon búcsút mondott a
világnak. Elég könnyen halt meg és egészben nem sok bánatot hagyott maga
után. A felesége, az özvegye szép asszony volt, de szelid természetű és
erősen önző. A férjét sohase kínozta, de egy bizonyos fokon túl sohase
is szerette. Férfiaknál sokkal megbocsáthatóbb ez, mint aszonyoknál,
akiknek egész életét igazolja, menti, sőt értékessé is teszi az ilyen
erős, bár sok tekintetben oktalan érzelem. Witmannénak azonban szintén
meg kell bocsátanunk, mert végre is két szép és erős fiút hozott a
világra. Az utcában, ahol egy kétemeletes rozoga falépcsőjű házban
laktak, a szőke gyászruhás Witmannét határozottan méltányolták. Pedig
eleinte gyenge csipőjű és gyerekszemű volt ez az asszony. Mondom mint
ember: se jó se rossz. A két fiát épen olyan keveset csókolta, mint
verte. Kevés közük volt egymáshoz, amint az lassanként mindjobban
kiderült.
A fiúk a szomszédba jártak játszani. Hosszú délutánokon át késő estig
nem mutatkoztak. Keveset és csak egymás között beszéltek. Fekete kis
szemeikben Witmannak, az apjoknak lelke csillogott. Padlásokra
mászkáltak, régi ládákban szaglásztak, macskákat hajkurásztak. Gyakorta
utánuk mászva a padláslyukakon át ki, a háztetőre is a magas tűzfalakig,
a sajátságos formájú füstösszájú kéményekig. Míg a nyár tartott, fürödni
jártak a folyóhoz és madarakat fogtak az erdőben. Witmanné enni adott
nekik, és tiszta alsót szombaton este. Az iskolába is velök ment, ha
iratkozni kellett. Különben csendesen élt és csendesen hízott. Egy
bankhivatalnokkal ismerkedett meg férje halála után fél évre, aki fiatal
és szép gyerek volt, borotvált állal, széles vállakkal, de finom
rózsaszínű és lányos arcbőrrel; Witmanné vágyott reá és bár nehezére
esett, sőt fáradságába került: kacérkodott is vele. A hivatalnok
kisérgette, meglátogatta, teát kapott és csókokat. A férfi unalomból meg
lustaságból nem hagyta ott a nőt.
Witman fiai keveset törődtek az anyjokkal meg a szeretőjével; terveik és
dolgaik voltak. Gimnáziumba kerültek. Megnyúltak, vékony és erős
csontjaikon mint acéldrótok feszültek ki kicsiny izmaik. A tanulást
könnyen intézték, felkelés után negyedóra alatt. Az iskola egyáltaián
nem játszott szerepet az életükben. Nagyúri foglalkozásnak ismerték föl
az élést s öntudatlanul és korán a saját szükségleteikhez formálták az
időt.
A padlás egy rejtett zúgában rendezték be a kis boszorkánykonyhájukat.
Nyílak, gumipuskák, kések, fogók, kötelek és csavarok voltak itt
összegyűjtve, elrejtve és osztályozva. Szeles őszi estéken, ha megették
a vacsorát – az anyjok egy piroskötésű német regénybe merült – halkan és
gyors léptekkel lesuhantak az utcára, futásnak eredtek, bejárták a fél
várost. Lesbe álltak. Kóbor kutyáknak hurkot vetettek a nyakába és
hazacipelték. Bekötötték az állat száját és deszkára húzták. Apró
lámpájuk, mint az erdő elátkozott kastélyának távoli világa fénylett a
nagy padlás barna nedves homályában. A két fiú pedig óvatos, izgatott
lassúsággal fogott hozzá a munkájához. Fölhasították a kutya mellkasát,
leitatták a vérét s munkájuk közben hallgatták az állat rettenetes
tehetetlen nyögését. Megnézték a dobogó szivet, kezük közé vették a
meleg mozgó kis gépet, apró szúrásokkal rontották el a tömlőt, a
billentyűket.
Kifogyhatatlanul érdekelte őket a fájdalom misztériuma. Nem egyszer
megkínozták egymást is közös megbeszélés szerint veréssel vagy
csipkedéssel. Az állatkínzás pedig komoly és természetes szenvedélyükké
vált. Egész légió macskát, csibét, kacsát pusztítottak el folyton
fejlődő sajátságos módszereikkel. S a dolgaikról senki se tudott.
Biztonsággal, férfias gondossággal és meggondolással tudtak elrejtőzni.
Különben a házban keveset törődtek velök. Az első emeleten egy öreg
törvényszéki hivatalnok lakott, aki alig volt otthon és egy varrónő, aki
négy lánnyal dolgozott. A második emeletet Witmanékon kívül csak a ház
tulajdonosa lakta. Egy egészen fiatal ember, a volt tulajdonos fia, aki
nem sokat törődött se a házzal, se a lakókkal. A földszinten egy üveges
és egy rőfösüzlet volt. Senkise tudta, hogy ezekben a boltokban mikor
járnak vevők. A Witman fiúk a maguk számára foglalhatták le a házat. A
kis piszkos udvarban sohase lehetett embert látni. Az az egyetlen
ecetfa, amely az udvar közepén állott és annyi esztendeje meghozta
rügyeit, leveleit és virágait, valószínűleg érezte, hogy mindez nem jól
van. Az élet azonban a kis emeletes házban is haladt előre, mint
mindenütt másutt. A lakók közül csak a két fiú volt, akik jól mulattak,
mindig mertek gondolni a holnapra és holnaputánra is.
Egy szeptemberi estén kipirulva, lihegve jöttek haza. Egy összekötözött
baglyot cipeltek magukkal. A régi templom padlására másztak érte. Egy
hétig vizsgálódtak és kutattak utána, megbeszélték, hogyan fogják el és
hogyan ölik meg. Sikerült. Csillogott a szemük és erős vállaikban egy
férfi erejét érezték, amikor vágtatva sötét utcákon hazaértek a
diadallal. A bagoly régen érdekelte őket. A feje olyan mint két nagy
szem. Az agyában csodálatos régi mesék vannak elrejtve. Száz évnél is
tovább él… Bagoly kellett, kellett…
Megvolt. Egyenként szedték ki a pihéket a melléből és figyelték amint a
titokzatos madár szemében a fájdalom szines tüzei egymásután kigyúlnak.
Azután drótokkal csavarták körül a szárnyának a tövét, a lábait, a
csőrét és így kipeckelve sokáig szótlanul bámulták. Arról beszéltek,
hogy a madár tulajdonképen csak egy ház, ahová a Kín beköltözött és ott
lakik, míg csak a baglyot meg nem ölik. De hol lakik? Minden
valószinűség szerint a fejében. Azután elhatározták, hogy éjjelre
otthagyják, mert úgy izgalmas és szép lesz az ágybafekvés. Valóban,
izgatottan vetkőztek le és azután csak arra hallgattak, hogy a padlásról
jön-e valami nesz. Úgy érezték, hogy valami feszes ruganyosság szállja
meg a tagjaikat, mintha a lekötözött, vonagló állat hiába pazarlott
ereje feléjök, rájuk suhanna. Így aludtak el.
Álmukban együtt jártak végig nagy mezőket, óriási fehér lovak hátán,
veszett vágtatásban. Szédítően magas hegycsúcsokról repültek lefelé és
meleg, véres tengereket úsztak át. Ami fájdalom és szenvedés csak
lehetett a földön, mind ott vonaglott, sikoltott és üvöltött a lovak
patái alatt.
Ébredéskor napsugaras reggel mosolygott reájuk; könnyen ugrottak ki az
ágyból. A cselédtől elkérték a reggelit, mert Witmanné tíz óráig szokott
aludni. A bagolyhoz siettek és egy óra alatt most már végeztek vele. A
szemeit szedték ki előbb, azután a mellkast bontották föl, most már
felszabadítva a madár száját, mert a hangját akarták hallani. Ez a hang,
ez a csontigható rémes hang, minden képzelhetőt felülmult, de épen
emiatt rövidesen kellett intézni a dolgokat, a kivégzést és az elásást,
mert félni lehetett, hogy meghallják a házban. Egészben nagyon meg
voltak elégedve, a dolog megérte a fáradságot.
Délután az idősebb fiú egyedül ment el hazulról. Egy házban fölfedezett
valamit. Félig mezítelen lányt látott az ablakon keresztül az egyik
szobában, aki rózsaszínű ingben fésülködött. Az utcasarokról
visszafordult, még egyszer benézett a szobába. A lány most háttal állt a
szoba mélyén, fehér válla szinte csillogott a napfényben. A fiú bement a
ház kapuján. Egy öreg asszony jött felé, de ugyanekkor az oldalfolyosó
végén megjelent a fésülködő lány. A fiú feléje ment és azt mondta, hogy
közelebbről látni akarta őt, mert nagyon tetszett neki. A lány gyengén
megsimogatta a nyulánk rövidnadrágos fiú tiszta arcát, aki egy szökéssel
átölelte a nyakát és ajkaival hozzátapadt az arcához. Ezalatt köröskörül
ajtók nyiltak ki halkan és fiatal lányok fejei tekintettek ki rajtok;
csakhamar azonban nesztelenül visszahúzódtak a fejek. A folyosó végén
kéküvegű mécs égett, arra vezette a lány a nagyobbik Witman fiút.
Lebocsátották a függönyt, a délutáni napfény sárgán szűrődött be a
parfömillatos szobába. A lány a szőnyegre hengeredett és mozdulatlanul
engedte magát csókolni, ölelni. Witman fia a bagolyra gondolt és
átvillant az eszében az, hogy mindaz, ami az életben szép, nagyszerű és
izgalmas, miért rettenetes, megmagyarázhatatlan és véres egyszersmint?
Csakhamar azonban ráunt a játékra. Csalódottan kelt fel, várt és
tágranyílt szemekkel nézte a nőt. Hamarosan elbucsúzott azután, de
megigérte, hogy máskor is eljön. Megkérdezte a lány nevét – Irénnek
hivták – igen szépnek találta a nevet és végül ezt mondta:
– Kezét csókolom.
Aznap késő estig a mezőkön bandukolt a két Witman fiú. A történtekről
nem esett szó. A nagyobbik azt mesélte, hogy a levegőben lények laknak,
amelyek az emberekhez hasonlítanak s ha enyhe szél fúj, érezni mint
úszik a testük a levegőben. Azután megálltak, behunyták a szemeiket és
kiterjesztették a karjaikat. Az idősebb fiú azt állította, hogy hatalmas
puhatestű légi asszonyok imbolyognak körülötte és a hátukkal és
mellükkel az arcához érnek. Néhány perc mulva az öccse jelentette, hogy
szintén érzi az asszonyokat. Otthon az ágyban is még a lég asszonyairól
beszélgettek és nyitva hagyták az ablakokat, hogy ők bejöhessenek. Be is
jöttek. Nesz nélkül siklottak be, az ablaküveget alig érintették
bársonyos hátukkal és lebegve, úszva oda nyujtóztak melléjük a paplanra,
a vánkosra. A nyakukat odahajtották a fiúk szájához és arcához, majd
ismét továbbcsúsztak ernyedt, lusta és mégis könnyed mozdulatokkal.
Egész éjszaka velük maradtak a szobában. Összefogóztak hajladozva,
mosolygó arccal lebegtek az ablak felé, majd újra feléjük kúsztak,
reájuk feküdtek és hozzájuk simultak. Csak amikor a nappal ragyogó meleg
sugarakkal betört a szobába, távoztak el az ablakon keresztül lassú,
álmatag, vánszorgó surranással és szétfoszlottak a friss reggeli
levegőben.
Ezen a napon a két Witman fiú együtt ment a leányhoz. Meleg májusi
délben az iskolából jövet arra kerültek és besurrantak a kapun. A nő
feléjük jött mosolyogva, kócosan, de üde, hangos nevetéssel és bevezette
a Witmanokat a szobájába. Lerakták a könyveiket, a szőnyegre kucorodtak,
lehúzták magukhoz a leányt, csókolták, harapták, ölelték. A nő csukott
szájjal nevetett és lehunyta szemeit. A fiúknak egymásba villant a
szemük. Mindaketten ütni kezdették. A leány most már tele szájjal
kacagott, mintha csiklandozták volna. A két Witman birtokába vette a
leányt, csipkedték, leszorították, hengergették és megkinozták. A nő
mozdulatlanul, lihegve engedte, hogy tegyenek vele amit akarnak. A fiúk
vörösre pirult arccal simultak rózsaszinű selyem pongyolájához. Később
összeszedték a könyveiket, azt mondták a leánynak, hogy ő a legszebb nő
mindazok közőtt, akiket valaha láttak. Irén azt felelte, hogy szereti
őket, de ha másszor jönnek, hozzanak neki valamit, édességet vagy
virágot. A nagyobbik Witman kijelentette, hogy meg lesz elégedve azzal,
amit hozni fognak. A leány a kapuig kisérte a kis fiúkat és megcsókolta
a kezeiket.
Ebéd után a szobájukba zárkóztak és a leányról beszéltek; megállapodtak
abban, hogy amit tapasztaltak, az összehasonlíthatlanul felülmulja
összes eddigi kalandjaikat, még a bagoly kinzását is.
– Csak ezért érdemes élni – mondta a kisebbik.
– Ez az, amit annyi fáradsággal kerestünk – jelentette ki a másik.
Ragyogó meleg májusi délutánban könyvek nélkül indultak az iskola felé.
De egyenesen a ház elé a leány ablakához mentek. Nem volt ott senki.
Visszafordultak; másodszorra meglebbent a függöny és kinézett a leány.
Megálltak. A leány kinyitotta az ablakot.
– Holnap délben jöttök? – kérdezte mosolygó arccal – jertek akkor,
hozzatok valamit. Intett és becsukta az ablakot.
A fiúk elpirultak és szívdobogást kaptak a látásától.
– Ékszert fogunk neki hozni, arany karcsatot vagy gyürűket – jelentette
ki hosszú hallgatás után a nagyobbik Witman fiú.
– Igen, de honnan veszed?
– Van anyának, kérünk tőle.
– Nem ad.
– Az üvegszekrény kulcsát megszerezzük.
– Nem adja ki a kezéből a kulcsokat.
– Pedig négy arany karcsatja van és hét gyürűje van.
– Az ujján is hord három gyürűt.
Este ott settenkedtek a szekrény körül és szemlét tartottak az anyjuk
drágaságai fölött. Volt közöttük két pompás rubintokkal és gyöngyökkel
kirakott karperec.
Kérték Witmannét, mutassa meg nekik a holmit. Az asszony – a nyakas
természetű puha, szőke nő – kikergette őket. Kissé félt a fiaitól,
nagyon távol érezte őket magától.
A fiúk az utcára szaladtak tanácskozni.
– Nem lehet tőle kérni.
– Semmi szín alatt.
– Nem fog adni.
– Nem, nem.
– Ki kéne törni a szekrényt.
– Fölébred, lármát csinál, megint csak nem vihetjük el neki.
– Nem fog fölébredni!
Tele volt a szivük gyülölettel a szőke, kékszemű, lusta és kövér anyjuk
iránt, szerették volna őt is megkinozni.
– Én betöröm az egyik kis üvegfalat a késem nyelével és több zaj nem
lesz. Te világítsz a tolvajlámpával, benyúlok és kiszedem az összes
karcsatokat és gyürűket.
– Ne vigyük el mind!
– De igen, mind elvisszük; neki nem kell, ne maradjon neki semmi, hadd
bőgjön utána.
A padlásra szaladtak föl, a szerszámok között szemlét tartottak,
magukhoz vettek egy vésőt, egy harapófogót, megvizsgálták a lámpást és
mindezt zsebrevágták. Sietve lementek azután és lefeküdtek. Előbb
azonban átnéztek az ajtó alatti résen és láthatták, hogy az anyjuk
szobájában már sötét van. Vetkőzésközben elhatározták, hogy csak
éjféltájban mennek át. A harisnyát a lábukon hagyták, nehogy ropogjon a
padló és úgy feküdtek le éberen, de nyugodtan. Az ágyaikban
felkönyökölve suttogva tervezgették, hogy délben iskola után szaladva
mennek a leányhoz. A kincseket a padláson fogják elásni és apránként
elhordani. Reggel tagadni fognak és ha anyjok ütni akar, elszaladnak.
Örömet éreztek arra a gondolatra, hogy ő dühös lesz, tehetetlenül sírni
fog, ha majd nem fogja találni az ékszereket. Egy pillanatra se került
többé szó arról a lehetőségről, hogy fölébredhet. Majd fölkeltek az
ágyból, kinyitották az ablakot és kihajoltak a langyos májusi éjszakába.
A kutyaugatások, a kocsik zörgése, amelyek időnkénti fölhangzásukkal
szakaszokra tagolták az éjszakát, nem rövidítették meg az órák lassú
mulását.
Mikor végre a toronyóra lassan elverte az éjfélt, készülődni kezdtek.
Meggyújtották a kis lámpát, a fiatalabb Witman fiú a harapófogót, a
reszelőt és a lámpát vette magához, a másik csak a hosszú pengéjű
nyitott zsebkését. Ő ment elől. Biztos nyugodtsággal lopóztak át a
középső ebédlőszobán, azután a nagyobbik fiú előre ment és kinyitotta a
Witmanné hálószobájába vezető ajtót. Az ajtósarok semmitse nyikorgott.
Föllélegzettek. Witmanné a fal felé fordulva, nyugodtan aludt, csak a
kövér, széles háta látszott belőle, amelyet kötött hálóköntös takart.
Elhelyezkedtek a szekrény előtt.
A fiú fölemelte a kést, hogy beüsse a szekrény kis üvegfalát. Pár
pillanatig habozott, azután rácsapott az üvegre. A csörömpölés nagy,
szörnyű erős volt, olyan erős, mintha egy csomó üvegpoharat ládába
csomagolva, dobtak volna le valami emeletes ház ablakából. Witmanné
megmozdult és megfordult, azután felkönyökölve kinyitotta a szemeit. Az
arca bosszúságot és csökönyös haragot fejezett ki, de szóhoz nem jutott
Witmanné, mert az öregebbik Witman fiú odaugrott az ágyhoz és késével a
mellébe döfött. Az asszony lehanyatlott és a jobb kezével a levegőbe
hadonászott. A kisebbik már akkor az ágyon volt és lefogta a lábait. A
nagyobbik kihúzta a véres kést az anyja melléből és még egyszer bedöfte.
Nem volt reá szükség, mert már halott volt. A melléből a vér lassan
patakzott benn a paplan alatt.
– Na, ez rendben van, – mondotta az idősebbik – most szedjük elő a
dolgokat.
Kirakták a szekrényből az ékszereket, a karcsatokat, a melltűket,
gyűrüket, az órát és a hosszú arany óraláncot. Nyugodtan kirakták az
asztalra a megszerzett, elhódított kincset, osztályozták és egyetértően
elosztoztak rajta.
– Most siessünk, meg fogunk mosdani és átöltözünk.
Átmentek a szobájukba, megmosták a kezeiket, kiöntötték a vizet, de az
átöltözésre nem volt szükség, a ruháikon sehol nyoma se volt vérnek.
Majd újra visszamentek a színhelyre. A fiatalabb Witman fiú kinyitotta a
középső szoba ablakát és ott várta a bátyját, aki Witmanné szobáját
belülről bezárta és az ablakból a párkányra kilépve, bejött a nyitott
ablakon.
Az utca koromsötét volt, halálos csönd uralkodott, de sietni kellett,
mert a toronyóra egyet ütött és ők még aludni akartak. Levetkőztek,
ágyba bújtak és az izgalmaktól holtra fáradva, pár pillanat múlva már
mind a ketten mélyen aludtak.
Reggel a takarítónő ébresztette fel őket, aki mindig pontosan fél hétkor
érkezett. Megszokta már, hogy Witmanné tízkor kel és azért a szobájába
nem is ment. Az ebédlő tisztogatása után rendesen a fúkat verte föl,
akik hamarosan megmosdottak, megreggeliztek és eltüntek, zsebeikben a
kincsekkel.
– Még iskola előtt!
– Jó!
– Az előadáson pontosan ott kell lenni.
– Hogyne, ma különösen.
– Tizenegy órára úgyis hazahínak.
– Siessünk.
A ház kapuja nyitva volt. Míg a folyosón a leány ajtajához jutottak,
senkivel sem találkoztak. Benyitottak. A nő kipirult arccal mélyen
aludt, kitakarták és megcsókolták, azután előszedték a zsebeikből a
drágaságokat. Reárakták a hasára, a melleire, a combjaira.
– Nesze, ezt hoztuk.
– Ez mind a tied.
A nő nehezen, de mosolyogva tért öntudatra, magához ölelte a két
gonosztevő kemény kis koponyáit, köszönte a látogatást és befelé
fordult.
– Ma vagy holnap jövünk.
A fiúk ezzel búcsúztak és elsiettek az iskolába.
(1907 november.)