– Giza, mondtam a szobalánynak, eressze le a sárga függönyöket és nyissa
ki a zsalukat. Így sokkal hamarább el lehet aludni. De minden negyed
órában nézzen be és ha alva talál, költsön fel, mert nem akarok
fejfájást.
Kiittam a maradék fekete kávét, eldobtam a cigarettámat és végigdőltem a
bordóbársony régi pamlagon. Egy pillanatra még fölnéztem az órára, két
óra mult tíz perccel.
Ezen a délután egy néma grófkisasszonyról álmodtam.
Ragyogó nyári délutánban fehér paripán lovagoltam Bagdad felé. A város
tornyai, a ciprusok és a pálmafák felnyúló vékony foltjai remegtek,
izzottak és elmosódtak a búcsuzó nap pirosló aranyporában. A kertek
virágai minden illatukat kilehelték és a rózsák sóhajtása ott
imbolygott, torlódott az utamon összekeveredve a balzsamfák és tömjénfák
szagával. Erősen sarkantyúztam derék paripámat, mert napszállta előtt a
városba akartam érkezni. Megtapogattam övemben selyem erszényemet, mely
tele volt aranyakkal, fölálltam a kengyelben és nagyot lélekzettem.
Gyönyörű, édes, illatos, csodás délután volt. A lovam repült velem.
Alig naplemente után beértem a városba. Lovamat a fogadós szolgájára
biztam és lesétáltam a folyóhoz. Mint egy lehelletnyi csók leányarcon –
úgy omlott el az ég tündöklő kékségén az alkonyat narancsszinű fátyla.
Szitakötők cikáztak a víz felszine fölött és időnként kérészek repültek
el a part mentén seregestől. Nekik meg kellett halniok, mire a nap
lemegy. Elől a part közelében már ott úszott a vizen ezernyi és ezernyi
elpusztult kérész. A tegnapi vagy a tegnapelőtti alkonyat temette őket –
senki se tudta volna megmondani.
Itt a folyóparton találkoztam a néma grófkisasszonynyal. Nagyszélű
virágos szalmakalapban volt. Zöld fátyol a vállain. Az arca gyengén
rózsaszinűre festve. Apró fehér topánokat, fekete selyem szoknyát és
fekete harisnyát viselt. Szürkészöld, fáradt szemei bágyadtan révedeztek
az alkonyégen. Finom hideg, rajzos kicsi ajkain ott lebegett a nagy,
bölcs némaság. Odaléptem hozzá.
– Grófkisasszony, mondottam, hallottam rólad, hogy az ajkaid némák és
beszélni nem tudsz, de a szemeid megmondják nekem, hogy a legtöbb
bölcsesség benned vagyon.
Megállott, oldalt hátra hajtotta a fejét és finom fülcimpáin
megrezzentek türkizes arany karikafüggői. De nem nézett reám. Könnyen
vonaglottak a vállai és hideg, bágyadt szemeinek mélyén – egy pillanatra
csak – megcsillant egy ibolyaszinű sugár. Megremegtem, mintha felvillanó
lidérctüzet láttam volna.
– Grófkisasszony, mondottam, azért jöttem ide, hogy tőled egy csókot
kapjak és arra kérlek, nézz a szemeimbe.
Lassan lehajtotta a fejét és fölnézett reám, miközben piros, néma ajkai
között kidugta a nyelvecskéjét és megnyalta a szája széleit. Szemei e
pillanatban egész feketék voltak némi kékes árnyalattal. Tekintete
benyúlt a szemeimbe, lehatolt a szívembe és mint lassú borzongás
végigfutott a hátamon. Gyengén megrázta a fejét, mintha azt mondta
volna: nem lehet.
– Grófkisasszony, mondottam, te mindent tudsz, amit akarsz, mert a
némaság mindentudókká teszi a nőket és azt is tudod, hogy csak miattad
jöttem ezer mérföldről, hogy csak miattad születtem és hogy miattad
fogok meghalni, add nekem hát a fátyolodat és önts egy csepp illatos
olajat a homlokomra.
Tekintete ismét a messzi égen bolyongott, szemei szürkészöld hideg
szinekben régi szomorúságokat tükröztek vissza és karcsú szép vállaival
előrehajolt. Azután kikeresett a szoknyája zsebéből egy kis
kristály-fiolát. Fehér hosszú ujjait megnedvesítette és homlokomat
megkente az illatos olajjal.
– Jól ismersz engem, grófkisasszony? – kérdeztem.
Hirtelen gonoszul kétszer is igent intett a fejével.
– Szeretni fogsz?
Újra bólintott és mosolyogtak az ajkai.
– Hazugság, mondottam neki, hiszen te nem tudsz szeretni.
Mozdulatlan maradt, elkomolyodott, levette vállairól a zöld
selyemfátyolát és átnyújtotta, azután anélkül, hogy reám nézett volna,
tovább ment. – Nem mertem utána nézni, a víz csendes tükrére bámultam és
gépiesen a derekam köré csavartam a fátyolt.
A napsugarak utolsó rezzenései is eltüntek már a horizontról, az ég
mély, szédítő-nyugalmú topázkék színnel borult rá a földre. A hold még
nem jött fel, de a Sirius, mint egy nagy gyémánt már fenn ragyogott és
az Aldebaran és Antares úgy fénylettek, akár a remekbe csiszolt
rubintok. Szomorúan gondoltam vissza a duzzadó ifjúi boldogságra,
amellyel néhány óra előtt Bagdad felé vágtattam. Azután elindultam a víz
partján a folyó irányában.
Csakhamar egy csónakra akadtam. Beültem, eloldottam a kötelét és hanyatt
feküdtem a fenekén. A város lassanként elmaradt mellettem; de a sok
mese, amely benne lakik, utánam küldötte tündéri muzsikáló hangjait.
Üvegfuvolák csengtek és mélyhangú varázshegedűk szóltak. Mintha csak
leányok és fiúk szivei zenéltek volna a zavaros, ernyedt harmoniákban.
Levettem a derekamról a grófkisasszony fátylát és magamra terítettem,
mint egy halotti leplet.
– Hosszú lesz az utazás és álomnélküli, – mondottam magamban – de most
már meg kell csókolnom a néma kisasszony ajkait!
Jó paripámra gondoltam, amelyet ezer aranyért vettem s amelyet
mindörökre elhagytam.
Az éjszaka mindinkább sötétedett. Ismeretlen félelmes partok között
utaztam. Magas rideg sziklák meredeztek kétoldalt. A barlangokban lakó
gonosz szellemek előbújtak, utánam repültek, belekapaszkodtak a csónakba
és fölöttem lebegtek. Tudtam, hogy nem szabad szólanom, mert akkor a
halál fia vagyok, csendben maradtam hát és hétszer megfordítottam
gyűrűmet az ujjamon. Erre a csónakom orrának irányában valami gyenge
villágosságot láttam derengeni. S azután mint valami nagy csodalámpa,
felbújt az égre a hold.
Enyhe szellő kezdett fujdogálni. A nyakam köré csavartam a
grófkisasszony fátylát és felültem. Elővettem Al-Dsezirehben vásárolt jó
dohányomat és rágyújtottam. De a szívem tele volt aggodalommal és
bizonytalansággal. Nem tudtam a csónakban maradni. A parthoz
kormányoztam hát és kiszálltam. Harmatos selymes fűben vitt az útam
holdfényes nagy mezőn keresztül.
Hosszú gyaloglás után országútra értem. Ismeretlen út volt. Körülnéztem.
És egyszerre elhűlt bennem a vér.
A hátam megett az úton három árnyékom rajzolódott a földre.
Lassan, óvatosan újra hátratekintettem. Három árnyék! Nem mertem
mozdulni. Valami rettenetes hatalom körmei között éreztem magam.
Szédülve, tanácstalanul a holdra néztem.
E pillanatban a holdvilág megmozdult az égen. Szédítő hirtelenséggel,
mint valami dróton rángatott jelzőlámpa, vakító fénysávot írva le,
átfutott a nyugati égre.
Megrázkódtam, nagyot lélekzettem és körülnéztem. A vidék most nagyon
ismerősnek tetszett. Az út mentén fehér mértföldkő csillant elő és
nyárfák páros ezüstös sorfala húzódott. Jobbra és balra szőllőskertek
feküdtek, sötét, nagy tömegekben és bennök apró vaksi kis házak aludtak.
Messzi előttem fátylas porfelhőben egy szekér ballagott. Az ellenkező
irányban folytattam útamat a kis kápolna felé, amelyet kétszáz év előtt
építtetett egy herceg felesége a saját lelki üdvösségeért. Az örök
mécses átszűrt fénye halaványan derengett a nyitvahagyott ajtón
keresztül.
Lassan fölmentem a lépcsőn. Az oltár előtt ott térdelt a néma
grófkisasszony. Beléptem és megállottam az ajtó mellett. A leány fehér
báli ruhába volt öltözve, fekete hajában hervadt rózsaszínű rózsák.
Lassan, lábujjhegyen előre léptem, úgy hogy láthattam az arcát is. Jobb
kezében kis kézi tükröt tartott és merően nézte benne magát. Mindjárt
észrevette, hogy ott vagyok, de csak később fordult felém. Szemei ismét
feketék voltak, némi kékes árnyalattal, de arcáról eltünt a kevés
rózsaszínű festék, fehér volt egészen. Elrejtette a tükröt és intett,
hogy valami közölni valója van. Papirost és ceruzát adtam neki. Ezt
írta:
– Imádkoztam, hogy szeretni tudjam magát.
– Szeretni akarsz? – kérdeztem.
Komolyan és szomorúan igent intett.
– Grófkisasszony, – mondottam – hiszen te senkit sem szeretsz. Apádat
se, anyádat se, testvéreidet se. Halott vőlegényedet, a herceget se
szeretted, csak a halála után!
Zavartan lesütötte a szemeit és mereven maga elé bámult. Azután
mosolyogva rám nézett és az ajkai csókot kínáltak.
– A csókodat még nem fogadhatom el, – mondottam – mert nem szeretsz és
azt se tudom, fogsz-e tudni valaha is?
Újra elővette a kis tükrét, mintha kérdésemre választ keresett volna
benne, azután vállat vont és megigazította a haját, megnedvesítette
nyelvével az ujjait és kisimította velök a szemöldökeit. Majd a karomat
kérte.
Kimentünk a templomból. Már reggeli harmat szállt. A holdfény fehéren és
tisztán szóródott szét a fákon, az úton és a kisasszony arcán. A
bokrokból, a messze feketéllő tölgyfaerdőből és a fűszálakból hatalmas
lenyügöző tömegekben bújt elő a föld szent ereje és nagy hullámokban
terjedt szét mindenütt. Hideg volt. Megállt egy kertajtó előtt, a kezét
nyújtotta. Hideg és ruganyos kis ujjai hevesen reákapcsolódtak forró
kezemre, azután belebbent az ajtón és belülről elreteszelte. Tovább
mentem néhány lépést, de mindjárt meg is állottam. A kerítés
keresztfáján állva és felül a hegyes karókba megkapaszkodva, a leány
merően nézett rám.
A vonásain megdöbbentő pajkos és komolytalan rosszaság mosolygott. Néma
ajkai mozdulatlan konoksággal szorultak össze és a hideg holdfény
pontosan kirajzolta fekete boglyas hajának árnyékát a szemöldöke fölött.
Közelebb léptem és belenéztem a szemeibe; csodálkozva és hihetetlenül
kémleltem a tekintetének rejtett sugarait.
– Grófkisasszony, – mondottam – olyan szép vagy, hogy száz esztendeig
szeretnék itt állani és csak téged nézni.
Néma ajkai barátságosan elmosolyodtak és legyezőjével búcsút intett.
Kalapommal szívesen üdvözöltem, mire eltünt a gyümőlcsfák sötét lombjai
közt.
Keleten már hajnalodott, a fák és bokrok fekete foltjait fénytelen kék
derengés aprózta el és lyukgatta át. A vasúti állomásra kellett sietnem
és azalatt gondolkodhattam a grófkisasszonyról. Ebben az órában nem
szerettem őt, mert azt hittem, hogy sohase fog tudni szeretni és
elhatároztam, hogy inkább lemondok a csókjáról. Megváltottam a jegyemet
– magam voltam utas – és hazautaztam Budapestre. Mégis a Keleti
pályaudvaron bérkocsiba ültem és a varázslóhoz hajttattam, aki Budán
lakik. Ő maga nyitotta ki a kaput.
– Tudtam, hogy jönni fogsz, – mondotta – a grófkisasszony miatt.
– Igen, – feleltem – őt akarom most legjobban és azt hiszem, még
gyermeket is szeretnék tőle, de hidegek és ruganyosak az ujjai és a
szemeinek változik a színe, a szíve pedig hideg és gonosz.
– Erről majd beszélünk – mondta a varázsló – és bevezetett a szobájába.
Leültetett és hosszan, merően nézett reám. Végre megszólalt:
– A néma grófkisasszonyt még soha senki se látta sírni, de ha egyszer
látni fogod a könnyeit, akkor hozz belőlök nekem, meg fogom vizsgálni. –
Átadott egy apró kristályszelencét és megmagyarázta, hogy kell a
könnyeket eltenni.
Elbúcsuztam és gyalog a Lánchídon keresztül visszamentem Pestre. Nehéz
napom volt. Sok fárasztó és türelmet kívánó munka, sok üres, hosszú óra.
Meleg dél, étvágytalan ebédelés, szívdobogásos álmos délután. Öt óra
felé jutottam haza. Megfürödtem, megborotválkoztam és átöltöztem. Amikor
kihajtattam a vasútra, csodálatosan szépnek, kedvesnek láttam a várost
és fiatalnak, boldognak éreztem magam. Mintha a testem egészen könnyű,
csaknem súlytalan lett volna. A szívembe egészség és tisztaság
költözött, minden, amit magam körül láttam, magátólértetődőnek, jónak és
érdekesnek tetszett.
Megérkezve hosszú ideig hiába kerestem a kisasszonyt; bejártam a
mezőket, országútakat és bementem a városba is. A korzón sétálók között
sem volt. Aggódtam és türelmetlenkedni kezdtem. Még néhány órám volt
csak, az éjjel aludni akartam. Késő este csüggedten és szomorúan
bandukoltam a vasút felé.
Egy saroknál hirtelen megláttam. Nyugodtan nézett a távolba, kissé
előrehajolva. Ravasz és csúfolódó mosoly volt az ajkain.
– Nem vártál rám grófkisasszony, – mondtam neki – de nem haragszom reád,
mert mint magam is tudom, nem szeretsz és nem is fogsz szeretni.
Nyakamba csimpaszkodott és az ajkait kínálta.
– Azt hiszed, – kérdeztem – hogy ez elég kárpótlás azért, hogy annyit
kerestelek. Te elbújtál és azt akartad, hogy később annál jobban essék a
csókod. Kevésre becsülnélek, ha ily körülmények között elfogadnám, mert
akkor bele kéne nyugodnom, hogy nem tudsz sírni, ez pedig a legrosszabb,
amit csak egy szép nőre mondani lehet. – Arca mozdulatlan komolysággal
fordult felém. Zöldes szemeiben most sárga és piros lángocskák
táncoltak. És egyszerre mintha húsz évet vénült volna az arca. Azután
intett, hogy írni akar. Ezt írta:
– Vőlegényemnek, a halott hercegnek anyja elátkozta a szívemet, mert nem
sirattam meg a fiát, amikor meghalt.
– Meg kell szabadítanod magad az átoktól! – mondottam.
Kérdőleg nézett reám.
– Egy könnyet, egyetlenegy könnycseppecskét kell sírnod miattam. És le
kell mondanod arról, hogy én valaha is sírjak miattad.
Alázatosan integetett és a mellére horgasztotta a fejét. Hevesen
megdobbant a szívem: az arca e pillanatban olyan üde és fiatal volt,
mint egy kis leányé. Az írószereket kérte:
– Ma egész délután tükörbe néztem és azon gondolkodtam, hogy a szépségem
el fog múlni.
– El fog múlni, mondottam, mert nem szereted a gyermekeidet, akiket
hordozni fogsz. – Újra írt:
– Sohasem fogok gyermeket hordozni. – A papirost mindjárt visszavette és
apróra tépte, mintha megbánta volna, amit írt.
– Grófkisasszony, – szólottam – várni fogsz reám, ha máskor jövök?
Bólintott, hajából kivette az egyik hervadt rózsaszínű rózsát és
ideadta. Gyengén átöleltem, engedékenyen hozzámsimult és a fejét – egy
pillanatra – ráhajtotta a mellemre. Azután elváltunk.
Hazautaztam. Elmúlt egy hét, két hét. Elmúlt a nyár és nem láttuk
viszont egymást. Azt írtam a kisasszonynak, hogy várnunk kell, míg az
átok magától elmúlik a rossz, kemény szívéről. Azt írta, hogy maga is
belátja ezt s szívesen várni fog miattam, imádkozni fog és minden
pénteken hétszer meg fogja mosni a lábait madárvértől pirosló meleg
vízben.
Egy napos hideg októberi délutánon végre elutaztam, hogy megnézzem, mi
van a kisasszonnyal. Nem várt, nem tartotta meg az igéretét. Megkerestem
a kertet, ahová azon a reggelen elkísértem. Átvetettem magam a
kerítésen. Elhagyottak voltak az útak, száraz levelek csörögtek a lábaim
alatt, emberi lábnyomot seholse láttam. A fákon még óriási almák és őszi
barackok mosolyogtak, a nagy kék és sárga szőlőfürtök kövéren
pöffeszkedtek a levelek között és amint előre haladtam, a fák közül egy
kicsiny, de nemes szépségű kastély bontakozott ki. Az ajtók mindenütt
csukva voltak, mintha kihalt volna a ház. Körüljártam az épületet. A
hátsó homlokzaton félig nyitva volt egy zöld zsalus földszinti ablak.
Benézhettem; a grófkisasszony az ablakban ült egy ingben, szemei az ég
felhőit nézték, épen úgy, mint amikor először láttam. – Megrezzent,
mosolygott és egy széket tett ki az ablakon. Nyugodtan fölkúsztam és
bentermettem a szobában. A kisasszony átölelt és az ölelése olyan heves,
ernyesztő, vágyó, fájdalmas volt, mint egy görcsös fejfájás. Leültem és
távolról kémleltem a szemeit. Térdig mezitelen lábait kinyujtotta és
megilletődve nézett reám.
– Kisasszony, mondottam, még nem érkezett el az idő. Most egy ideig úgy
kell szeretnünk egymást, mintha én fiad lennék s te nekem kis lányom.
Fölvillanó szemekkel integetett, hogy jó lesz, azután kézenfogott. Egy
sor szobán mentünk keresztül, amelyek mind el voltak sötétítve. Végre
kettős ajtóhoz értünk. Egy apró villamos lámpát gyujtott meg és
valahonnan a küszöb alól előkereste a kulcsot. Csikorogva pattant föl a
zár. Hatalmas terembe léptünk, amelynek tükörfalai voltak. A
grófkisasszony eltűnt mellőlem, de a tükrökben száz és száz más volt
helyette. Szinte tolongtak, annyian voltak; egy egész sereg egyforma
leány tekintett reám köröskörül. Mindannyi mezítelen. Itt fölemelt
karokkal állt az egyik, ott a másik a háta megett fonta össze a kezeit.
Mindannyinak másképen csillogott a szeme és különböző volt a tekintete.
Szédültem és féltem, de elhatároztam, hagyha már idekerültem, bátran meg
fogok küzdeni mindennel. Az egyik sarokban ráakadtam a kisasszony egy
képére, amely jobban tetszett minden másnál. Lehajtott fejjel
meggörnyedve állott és szemei oldalról nézve egészen világos kékeknek
látszottak. Jól megnéztem. Ez a szem könnyes volt. Közelebb léptem. Nem
kép volt, hanem az igazi grófkisasszony. Hamar elővettem kis
kristályszelencémet és mikor a gyémántos csepp lefutott az arcon, az
állnál fölfogtam és gondosan eltettem. Azután kimentünk vissza a kis
szobájába.
Már alkonyodott. Valószínű, hogy a tükrös teremben veszett el annyi idő
észrevétlenül. Felöltözött, megigazította a haját és fölírta, hogy
elkísér, mert az övéi csak késő este fognak hazajönni. Elmentünk a
vasúthoz, megmondtam neki, hogy mindjárt a varázslóhoz fogok menni és
megvizsgáltatom a könnycseppet, mert ettől függ minden. Erre ezt írta
fel:
– Imádkozni fogok, hogy a könnyem jó legyen és hogy a szívem
megszabaduljon az öreg hercegnő átkától.
Szemei egész estén világos kék színűek voltak és az arcára szomorú,
márványos fehérség helyett valami gyenge, de igazi rózsaszín ült.
Mikor a vonat elindult velem és láttam a grófkisasszonyt, amint egy
petroleumlámpa alatt szomorúan, kedvesen integet felém, szentül hittem,
hogy a könnye jó könny. Pedig nem volt az. A varázsló, mikor odaadtam
neki, megkóstolta és már akkor mondta, hogy nem bízik hozzá. De azért
elvégezte pontosan a többi szabályszerű vizsgálatokat is. Különböző
színű folyadékból egy-egy cseppet kevert hozzá. Ha a könny jó, akkor
átlátszó fehér lesz a keverék, de ha nem, akkor elsötétedik. A varázsló
kis vizsgáló poharában majdnem megfeketült a folyadék.
– Attól félek, mondotta, hogy terád is átragadt az öreg hercegnő átka. –
Rámnézett, azután egy tükröt tartott elém. Rémületes volt, amit láttam;
barna szemeim kékesen fekete idegen színben csillogtak.
– Sok dolgot tudok, mondotta a varázsló igen komolyan, de a
gyógyításodat a földkerekségen csak egy ember vállalhatja el: Sindbad, a
kétszázéves bagdadi varázsló. Menj hozzá, de sietve.
Még aznap útrakeltem. Mikor hosszú, hetekig tartó fárasztó utazás után
Bagdadba érkeztem, eszembe jutott az idő, amikor először életemben
boldogan, ifjan vágtattam a város felé. Késő este volt, mikor Sindbadhoz
eljutottam. A varázsló lámpavilágnál görnyedve olvasott egy nagy
könyvben. Hellyel kínált, kihallgatott és soká vizsgálta az arcomat
bölcs, nyugodt kék szemeivel. Azután elővette a tükrét és merően nézte.
A fekete, csiszolt, síma acéllapon nemsokára megjelent a grófkisasszony
képe. Először halványan derengve, azután mindinkább világosan és
kirajzolódva. A varázsló csóválta a fejét, látszott, hogy súlyosnak
találta az esetet.
– A grófkisasszony sohase fog igazi könnyeket sírni, – mondotta – csak a
gyermeke koporsóján. De hogyan lehessen gyermeke, ha nem szeret senkit
és meddőséggel átkozták meg. Ölelésének fagyos lángjai nem alkalmasak
arra, hogy belőlük új sarj bimbózzék. Ehhez nyugodt, állandó, termékeny
melegség szükséges. És olyan emberek között, akiknek változik a szemök
színe, akik sokkal jobban ismerik magukat és egymást is, hogysem
hosszabb ideig zavartalanul, tiszta szerelemmel érezhessenek egymás
iránt – ez hiányzik. De másképen a megoldásra remény nincsen!
Megköszöntem a Sindbad varázsló tanácsát, hazajöttem és feleségül vettem
a néma grófkisasszonyt.
Házasságunk első hónapjai borzasztóak voltak. Csókok közben egymás
szemeit néztük és egymás arcát vizsgáltuk. Folyton az az érzés kisértett
közöttünk, hogy a jövőnk boldogságát napról-napra reménytelenül végzetes
biztossággal rabolja el az átok ereje.
– Grófkisasszony, mondottam sokszor, mert így neveztem azután is, el
fogunk pusztulni mind a ketten anélkül, hogy csak egyszer is éreztük
volna az őszinte, nagy szerelem forróságát; pedig megérdemelnénk, mert
senkit nem kivánunk mást és gyermeket akarunk, hogy – miként Sindbad
varázsló mondta – a halál fájdalma által megtisztuljon a szíved és igazi
könnyet tudj sírni.
Ő szomorúan rám nézett ilyenkor és úgy tetszett, hogy ha most könnyezne,
könnye jó könny lenne.
Kegyetlen, hideg, hóviharos télben érkezett meg a gyermek, akit annyira
vártunk s akiről tudtuk, hogy érettünk kell meghalnia. A grófkisasszony
néma ajkai némák maradtak a nehéz órák szenvedéseiben is és jóllehet az
utolsó pillanatig általában nem bízott, most aggódó kis arcán láttam a
reménykedést.
A gyermek megszületett és olyan szép volt, hogy órákig csodálkozva
néztük. Aggódva nagy gondokban virrasztottunk álmai felett és azt
terveztük, hogy mindörökre elválunk, csakhogy megmentsük a haláltól akár
a saját boldogtalanságunk árán is. De a grófkisasszony maga akarta
szoptatni a kicsit és csak az elválasztás után szándékozott beleegyezni
a válásba. Újra rettenetes napok virradtak reánk. És még rettendőbbek
voltak az éjszakák. Sokszor ébredtem reá, hogy a kisasszony
gyertyavilágnál ül a tükör mellett és nézi a szemeit. Azt nézte, vajjon
tudna-e sírni. Mikor megkérdeztem, hogy miért nem alszik, kétségbeesett
némasággal borult reám. Szerencsétlenek voltunk. El voltunk átkozva.
A gyermek pedig fejlődött, szépült, növekedett; vártunk, szenvedtünk és
nem tudtuk, mi tévők legyünk.
Már jól a nyárban jártunk, amikor egy hajnalon a kisasszony sikoltása
ébresztett fel. A gyermeket tartotta a karjaiban. És elém tette az
ágyra.
A kicsiny test hideg, élettelen volt.
– Meghalt, mondottam és ha tudsz sírni, hát most kell sírnod. Sirj!
tettem hozzá kétségbeesetten.
Elpirult és mereven nézte a kis halottat. Felugrottam, felöltöztem,
elmentem koporsót rendelni.
Hazajöttem délben. A kisasszony szemei könnytelenül bámultak a gyerekre.
Hazajöttem este. A kisasszony szemei szárazak voltak. Akkor azt mondtam:
– Még az éjjel temetni visszük a gyermeket. Ez a kötelességünk.
Bólintott és sietve gyászruhába öltözködött. Kocsit hozattunk, kiloptuk
a koporsót a sötét lépcsőházon át és térdeinkre véve, elindultunk. Az
éjszaka sötét volt és csillagtalan. Körülöttünk néma nagy földek
lapultak és hallgatóztak. Szótalan, mozdulatlan némaságban bámultunk a
levegőbe, eltelve fojtott, nyugtalan bánattal. Meddig utazhattunk így,
nem tudom. Egyszerre váratlanul egy folyó keresztezte az útunkat. Most
megállottunk, a kocsit elküldtük és csónakba szálltunk. Eloldottam a
kötelet. A csónak gyorsan úszott lefelé a folyón. A sötétben halványan
derengett felém a kisasszony sápadt arca és egymásba kulcsolt fehér
ujjai. Ismeretlen, félelmes partok között vitt bennünket a víz. Magas,
rideg sziklák meredeztek kétoldalt. A barlangokban lakó gonosz szellemek
előbújtak, utánunk repültek, belekapaszkodtak a csónakba és fölöttünk
lebegtek. Hétszer megfordítottam gyűrűmet az ujjamon. Nemsokára szemben
az ég alján valami gyenge világosság kezdett derengeni. És azután, mint
valami nagy csodalámpa, felbújt az égre a hold. A part mellé
kormányoztam a csónakot, kiszálltunk és gyalog vittük tovább a koporsót.
Hosszú gyaloglás után országútra értünk. Ismeretlen út volt. A fejünk
mellett minden percben nagy denevérek suhantak el. Reszkettünk a
borzalomtól, mely jeges ujjaival símogatta a hátunkat… És észrevettem,
hogy a testünk a holdfényben hármas árnyékot vet. Nekem is három
árnyékom volt, a kisasszonynak is; de a kis koporsónak nem volt árnyéka.
– Álljunk meg, mondottam, meg kell ásni a sírt. A körmeinkkel, mert
nincs más ásószerszámunk.
Letérdeltünk a földre és mindaketten dolgozni kezdtünk. Meddig ástunk,
nem tudom. Mikor a gödör elkészült, esteledett; a levegő fagyos hideg
volt és hó esett. A hópelyhek belepték a vállainkat, a hátunkat és nagy
koszorúban helyezkedtek el a kisasszony kalapján.
– Most már elföldelhetjük a koporsót, mondottam és lassan beemeltem a
gödörbe a kis fekete szekrényt.
A kisasszony szemei e pillanatban könnyezni kezdettek. Mintha ezer és
ezer gyémántcsepp hullott volna a koporsóra, bőven ömlöttek. A gödörben
elolvadt a hó, a föld átnedvesedett, megpuhult és sóhajtást lehelt ki
magából.
Pár perc alatt betemettem a sírt, azután fölálltam. Odaléptem a
kisasszonyhoz és átöleltem. Néma szép ajkai gyengéden megnyíltak és
csókjában érezhettem, hogy az átok elmúlt rólunk.
– Újra fogjuk kezdeni az életet, mondottam. Boldogan intett és
elindultunk a havas hideg estében hazafelé.
*
A karcsú és jókedvű szobalány hangja szólított:
– Tessék fölkelni.
Nem tudtam kinyitni a szemeimet. Halálos fáradtság tepert le a
fekvőhelyemre. A tarkómban pedig csiklandó tompa fájdalommal bujkált a
fejfájás.
– Hány óra, Giza?
– Félhárom lesz mindjárt.
(1908 julius.)