(1847).
Még ötven év! s épen egy ezred folyott le, mióta e földet, melyben
apáink temetve vannak, Magyarországnak híják.
Nem tudjuk, hogy honnan jöttünk ide? nem tudjuk, hogy hova megyünk
innen? legkevésbbé azt, hogy sokáig maradunk-e még itt?
Ezer év egy nemzet életéből! Ezer évig élni egy csillagnak is sok. Az is
megváltozik az alatt, fényesebb, vagy halaványabb lesz, alább hajlik,
vagy magasabbra hág; meghal és leesik az égről, vagy visszavész a nagy
fekete ürbe, honnét előtámadt, csak mi vagyunk ismeretlen kezdetű,
ismeretlen végű nép, örökké égő tűz a jégmezőben, mely önmagában ég,
elful, s újra kigyulad, s nem tud meghalni.
Ezer év! Ez alatt a czédrus is kiszárad, a mumia sárga földdé porlik, a
kőszikla kizöldül, a hegy méhében a föld vadérczczé változik, csak mi
vagyunk örökké zöldülő, soha nem virágzó fa; holt élet, élő halál.
Ezer évig laktunk e földön; soha e hazát nemzet úgy nem szerette, mint
mi szerettük, és mégis ha elmennénk róla, holnap már nem tudná senki,
hogy itt valánk; mint az elégett naphtaláng, mely égést nem hágy maga
után, mint a zivatar, mely a tengerbe irta nevét, nyom nélkül mulnánk el
innét, az utánunk jövő idegen nemzedéknek nem kellene elébb az obeliskot
ledönteni, melyen tetteink emléke irva van, hogy győzelme bálványait
helyébe állíthassa.
Dicsőségünk jele vérrel irott betű, s ki fogná megmondani, ha egykor
elenyésznénk: hogy az a tér, mely most olyan szép zöld, egykor oly piros
volt! s az a négy folyó egykor országunk czimerében piros mezők között
folydogált keresztül.
Ki fogná tudni: hogy itt egykor nép élt, mely e földet hazának nevezte,
érte izzadt, meghalt? ki fogna még templomot építeni érte, hogy benne
azon nagy lényhez beszéljen, kinek neve «Magyarok Istene?» ki fogná
megfúni a tárogatót, hogy rajta azon hangokat elsípolja, mik egykor egy
nép lelkének síró vigalmairól beszéltek? – Ki mondaná még ki e szót:
«szerelem» valaha, s ki tudná, hogy mi volt azon gyönyör, mit az érzett,
ki anyanyelvén tanulta meg e szép szót ismerni: «honszeretet?»