Kilenc óra tájt a megfeszített fiatal férfi meggyötrött tetemét
mindenestül megülte a zsibbadtság.
Hat órától fogva setétség volt az egész tartományban. Hideg harmat
csapódott le az árnyékba borult kiaszott földre; még akin ruha volt is,
megdermedt ültében vagy álltában. A megfeszítettnek gyakor böjttől,
hitvány tápláléktól, sok virrasztástól lefogyott mezítelen testét a
hidegség, a vérvesztés, a gyötrelem, a megszakadó inak gyuladása, a vér
keringését megakasztó, mellet, torkot fojtogató függés hozzáfásították a
kereszt fájához.
Csak a feje élt még. Fájt, lüktetett, tehát élt. Kezét, karját nem
érezte már, csak az az érzése volt, hogy kidagadni készülő szemét és
halántékát jó volna valamivel visszaszorítani. És szomjuságot érzett,
retteneteset. Megduzzadt s a láztól cserepes nyelvének és ajkának bőre
öntudatlan remegéssel itta be a levegő harmatját. Nem igen tudott már
magáról. Kergetődző látomásai, a kinnak gyönyörüsége, küldetéses
életének felcikázó képei, a mostani gyötrelmes betetőzésnek repeső
ihlete, fény, hang, forróság, sajgás s didergés: mind belevesztek egy
általános szivárványos szikrázó zúgásba.
Egyszerre föleszmélt. Érzése teljesen elvált testétől, elkülömbözött a
keresztfától. Szakadék szélén érezte és látta magát, szürke homályban,
nedves didergésben, elmondhatatlan egyedülvalóságban. A szakadék
mélyébe-láthatatlanúl feneketlen. Széle megállhatatlan keskeny.
Köröskörül semmi. Semmi és senki. S nyugtalanság fogta el, mintha
valamit várna, mintha valamitől félne, mintha valaminek híját érezné. Új
érzés volt ez, amit most érzett először. Teljesen új érzés, amit sohasem
ismert annak előtte. Uj volt s új volt a rémület is, mely
megdermesztette s új volt a szédület, mely megingatta. A testnek s a
léleknek ez összecsukló szorongását nem érezte még akkor sem, mikor a
magas hegyen állott, hová a kisértő vitte volt, hogy elkápráztassa a
világ minden országainak dicsőségével.
Meg akart állani, hátraszegett fővel, de nem tudott. Kívül, belül nem
volt miben megfogódzani. S e hiányosság belül még ijedelmesebb volt,
mint kívül. Új volt, ismeretlen volt, iszonyatos volt. Mindezen percig,
mióta csak emlékezett: valamitől való teliség, valamiben való
bizonyosság, mindig s mindenben való előre tudás volt minden érzésének
alján. A gyermeki sor derengésében, az ifjúi kor rajongásában, a
férfiélet higgadtságában, ismeretlenségben és imádat közepett,
üldöztetésben és összeütközésben, csodatételek közt s
megpróbáltatásokban, a templom sokadalmában s a puszta magánosságában,
vizek felett, hegyek oldalán, a nyavalyások áhitozása s a fejedelmek
magasztossága előtt, tegnap Gethsemánéban lelki elborulásban, ma a
Golgotha hegyén testi gyötrelemben, a kereszt alatt roskadva, a
keresztre rászegeztetve, epével megitatva, értetlenektől szidalmaztatva:
ez a bizonyosság, ez a bátorságos maga tudása mindig megvolt benne. S
most egyszerre elveszett.
Hol van? Hová lett?
Keresni kezdte.
Fökiáltott a homályos magasságba, ahol égnek kellett lennie. Lekiáltott
a mélységbe, ahol földnek kellett lennie. Sehonnan semmi felelet. Még
viszhang sem. A szakadék pereme pedig, mintha kifeszített kötél lett
volna a semmiség fölött, keskenyedni kezdett, eltolódni, ingani és
hullámozni.
Ujra kiáltott, tompa erőfeszítéssel. Kiáltott jobbra, kiáltott balra,
kiáltott maga körül, mind iszonyodóbban, mind szédülőbben, mind
hörgőbben, mindenfelé, valamerre csak világnak kell lennie, s a világ
felett úr az Örökkévaló.
Az Örökkévaló… A homályba szédülőn hirtelen egyet rántott valami.
Valósággal megrántotta, megmarkolta és megrázta, testében, hátulról, a
vállánál fogva, hogy majdnem visszaesett, majdnem lezuhant bele. Eszébe
jutott valami. Eszébe jutott, hogy ő, az Urnak szerelmes fia, kiben az
megengeszteltetett; ő, ki megkereszteltetett a pusztában kiáltó által;
ő, kinek eljövetele megiratott a szent könyvekben s megmondatott a
próféták által; ő, ki lélektől viteték, ördögtől megkisérteték és
csodákban hatalmas vala: hogy ő sohasem szólott, mint Mózes,
szemtől-szembe az Urral és nyilvánvaló látásban; nem homályos beszédek
által, hanem az Urnak hasonlatosságát látván.
Sosem gondolt erre ennek előtte. Soha, egy árnyékkal sem. Soha,
kételkedők közt sem. Soha, megpróbáltatások közt sem. Soha, tünődés közt
sem. Soha a papi fejedelmek, a vének, az irástudók előtt sem. Soha, egy
percre sem. És most…
A mélységből zúgás hatott fel hozzá, mint valamely tenger harsogása. S e
harsogással egy habban hányódott maga is.
Most mikor minden elvégeztetett… Most, mikor betelt minden, ahogy
megiratott… Most.
Ha nem szólott vele az Úr színről-színre, miképen szokott ember szólani
barátjával: ha ez a próba nem bizonyítja az igazság igaz voltát:
igazság-é akkor ez az igazság?
Hátha csak káprázat? Hátha minden csak káprázat volt?
Hátha csak bőjtök látomása volt, tünődések megjelenése, álmoknak
tükröződése?
Hátha csak csalódás volt, mint a hideglelősöknél látni? Becsületes
csalódás, jó lélekkel elhitt csalódás, a valóság minden megfogásaival
megfogható csalódás, de mégis csalódás?
A harsogás mind ordítóbbra vált, a homályosság mind fojtogatóbbá, a
talaj mind ingatagabbá a hányódás mind iszonyatosabbá.
S ha mégsem ő volna ama küldött: kicsoda ő akkor?
S ha élete és megfeszíttetése, minden csodák és minden beteljesedések
mind csak véletlenségek volnának, mert semmire nem nyomatott rá az Úr
színről-színre való láttatásának pecsétje: mi volt akkor ez az élet, mi
lesz akkor ez a halál, mi volt mind e magasztosság s mi volt mind e
kínszenvedés, ha nem megváltása az emberek fiainak s nem helye váltása
az ember fiának az Úr jobbkeze felől?
Bősz fájdalom nyilalt át rajta. Megint érezte magát, egész testét, a
keresztfán. Egy percre csak, de e perc alatt, az élet utolsó
nyilallatával: gyanu, gyanu, gyanu cikázott végig kihűlő testén, révülő
elméjén.
– Éli, istenem! – hördült fel fuldokolva, s vad erőlködéssel vetett
egyet magán.
– Éliát látja, – suttogott a sokaság; – most jő tüzes szekéren, hogy
fölvigye az Úrnak jobbkeze mellé…
De nem jött senki.
– Éli, éli! – kiáltott nagy felszóval a haldokló, – lama sabaktani,
miért hagytál el engem!
Kelet felől fergeteg támadt, hogy a föld meg-megindula s a kősziklák
megrepedezének. Ő pedig kibocsátá lelkét.