23. És mikor negyvenezer ember, negyvenezer fiad, testvéreim
negyvenezerje egyszerre repül fel, egy ropogásra szent szined elé, az én
lerakott aknáim iszonyu erejétől – és mikor a borzasztó dörgés mellett
el halnak régi mennyköveid csattanásai, tengereid szelid csobogásai s
fene oroszlánaid kis bégetései – és mikor a szétkent emberi férgek
gomolyban vonaglanak s hosszu kilométereken hullahegyekben hevernek,
mint tavaszi hernyózáskor az ujjaim közt a himes lepkék zöldbogyós
bábjai: