_Szurmay-sereg_, december.
A hó világitott, az urak hatalmasan fel voltak öltözve és halk
kacagással mentek Dáskához. Már ugy megszokták, hogy minden este
odamenjenek, hogy nem tudtak volna anélkül elaludni.
– Jó enyhe téli este, – mondta a zászlós.
– Kellemes, – mondta a főhadnagy.
A házacska előtt megállottak s az ablakon benéztek.
A párás ablakon át homályosan lehetett látni a tágas, alacsony szoba
belsejét. Az öreg asszony az asztal mellett ült a nagy lóca sarkán s
varrt. Dáska a magasra vetett ágy mellett állott és nézett az anyjára.
Igy forduló mozdulatban olyan gyönyörü volt, mint egy finom kis
paraszt-szobor. Bő barna szoknyája lehullott a sötétbe, egyik karja
felemelve, a másik ugy hirtelen kinyujtva, fél testtel visszanéz…
Odatolták az arcukat mindhárman az ablaküvegig.
– Ma este meg kéne valahogy csókolni, főhadnagy úr! – mondta a zászlós.
– Nem kell bántani, – mondta hirtelen s irigyen a hadnagy.
Azok odabenn észrevették, hogy valaki áll az ablak alatt.
A Dáska arca gömbölyü lett, amire a három magyar fiunak megdobbant a
szive.
Fölegyenesedtek és tovább léptek az ajtó felé.
Leverték a csizmáról a havat s nagy kopogással benyitottak a mély és
sötét pitvarba.
Már akkor nyilt balról az ajtó s világosság ömlött elébük.
– Jó estét, jó estét, galambom! – köszöntek be mindhárman, s rang
szerinti sorban mentek be a közbeeső kis szobán keresztül a belső tágas,
alacsony, szentképekkel zsufolásig megtömött nagy szobába.
Dáska hangosan kacagott, az arca fénylett a kis petróleum-lámpa
világosságán, tisztára volt mosva, mintha egy antik sötétpatinás veretes
tálcának a közepét fényesre pucolják…
Beszélt frissen és nevetve, oroszul beszélt s persze ők abból egy árva
krükköt sem értettek. De olyan bátran és folyékonyan beszélt, csak ugy
csergett a szájából a szó, mint egy friss patak bugyogása. Azt sem érti
az ember s mégis szép.
A szoba azonban büdös volt, mint mindig. Az a savanyu és kiirthatatlan
parasztszag, amely bőröknek, csizmáknak, gubadaraboknak, poshadt
piszoknak a szagából tevődik össze, amelylyel át van itatva még a bőre
alatt is minden falusi, akármiféle fajta is… De már csak egy pillanatig
érezték.
– Jó estét, mama, hát maga mikor töri már ki a nyakát? – mondta a
zászlós nevetve s megveregette az öreg asszony vállát, aki halkan, rossz
fogakkal és alázatos tisztelettel mosolygott az idegen urak, a hóditók,
a rettenetes hirü magyar katonák szemébe.
A hadnagy idegesen kacagott fel.
– Mondasz valamit, – röhintett a zászlós szemébe, – ez az öreg, ez nagy
kujon. Ha az ezredesnek volnék, egyszerüen felhuznám a legelső ágra,
akkor aztán a Dáska…
– No, Dáska, hát szeretsz-e? – kérdezte a főhadnagy, megcsipkedve a lány
arcát.
Dáska összezárt szájjal nevetett és azt mondta:
– Csája? csája?
– Az, az anyád főzi is már.
Az öreg asszony már ott állott a lapos kemence mellett s egy nagy,
egészen kőkorszakbeli formáju, barna edényből vizet öntött valami kisebb
mázatlan csuporba.
Leültek, mint otthon a parasztlegények, akik elmennek esténként
lányozni. A főhadnagy a lócára ült, a hadnagy a székre, a zászlós az ágy
előtti korsólócát fogta s odahozta az asztalhoz. Aztán előszedte a
bekecse zsebéből a jelentékeny papircsomagot s kirakta az asztalra.
Nagyszerü ennivalók voltak ott, füstölt husok és sonka és kolbász és
konzerv… Dáska örvendezve nézett rájuk s nagyon szerette őket. Az ő
házuknál bizony semmi sem volt, csak viz és tea és ezt is a tiszturak
hozták.
Hát hogyne értették volna meg egymást.
– Mi van odakint az árokban? – kérdezte a főhadnagy.
A hadnagy ma kint volt az ezredessel az állásban s ez némi fontosságot
adott neki.
– Olyan veszett kőkeményre van fagyva a föld, mint a páncél, ugy hogy
elpattog a golyó, nem megy bele.
– Hát nehéz gránátokkal nem szórakoztak?
– Oh igen… és a disznók a futóárkot már ugy belőtték, hogy olyan
zárótüzet adnak, ha eszükbe jut, hogy ott nem lehet mozdulni. Egy gránát
oly gyönyörüen be van lőve, hogy csoda!…
Már a levegőben van, hogy be fognak menni a tartalékból az állásba.
Felváltás lesz, csak még nincs kiadva a parancs…
– Hát, Dáska, gyere már, ülj ide mellém, – szólt a főhadnagy és helyet
csinált maga mellett a lócán.
Dáska nevetett s minden legkisebb szégyenkezés vagy szemérmeskedés
nélkül odaült.
A főhadnagy fél karral megölelte, olyan természetesen, ahogy csak egy
parasztlegény tudná megölelni a babáját. Már beletanulnak az ilyen
kézzelfogható udvarlásba, csak a hadnagynak gyul ki rögtön az arca s
gondol mindjárt többet, mint kellene.
– Persze, uj futóárkot kell csinálni, ha mi bemegyünk; biztos, hogy az
lesz az első dolgunk, – mondta a főhadnagy komolyan, félkarját a Dáska
derekán hagyva.
Az öreg asszony sunyi képpel nézegetett oda rájuk, ha csak egy szót is
képes lett volna megérteni a tisztek beszédjéből, spionnak lehetett
volna nézni, de igy csak a lánya felől spionkodott.
– Ej, Dáska, Dáska, – mondta a főhadnagy hosszu szünet után, – a fene
egyen meg benneteket, csak vége volna már egyszer!
Dáska kinyitotta a száját, el volt álmélkodva a tisztur komoly arcán s
várt, mint egy kis kutya, aki olyan okosan tud nézni, hogy az ember nem
hiszi, hogy ne is értse a beszédet.
– Milyen szép szája van! – szólt a zászlós. – Főhadnagy úr, kérlek
alássan, csókold meg azt a szép száját.
A főhadnagy ránézett a lány szájára s a szeme mozdulásából már Dáska
megértette, hogy az előbbi komoly pillanat után, idegen és nehéz
gondolat felvillanása után, amit nem értett, most megint valami lobbanás
van, amit már nagyon is ért… Lekapta a szemét és beharapta az alsó
ajkát… Ennivaló volt…
– Te büdös, te, – mondta a főhadnagy s szorosabbra vette az ölelést, a
másik kézzel pedig megcsipte az állát.
Dáska a másik pillanatban már kint volt a szoba közepén s nevetve ment a
kemence felé.
A három fiatal férfi hangosan kacagott, tiszta szivből és hahotázva.
Nagyon tetszett nekik a lány tisztasága, ártatlansága, naivsága, amely
mégis bizonyos határig mindent elbirt és igazán tiszteletben tartották,
különösen a fiatalsága miatt, hiszen nem volt több tizennégy évesnél,
bár egész nagy, kifejlett lány…
Olyan jó volt a jó meleg szobában. Dáska közben át is öltözött. Csak
meglepte őket azzal, hogy a sötétből, a másik szobácskából az uj bluzban
jött be, amit Lembergből hozattak neki a tiszturak, meggyszinpiros
bluzban és hozzá kék bársony szoknyában. Roppant kacagott magán és a két
tenyerébe takarta az arcát. Csak az urak kacagtak még jobban, mikor
megjelent, mint egy szinpadi drapéria.
Éjfél felé volt, mikor a három tiszt elindult haza.
Dáska szokatlanul, ezt még sohasem tette, kikisérte őket az ajtóig. Ott
hirtelen megölelte a főhadnagy s erősen megcsókolta, elébb a homlokát,
aztán az arcát, azután a száját.
Dáska egy csöppet sem rugódozott. A főhadnagy addig csókolta, mig csak
el nem szégyelte magát a társai előtt. Akkor abbahagyta s letette az
öléből, mint egy gyereket.
A hadnagy is kinyujtotta a tenyerét, s ahogy szokta, komolykodva,
mereven lépett közelebb. Átölelte a lányt s megcsókolta a szemét, mind a
kettőt, a homlokát és erősen, szoritva, a száját.
Azzal átadta a zászlósnak, aki aztán nem teketóriázott, hanem egészen
ugy tett, mitha most osztán, ami maradt, azt ő mind el akarná
fogyasztani.
– Nono, nono, – kellett mérsékelni a gyereket.
A lány végre visszaszökött s bezárta maga után az ajtót.
Hallgatva és magukban édesen mosolyogva indultak tovább az urak a hóban.
Szél jött, jól beburkolóztak a köpenyegeikbe s felhuzták a keztyüket.
Igen tetszett nekik a mai este; ez még sohasem sikerült. Nem szóltak
róla, de a véletlen elszedett csókok nagyon a szivükön maradtak…
félméteres örömöt havaztak a lelkükre, amelyben eltévedt a futó
gondolat. S milyen szép perspektiva nyilt a jövőre az
oroszlányszelidités terén…