Ezelőtt nyolcz évvel, a segesvári szerencsétlen ütközet napjának
huszonhatodik évfordulóján néztem meg először azt a mezőt, azt a
vidéket, a hol Petőfit utoljára látták, a hol meghalt, a hol el van
temetve, hogy beteljesedjék három év előtti álma: ott esni el a harcz
mezején, ott folyni ki szivéből az ifjui vérnek, kardok zörejében,
trombita hangjában, ágyu dörgésében enyészni el ajaka végszavának s
összetiportatni fujó paripák száguldozó körmei által.
Igy álmodá meg, igy következett be.
Csakhogy álmának irtózatos visszája teljesült. Közös sirnak adták ugyan
őt is és hősi társait, kik valamennyien a szent világszabadságért haltak
meg, de nem a világszabadságnak diadala, hanem az osztrák és orosz
zsarnok-uralomnak diadala volt a segesvári nap. Talán jó, hogy Petőfi
nem élte túl ezt a szörnyü napot.
Hol eshetett el Petőfi? Mely rög szivhatta magába kihulló vérét? Hol
nyughatnak porladó csontjai? Ezek a kérdések érdekeltek engemet.
Száz meg száz nyilatkozatot olvastam a segesvári csatatér leirásáról s
Petőfi halálának közelebbi ugy vélt részleteiről, de a nyilatkozatok nem
elégitettek ki. Homályos emlékezet vékony erü forrásából buzogtak ki e
nyilatkozatok s térkép, szabatos területi fölvétel nem kisérte őket. E
nélkül pedig csataleirás igazán lehetetlen.
De a hű és igaz csataleiráshoz még egyéb is kell. Tudni kell a hadsereg
létszámát, felosztását, elemeit, a csataintéző hadvezérnek csatatervét,
a csata folyamán tett hadvezéri vagy táborkari intézkedéseket, minden
csapatnak, minden ezrednek, zászlóaljnak s magának a törzskarnak is a
csata folyamán át óránkint megtett mozdulatait, s ha mindezt összegyüjti
az ember s aztán kipuhatolja, hova volt beosztva Petőfi, minő
mozdulatokat tett csapatja a csatanap lefolyta alatt időről-időre; hol
állt a csapat, melyhez tartozott, az orosz lovasság bekeritő s oldalt és
hátban támadó-művelete alkalmával; merre menekült vagy hol
kaszaboltatott le vagy hol fogatott el ez a csapat: ha mindezt tudjuk,
csak akkor lehet megközelitő valószinüséggel megmutatni a helyet, a hol
Petőfi elesett.
Katona, mérnök, helyismerő, közvetlen szemtanu s tanuk kihallgatásában
tapasztalt és jártas lélekbuvár kell ahhoz, hogy egy katona elestének
helye, időpontja negyedszázad mulva lehető pontossággal kipuhatoltassék.
Elmémet feszité az a gondolat: megbirkózni a lehetetlenséggel. Hiszen,
ki érdemelné meg a fáradságot, ha nem Petőfi?
Be kell vallanom, hogy nyolcz év előtti fáradozásom kevéssé sikerült.
Nem is az lett volna s ha Isten éltet, nem is az lesz utolsó kisérletem
erre a czélra, ha ügyesebb és szerencsésebb kutató meg nem előz. De
nyolcz év óta nem volt időm a tanulmány helyszini folytatására. Csak
töredékes, ki nem egészitett jegyzetek azok, melyekből most e sorokat
meritem.
Mindenekelőtt megjegyzem, hogy se Bemnek, se törzskarának hivatalos
jelentését a segesvári csata leirásáról, a csata folyamán tett
rendelkezésekről, a foganatositott csapatmozdulatokról, a csata végéről,
a visszavonulásról, a holtak és sebesültekről nem sikerült feltalálnom.
Abban a véleményben vagyok, hogy ily hivatalos jelentés nem is készült
soha.
Bem maga nem készithetett; betegsége és menekülése gátolta, serege
szétszóródott, törzskarának tagjai részint elestek, részint a menekülés
zürzavarában voltak, Bem podgyásza és iratai is a győző kezébe jutottak,
s ha valaki irt is jelentést a kormányhoz: az valószinüleg soha se
juthatott rendeltetése helyére. Hiszen ekkor, pár nappal a világosi
fegyverlerakás előtt, már voltaképen magyar kormány sem volt, s
Udvarhelyről vagy Marosvásárhelyről bizony nehezen ért volna el a
jelentés Szegedre vagy Aradra.
Rüstow, utána Horváth Mihály s legujabban Oreusz katonai iró a csata
leirását, a szemközt álló haderők létszámát és mozdulatait orosz és
osztrák hivatalos jelentések alapján állitották össze.
E jelentésekben a magyar seregről sok téves adat fordul elő, s azért a
megnevezett irók csataleirásai is helytelenek. Ez irók a csatatért nem
tanulmányozták a helyszinén, azért igazitám helyre tévedéseik nagy
részét a »Vasárnapi Ujság« tavalyi 1883-iki 41-ik számában.
Ugyanekkor kimondám, hogy »körülbelül a gróf Haller Ferencz által
körülültetett és ápolt honvédsir táján kell keresni – ha megtalálható –
azt a helyet is, hol Petőfi eleshetett. Mert itt szélesebb lévén a sík,
a nyilt tér: véletlen lovassági roham elől nehéz és kivételes volt a
hátramaradtak menekülése«.
A hogy e két czikk szűk keretében lehető: rámutatok a nyomokra, melyek
engem e föltevésre vezettek.
Petőfi a csata alatt Bem közelében, lehet mondani, törzskarában volt. Ez
természetesen nem azt teszi, hogy az egész csataidő folytán
szakadatlanul Bem személye mellett tartózkodott. Ellenkezőleg.
Szemtanuk, bajtársak állitják, hogy Petőfi a csata folyama alatt jó
darabig ismételve oly helyeket keresett fel, honnan az orosz seregre s a
csata egyes távoli jeleneteire is elláthatott. Ez természetes. Olyan
lélek, mint Petőfié, a csatanap izgalmai közt nem szunyókál s vagy részt
vesz a verekedő csapatok mozdulataiban, vagy legalább nézi azokat s ha
lehet: az ellenfelet is.
Itt pedig lehetett.
A csata kezdődött 10 és 11 óra közt s délután 2 óráig változó
szerencsével folyt. Eddig leginkább csak az ágyuk működtek. Skariatin
orosz tábornok körülbelül ott esett el, a hol most siremléke áll.
Ágyugolyó találta Bem azon ütegéből, mely körülbelől ott volt
felállitva, a hol a Sárpatak a segesvár-fehéregyházi utat kettészeli. Ez
ütegből s ennek környékéről az oroszok segesvári hadállását meglehetősen
látni lehetett a három–negyedfél kilométernyi távolságból. Itt volt Bem
s az ő közelében lehetett Petőfi is délután 2 óráig.
Ezután élénkebb lett a harcz. Az országuton s az attól délre fekvő
magaslatokon ismételve gyalogsági rohamokat rendelt Bem, de sikertelenül
s viszont Lüders az országut és a Küküllő közti lapályon tömeges
lovassági előnyomulást kezdeményezett, jelentékeny sikerrel. Bem délután
3 óra tájban már Fehéregyházára s az e mögötti meneteles oldalra vonult
vissza s alig lehet abban kétség, hogy Petőfi is kisebb-nagyobb távolban
követte őt.
Délután 5–6 óra tájban sikerült az orosz lovasság megkerülő mozdulata,
mely arra képesité, hogy a magyar sereg jobb szárnyát oldalban s
hátulról támadja meg. A mint ez bekövetkezett: az előlről is erősen
szorongatott magyar sereg teljesen felbomlott s hanyatt-homlok futásban
keresett menedéket.
Valószinü, hogy Petőfi ekkor nem volt nagyon távol Bemtől, Bem maga
pedig a Fehéregyháza és Héjasfalva közti országuton vagy ettől délre
fekvő, lassu emelkedésü magaslaton volt törzskarával, de az uttól nem
messze Bem lóra kapott s huszárjainak fedezete alatt igy menekülhetett.
Petőfi gyalog maradt, ő tehát a kozákok elől meg nem menekülhetett. Ha
lova van: menekülése valószinü.
Most három feltevés áll előttünk.
Az első feltevés az, hogy fogolylyá lőn s mint fogoly vitetett el. Ez
legkevésbbé valószinü, mert a foglyok közül vagy 500 később
elbocsáttatott, ezek valamelyike pedig Petőfiről hirt tudott volna
mondani.
A második feltevés az, hogy Petőfi a kozákok elől az országuttól délre
fekvő kukoriczákba s ezeken át a magaslaton levő erdőbe menekült s az
oláhok által veretett agyon, mint nem egy bujdosó honvédtársa. Ez nem
lehetetlen, de szintén nem valószinü. Az erdőkbe csak azok
menekülhettek, kik Bem balszárnyáról Fehéregyházának az oroszok által
történt elfoglalása után 5–6 óra tájban az erdők felé fölszorittattak s
az oroszok bekeritő mozdulatát s a jobb szárnynak és központnak
felbomlását észrevevén, az erdős magaslatok felé látták a menekülést
egyedül lehetőnek.
Petőfi minden valószinüség szerint a központon volt s azért menekülése
csakis arra volt lehetséges, a merre Bemnek, tehát az országuton. Ámde
ezt már a kozákok elfoglalták s azért Petőfi is osztozott
gyalogtársainak sorsában. Ezek részint szoritva, részint menekülve, az
országuttól délre fekvő magaslat felé tartottak, azonban utólérve és
bekeritve, legnagyobb részben lekaszaboltattak.
A Haller-féle honvédsirban pár száz hősnek porladozó csontjai pihennek.
Hogy minden honvéd nem ide temettetett: az kétségtelen. A
Fehéregyházától nyugatra és délre, valamint a héjasfalvi hid körül
elesetteket az oláh nem hurczolta egy helyre össze. Lustasága és
munkájának ingyenessége nem engedte azt. Hanem a legnagyobb részt
eltemette ott, a hol megtalálta, legfölebb tizével, huszával hordta őket
össze.
A Haller-féle honvédsir se véletlenül van ott, a hol van. Itt kellett
lenni egy csomóban a legtöbb holtnak és haldoklónak, mert itt volt a
menekülőknek legnagyobb veszedelme. Itt volt pedig azért, mert a
bekeritő orosz lovasság e tájt gázolván át a Küküllőt, itt lepte meg
oldalban és hátban a honvédsereget.
Valószinü, hogy itt pihennek Petőfi hamvai is. S méltó helyen pihennek.
Mert imádott honának porával s dicső bajtársainak hamvaival vannak
összevegyülve.
* * *
Töredék csak mindaz, a mit e kis tanulmányban följegyeztem.
A három czikket, melyből e tanulmány áll, három különböző alkalommal
nagy időközökben irtam. Gondos olvasó a czikkek szövegéből észreveszi.
Művem egész akkor lett volna, ha mindazok nyilatkozatát, a kik Petőfi
utolsó perczeiről s eleste körülményeiről tanuskodtak, gondosan
összehasonlitottam, szigorun egybevetettem volna. S ha a csatatér
viszonyainak s a tanuk szavahihetőségének körülményei alapján szigoru
birói mértékre vettem volna.
Ez eleddig elmaradt.
Mégis volt okom, kis tanulmányomat gyüjteményes munkáimba fölvenni.
Hiszen minden dolog érdekes, a mi Petőfire vonatkozik.
Az is érdekes némileg, hogy én ifjabb koromban utat, költséget,
fáradtságot nem kiméltem, kinyomozni a helyet, a hol a nagy költő és
nemzeti hős csontjai porladoznak.
Végre sok év mulva az irodalom és a közönség megnyugodott abban, hogy
sirja csakugyan ott van, a hová az én nyomozódásaim harmincz év előtt
vezettek. Tehát nem helytelen irányban nyomoztam.