Mindenki ugy tudta, ugy hitte, hogy Petőfi Sándor az 1849-ik év julius
31-én a segesvári csatában esett el. A csatát Bem magyar vezér vivta
Lüders orosz vezér ellen. A csatát a magyar sereg vesztette el. Petőfi
Bem vezérkarában volt őrnagy. Bem nagynehezen megmenekült, Petőfi
elesett. Menekülési kisérletét sokan látták. Akadt több tanu arra is, a
ki elestét látta.
A nagy nemzeti gyásznak idején, a zsarnoki elnyomatásnak éveiben
senkinek se jutott eszébe nyomozni, hol és melyik ponton esett el
Petőfi, hol lőtték vagy vágták halálra s hol roskadt össze haldokló
alakja? S azután hol temették el? Magános sirba-e vagy közös sirba? De
ha gondolt volna is rá valaki: az akkori osztrák kormány a nyomozást meg
nem engedte volna.
A földterület, a hol Petőfi elesett s a hol porai pihennek, hallerkői
gróf Haller Ferencz magántulajdona volt s a fehéregyházi várhoz és
uradalomhoz tartozott. Jól ismertem a grófot, benső barátság állt fenn
néhány éven át közöttünk, ismételve meglátogattam ősi várában, derék
hazafi, nemes ember, függetlenségi harczunk jeles alakja. De 1849-től
kezdve várfogoly volt, uradalmait elkobozták s fehéregyházi vára és
birtoka is az osztrák kincstár idegen földről sereglett fosztogatóinak
birtokába jutott. Nem is lett volna ember, a ki az egykori csatatér
dülőin a nyomozót jóindulattal vezetgesse. Fehéregyházi oláhtól,
segesvári szásztól annyi szivességet, annyi észt várni nem lehetett.
S azután ki ismerte ezek közül Petőfit?
Senki.
Helybeli vezetők mellett oktalan lett volna minden nyomozás.
A kik Petőfit ismerték s a csata folyama alatt látták, azok vagy elestek
a csatában vagy Bemmel együtt bujdosók voltak idegen földeken, vagy gróf
Hallerrel együtt a börtönök mélyén sorvadoztak, vagy a folyton tartó
üldözés miatt jó okuk volt hallgatni s a hazafiak sirjait nem látogatni
gyakorta. Hadd nőjjön azokon letaposatlanul a fű és a virág.
Tizenegy év mulva, 1860-ban, kezdett kissé szabadabb szellő lengeni.
Minden nemes népnek vannak fenséges ábrándjai. Ily ábránd volt:
megkeresni, megtalálni a helyet, a hol Petőfi elesett. Akadtak tanuk s
azok kezdtek nyilatkozni. Az 1860-ik, 1861-ik s következő években
ötven-hatvan komoly férfiu nyilatkozott arról, hogy a csata folyama
alatt hol s mit beszélt utoljára Petőfivel, hol látta őt s hol s miként
kellett neki elveszni?
Én e nyilatkozatokat gondosan olvasgattam. Csak nem olyan szemmel, olyan
észszel, mintha birói feladatom lett volna végső itélettel eldönteni,
hogy az összes tanuk vallomásai szerint hol az igazság, valósággal
miként halt meg s hol esett el Petőfi?
Az ily munka az elmének igen nagy és nehéz munkája. Tudom ezt megyei
tisztviselő koromból. Hányszor történik birósági tárgyalásokon, hogy egy
közönséges kocsmai verekedés részleteit se lehet egészen tisztába hozni,
holott csak tiz-tizenkét egybe nem hangzó tanuvallomást kellene valahogy
megérteni és egymással kiegyeztetni. Nem lehet, pedig minden tanu igazat
akart vallani.
Képzeljünk már most egy csatát; bomlásban, futásban, kegyetlen üldözés
alatt levő hadsereget, száz meg száz holdra rugó nagy területet, mely
utakkal, szántásokkal, ligetekkel, kukoriczaveteményes táblákkal van
szétszaggatva? Mindenki fut vagy hadakozik vagy fekszik. Semmi rend és
pillanatnyi nyugalom sincs. Mindenkinek magára s üldözőire van gondja. S
akad ötven-hatvan tanu, a ki mindenkitől függetlenül, egymással nem
érintkezve, a kétes részleteket meg nem állapitva, a tévedéseket ki nem
javitva, a csatának ugyanazon zürzavaros pillanatnyi állapotáról tesz
tanubizonyságot, holott a tanuk közül kettő se volt ugyanazon
pillanatban egy helyen és hasonló helyzetben.
Hányféle különbözés, ellenkezés, sőt ellenmondás támad ily és ennyi tanu
vallomása közt? Pedig minden tanu becsületes és értelmes, sőt tanult
komoly férfiu, ki egész lelkével az igazság kideritésére törekszik.
S aztán ha még a tanuskodás csak tegnapi vagy tegnapelőtti esetről
szólana. De tizenegy-tizenkét év előtti történetről van a szó s alig
lehet oly elme, a mely a régi dolognak minden részletét üdén meg tudná
őrizni a maga számára.
A futó és üldözött harczos addig fut, mig ki nem dül vagy meg nem
menekül. S ha már megmenekült is: gondja arra van első sorban, hogy
kifujja, kipihenje magát, ételhez, italhoz, ruhához, fegyveréhez jusson,
tisztjét, csapatját fölkeresse vagy ha örökre vége a harcznak, övéihez
visszatérjen. Nem keresheti föl nyomban dolgozó szobáját, nem ülhet
kényelmesen iróasztalához, nem törheti fejét és tollát emlékiratain, nem
csinálhat jegyzeteket arra az esetre, hogy majd idővel, hosszu évek
mulva, tiz-tizenkét esztendő mulva a nemzet lelkiismerete megtalálja
kérdezni, hol hagytátok Petőfit, hol halt meg a nemzet világitó
szemefénye: hát akkor majd ő előálljon egy jegyzőkönyvvel, a melyet ott
vett föl a csatatéren vagy üldözés közben kozákok lándzsái közt?
Én vakmerő elmével föltettem magamban, hogy a tanubizonyságok alapján
megkeresem az igazságot.
Ám első tennivalóm: a csata összes körülményeit megismerni, a csatateret
s annak minden hegyét-völgyét személyesen bejárni, a távolságokat
fölmérni, az egész területet hadmérnökileg meghatározni és megrajzolni.
S ha ez megvan: a hely tökéletes ismerete alapján birálni meg minden
tanubizonyságot s állapitani meg minden ellenmondás benső igazságát vagy
benső tévedését.
Sok munka, nagy munka, de másként az igazsághoz eljutni vagy azt csak
megközeliteni is lehetetlen.
Elindultam hát 1875 nyarán önkényt vállalt feladatom teljesitésére.
Fölkerestem nemes barátomat gróf Hallert fejéregyházi várában. Vendége
voltam néhány napon át, de a helyszini tanulmányokat ez idő alatt
Segesvártól Héjasfalváig, különösen a fehéregyházi határban is
elvégeztem, rajzaimat, számitásaimat befejeztem.
Ez a munka kisebb része.
A nagyobb részét, a tanubizonyságok birálatát, benső igazságaik
megállapitását, ellentéteik kiegyenlitését maig se végeztem el. Az élet
mást parancsolt s parancsa erősebb volt, mint az én szándékom.
De ezt a munkát más se végezte el. A kérdés tehát ma is megoldatlan még.
Hanem akkori tanulmányaim alapján időközben a lapok sürgetéseire mégis
tettem némi megjegyzéseket. Egyszer Oreusz orosz iró történelmi művére,
mely a segesvári csatáról szól. Másszor arra a kérdésre, hol porladoznak
a valószinüség szerint Petőfi hamvai? Mindkét megjegyzésem nagy
általánosságban mozog.