A tatárjárás ideje előtt a Tátra-högység tüvibe létezött ėgy Zengő nevű
kösség, de a tatárjárás alatt ez a kösség elpusztult, máma nincsen
nyoma. A _Zengő_ kösség szélibe ojan tanyaformába lakott ėgy házaspár.
Itt az egész kösség juhjószágokat tenyésztött. Az a házaspár mindég
sopánkodott, hogy csak ėgy gyerök vôna, csak ėgy gyerököt anna az Isten!
családtalanok vôtak.
Hát ėgy napon, ėgy kiszôgált katona gyütt hozzájuk éjjeli szállást
kérni. Kapott éjjeli szállást, vacsorát is. Beszélgetésbe gyüttek, de a
többi beszéd köszt a panasz is előgyütt. Sóhajtozott az aszszony is,
sóhajtozott az embör is, hogy nincs gyerök, csak ėgy gyerök vôna! csak
ėgy gyerököt anna az Isten! Itt a kiszôgát katona látta, hogy kivel van
dôga, főhasználta a dôgot ėgy kis cselfogással, aszongya a gazdának a
kiszôgált katona: „Üm! gazduram, ezön legkönyebb segíteni! gyerököt
legkönyebb szörözni!“ Hát olyan kukoriczatörés tájon vôt az idő a katona
szėtnézött, látott az udvarba ėgy nagy rakás tököt. Ėgyet kiszömölt, ėgy
fehéret, nagyot, aszongya: Ölêje mög aszt a nat tököt, gazduram! osztán
vigye föl a högyôdalba, hejözze el, űjjön rajta tíz, tizėnkét, vagy
tizėnöt napig! maj möglátyya, hogy milyen szép gyerök fejlődik belüle!“
Az aszszony mögörűtt a katona tanácsának, bísztatta az embört: „Jó lösz
hé, apjuk! fogagygyé ken szót! mer a katona uram jobban tugygya mint
münk!“ Az embör az aszszony biztatására mög a katona bisztatására
mögölelte a nat tököt, fővitte a högyôdalba osztán ráűlt. Itt a katona
ráparancsolt az embörre, hogy önnivalót, mög innivalót vigyön öleget!
addig lė ne gyűjön, még a gyerök ki nem fejlődik! Tėhát élelömmê mönt
fő. Az embör ülte a tököt, nocsak hagy űjje! A katona hogy maga maratt,
gazdákodott: sütetött-főzetött, mint a katona szokta, az aszszon pedig
késséggê kiszolgálta, mulattak, az embör mög űlte a tököt. Igy telt az
üdő, êmult mán nyôcz, tíz nap, a katona észhön kapott, hogy az embör mán
ráún a tökön ülni, maj haza is gyühet, a mit tudott, az aszszontû
kérögetött úgy, hogy a prótszak mögvôt mán tömve, odább álott; az embör
mög csak űlte a tököt. Azon a tájon juhász legeltetött, ėsz szamár csikó
elmaratt a falkátul, nem meszsze az embörhön, a hun a tököt ülte,
lėfekütt, elszöndörödött. Az embör is keszte únni az ülést a tökön,
fészkelődött. A hogy fészkelődött, valahogy a _tök_ kiugrott alula.
Gurûtt a tök lėfelé a högyrű, a szamárcsikó mögijett a töknek a
gurulásátul, főlugrott, szaladásnak vötte a dôgot. Az embör möglátta,
hogy fölugrott a szamárcsikó oszt szalad, torka szakattábul el keszdött
kijabálni: „Mögáj, kedves fijam! én vagyok a tė apád! Mögáj kedves
fijam! én vagyok a tė apád! kedves fijam huva szalacz?“ Mindön erejibül
szalatt, a szamárcsikó után mög kijabált: „Mögáj, kedves fijam!“ Nagy
űzés-zavarás után nagy kínnal mökfokta a szamárcsikót, ölelte csókolta:
„Gyere, kedves fijam! én vagyok a tė apád!“ Az aszszony mög a tanya
udvarába nészte, hogy az apjuk zavari a gyerököt, a kezeit csapkotta,
hogy van mán gyerök. Aval vôt, hogy a gyerök mögszalatt. Nagy huza-vonya
után haza vezette: „No, aszszony! van mán gyerök; de még ilyen vadat nem
láttam. „Csakhogy möggyütt ken!“ monta az aszszony. De másrészrül főtünt
az aszszonynak, hogy nagyon hoszszú füle van a gyeröknek: „Hé, apjuk!
nagyon hoszszú füle van ennek a gyeröknek!“ mondja az aszszony. „Nė,
törőgyél aval, csak hogy van!“ „De mégis nagyon formátlan!“ „Aval sė
törőgygyél! Maj mögformálódik, ha nyől.“
Szeged.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –