Három – – –ji embör abba a régebbi időtájt mögrakodott széksóvâ aval a
szándékkal, hogy êmönnek Bánátra cserélni. Ėgy tál búza ėgy tál széksó
(volt a csere) ėgy tál kukuricza ėgy tál széksó. Vôt ėgy-ėgy lovuk:
egynek ėgy nagy sárga lova vôt. A nagyszentmiklósi járásba
Csanád-közeltájt, kierösztöttek legelőre mög űk maguk is pihenőre ėgy
kis vacsorakép. A lovak legelésztek, űk beszélgettek osztán neki
feküttek pihenőre, alunni. Éféltájt hajnal fele fölébrettek, hogy maj
tovább mönnek. Mönnek a lovaké, kettőt mögtanátak, a nassárga mög
hiányzik, Elkesztek tanakonni, hogy: „Hun a sárga? hun a sárga!“ Nem
tutták kigondolni, kettő mög van, de ėgy nincs: a nassárga. Asz mongya
az ėgyik: „Hé komăm, szomszéd urȧm! tăjékozzuk ki ugyan hovȧ lėhetett ȧ
nȧgysărgȧ?“ Asz mongya az ėgyik, valamik: „Ȧsz tudom, hogy embėr vôt.“
(a tolvaj.) Aszongya a másik: „Hȧ embėr vôt, ȧkkor nȧgy vôt.“ Aszongya a
harmadik: „Hȧ embėr vôt mėg nȧgy vôt, ȧkkor vėrės vôt.“ Mikor mán
_kităjékoszták_, elmöntek keresni a nagy, vörös embört.
Csanád-tájt az országút szélön rátanátak a nassárgára fáhon vôt kötve.
Fön az országúton a nagy, vörös embör az útat igazgatta. A három embör
rajta mönt hogy: Hê! êloptȧ ȧ lovunkȧt!“ Az útkaparó szabatkozott, hogy
ű nem lopta el a lovat, csak azé kötötte mög, hogy êtévett (a ló) êgyütt
êre, ha keresi valaki, mögtanájja. De a három embör nem engedött neki:
„Mer kităjékosztuk, hogy nȧgy embėr lopta el ȧ lovȧt, mėg is tȧlăltuk
kêdet!“ Behajtották Csanád-kösségbe a lóval ėgyütt a bíró elé. A három
embör be is mönt a bíró elé, hogy ȧ lovukat êlopták, de a lopót
mėgfoktuk, ide hosztuk ȧ bíró úr elé! A bíró mingyá hívatta maga elé a
lopót; hát kit lát? A kösségnek az útkaparóját! Kikűtte a három – – –ji
embört, az útkaparót pedig kihallgatták. Gondolkozóba estek, hogy mög
van csalatkozva az a három embör. Hát az útkaparót êkűtték, hogy
mönynyön a dôgára. A három embört behívatta a bíró, kérdöszte, hogy
hunnan tugygyák űk, hogy az embör lopta el a lovat? A három embör
aszonta, hogy űk kităjékoszták, ârû tutták mög, hogy ű a lopó. Aszongya
a bíró nekik: „Hát kentök boszorkányok! kentök tájékozni is tunnak? A
boszorkányokat mög szokták égetni! Mingyá vasra veretöm kentöket! Nem
igazembörök kentök!“ Kikűtte asztán űket. A bíró fijatal embör vôt,
aszongya a jedzőnek mög az esküttnek: „Ugyan, mivel tréfáljuk mög űket?“
Valamöjik êtanáta, a könyvszekrénynek a tetejin piros almák vôtak főtéve
– ėgy êtanáta aszt, hogy: „Ėgyet vögyünk lė, boríjjuk lė bögrévê,
tájékozzák ki; mi van alá téve a bögrének?“ Behivatták űket, asz mongya
nekik a bíró: „Maj möglátytyuk, hogy mijen embörök kentök, mit tunnak
kentök! Tájékozzák ki, mer mögégetteti űket, mint boszorkányokat.
Aszongya az egyik nasz szomorún lėcsüggesztött fejjel: „Aszt tudom, hogy
gėmbėlű.“ A másik mán így bátrabb lött, aszongya: „Hȧ gėmbėlű, ȧkkô
ôma.“ A harmadik mán egész bátorsággal mongya: „Hȧ gėmbėlű! (ha) ôma!
ȧkkô vėrės“. Elnevették magukat: a bíró, jedző, eskütt, tuttukra atták,
hogy a lovat nem úgy lopta el az útkaparó; hanem úgy tévett oda: „Máskor
jobban vigyázzanak kentök a lovukra!“ Útnak bocsájtották űket.
(Szeged)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –