Mikor a szél elindult útazni, hogy majd az egész világon körösztül mén,
így szólt: „Dújj, fújj! még a kűfalon is körösztül!“ A szél mindég
aszongya: dújj, fújj! Mönt is a szél még a legsűrűbb röngeteg erdőkön is
körösztül, a hova sė a nap, sė a hôd, sė a csillag be nem világit, ha
valakit möglátott, csak rákeszte: „Dújj, fújj! még a kűfalon is
körösztül.“ A mint mönt, rátanát ėgy subadarabra, ki vôt vetve a
faágakra és eszt möghallotta a subadarab, hogy monta a szél: „Dújj,
fújj! még a kűfalon is körösztül.“ Asz mongya a subadarab a szélnek:
„Mögáj, szél! még én rajtam sė.“ Akkor monta a szél: „Nem a nacságos
úrhon szóltam!“ Így oszt a szél mögcsöndesödött, mikor a subadarab
mögtámatta. Úgy is van! Lögyön az embör kűépületbe, a szél oda csak
bemén, de a subán, vagy ködmenyön nem bir körösztülmönni, azé monta,
hogy: „Nem a nacságos úrhon szóltam!“
(Egyházaskér.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –