Mikô Vastag Balázs mönt az ű hagygyával, ėgy erdő szélin vôt a Toldi
Miklós apjának _vízimalma_, mikor Vastag Balázs odaért az ű hagygyával,
Toldi Miklós ott fekütt a malom előtt. Vastag Balázs odakijátott: „Hej,
te ficzkó! agy ėgy kis vizet!“ Miklós oszt főkelt, fővött ėgy
_malomküvet_, rátött ėgy _korsót_, teli hideg vízzel, oda kénálta Vastag
Balázsnak, Vastag Balázs lánya aszonta: „Ez ám oszt a vitéz!
sajnálnivaló, hogy itt van ebbe a vízimalomba. Jobb vôna, velünk gyünne
a csatába!“ Akkor oszt mögszólalt Vitéz Balázs: „Van-ė, fiju, kedved
hadba gyünni?“ Aszongya Miklós: „Elmönnék én magukkal, de van ėgy öreg
apám mög öreg anyám!“ Vastag Balázs hítta, hogy mönynyön el velük, de
akkô nem mönt el. Vastag Balázs osztán mögfúvatta a trombitát, hogy
indujjunk! Elindultak, möntek Buda fele. Itt oszt vôt a Vastag Balázs
lánya mellett ėgy hadnagy, szerelmet akart vallani a lánnak, de úgy
vötte észre, hogy a lán beleszeretött a Miklósba. Mikor Vastag Balázsék
elhatták a malmot, hozzá hívatta a dėjákját, kezibe nyomott ėgy _acskó
aranyat_ és mögmonta neki: „Mond mög Miklósnak, hogy gyűjön utánunk!
eszt mög ad oda az apjának mög az anynyának, hogy éjjenek belüle!“
Viszszavitte a dėják az aranyat, aszongya: „Miklós öcsém! eszt a vezér
úr kűtte: az aranyat, hogy ad oda az atyádéknak, tė mög gyere el utánunk
Budára, ott oszt kapsz fegyvert, ruhát, lovat!“ Miklós odatta az aranyat
az atytyának mög az anynyának: „Hát, mos mán elmögyök édösatyám,
édösanyám! maguk mög ebbül az aranbul éljenek, még viszsza nem térök,
elmék a csatába!“
Útnak indult, elbúcsúzott az apjáéktû, mönt, möndögét az erdőn körösztű.
Itt oszt a hadnagy az erdőbe elmaratt a többitül tizėnketted magával,
hogy majd Miklóst valahogy êfődelik, mer észrevötte, hogy a lán
szerelmes a Miklósba. Miklós ballagott az erdőbe, ėgy nagy _bojhos
kutya_ rárohant, ű oszt ėgy gajjat fővött, hogy a kutyát êtéríti, de
ojan gaj vôt az a gaj, mind ėgy embör dėrék, úgy mögsuhantotta a kutyát,
hogy _főfordût_; ez a hannagynak a kutyája vôt. Itt oszt a hannagy
odakijátott: „A kutyámat agyonütötted, tė haszontalan! mögáj, maj
lakolsz ezé, rajta legényök! üssétök agyon!“ Itt oszt Miklós sė vôt
röst, êhajintotta aszt a vékony gajat, kiszakajtott ėgy vastagabbat,
mögsuhíntotta a levegőbe, közéjük csapott a katonáknak úgy, hogy _hat
halva esött_ öszsze. A hannagy osztán öszszerözzent, futni keszdött, ėgy
katona elejtött ėgy _prófontot_, Miklós úgy hátba vákta vele a
hannagyot, hogy a csak órra bukott, a többi társai is futni kesztek, nem
bántották a Miklóst. Lóra ültek, utána váktak a vezérnek, mikô utôlérték
a vezért: „Vezér úr kéröm – aszongya a hannagy – Miklós hat katonámat
agyonvert.“ „Hát oszt mé verte agyon?“ kérdöszte. „Hát gyüttünk az
erdőszélin, Miklós kiszakajtott ėgy vastag fát, közénk vágott, hat
holtan esött (a földre).“ „Tán valami roszszat szóltatok neki?“ „Nem
szóltunk mink – aszongya – sömmi roszszat sė neki!“ „No, mögájjon, a
ficzkó! csak gyűjön a kezem alá, majd mögbűntetöm.“ Űk asztán csak
halattak továb Budára. Mos mán fordujjunk viszsza Miklóshon.
Nagy gonba ereszködött Miklôs, hogy mos mitévő lögyön: mönynyön ė
Budára, vagy ne? „Mék – aszongya – nem félök én az egész hadtû sė!“
Mönt, möndögét, beért ėgy városba, ott mindönütt be vôt csukva a kapu: a
tulsó végin ėgy _veszött bikát_ kergettek a mészárosok, de azé Miklós
csak ballagott az út közepin. Mindön ablak telivôt néppel, kijabált a
Miklósnak: „Gyün a veszött bika, ficzkó! eregy az útrû!“ Miklós csak
ballagott, ėcczör csak elébe került a bika, mérgesen nekifordût, ű csak
nekirohant, elkapta a két szarvát a bikának, az út közepire vákta, ráült
a nyakára. Itt oszt a _mészárosok_, bámulták, hogy möjen legén ez! A
mészáros oszt kivött ėgy _marék aranyat_, aszonta: „Nesze, ficzkó! möjen
jót töttél a városnak.“ Miklós zsebébe tötte az aranyat, elindult Buda
fele. Mikor odaért a kiráj lakásáhon, – Mátyás királ vôt akkô a királ –
jelöntötte az őrnek, hogy itt van ėgy katonának való legén, be akar álni
katonának. Mátyás királ aszonta: „Bocsásd be hozzám!“ Miklós mönt befelé
a szobába, odaért, aszongya: „Agygyon Isten jó napot! királ őfölsége.“
„Agygyon Isten fijam, mi a neved?“ „Toldi Miklós a nevem.“ „Hát tė vagy
az a nallegén, a ki minap hat katonámat agyonütött?“ „Én vagyok, királ
űfölsége, de kéntelen vôtam vele!“ „Hát mi részrű – kérdözi Mátyás királ
– vôtá kéntelen?“ „Rám rohantak tizėnketten, az életömet reszkírosztam
vôna, ha nem bántottam vôna űket: mer ėgy hannagy vôt kösztük, az asz
monta, hogy: „Üssétök agyon!“ „Vagy úgy! az vôt az a hazaáruló, ű asz
monta, hogy tė csak orozva ütötted lė, embör vagy fijam! maj elbánok én
a gazficzkóval.“ Csöngetött a vezérnek: Vastag Balázsnak. Vastag Balázs
belépött: „Itt vagyok! királ parancsára.“ Elmesélte neki, hogy mit mond
Miklós, hogy járt a hannagyal. Mingyá ruhát attak neki. Vastag Balázs
osztán magamellé vötte és elindultak a csatába. Mikor odaértek a
csatáhon, Miklós ėgygyik szélin, Vastag Balázs a másik szélin, úgy
êverték a csatát. Miklós kitünően harczolt. Itt oszt gyütt ėgy új
ellenség. Előgyütt ėgy _vasas, tiszta pánczélba_ odakijántott: „Ide
gyűjjön, a ki vitéz!“ Miklós oszt fölugrott a lovára, odarohant mellé,
_kezet nyûtott neki_, úgy _mögszorította a vaskesztyűt_ a kezin, hogy
kicsücsürödött az újjain a vér. Fölordított bele: „Többet soha nem
gyüvök a magyart bántani, csak enged el a kezem!“ Ez osztrák vôt.
Elengette oszt mögesküttette, hogy nė próbájja többet bántani a magyart.
Viszszalovagôt Vastag Balázshon, Vastag Balázs kezet nyûtott neki:
„Embör vagy, fijam! neköd adom a lányomat, ha köll. (Miklós elfogatta a
lán kezit, nagyon mögszerették ėgymást. Átatta Vastag Balázs a
vezérségöt) Mátyás királ hatalmával. Miklós oszt vezér lött, sok vitákon
mönt körösztül.
(Egyházaskér.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –