Ezerháromszáznegyvenháromban már úgy fogdosták a legényeket, elfogták
Vasas Jánost is. Alkalmasnak találta a katonai vizsgálóbizottság,
bevették katonának. Mivel neki vagyona volt, arra kérte a bizottságot:
hogy időt adjon, hogy azt elintézhesse. A bizottság adott két katonát
mellé, hogy odább ne álljon. A vagyona egy házból álott. Mikor odaértek,
arra kérte kisérőit, hogy maradjanak kint, mig eladja a házat a benne
lakó szabónak, mert ha a szabó meglátja őket, mindjárt tudja, hogy
hányadán van? hogy kénytelen a házat eladni s nem veszi meg illendő
árért. A két katona igazat adott neki, kínt maradt a ház előtt. Vasas
János bement a szabóhoz és a ház felét csakhamar eladta neki, de a másik
felét nem akarta megvenni, ekkor Vasas János kiment, behítta a két
katonát, hogy elhigyje a szabó, hogy ő valóban katona: huszár. A két
katona bizonyította, hogy Vasas János csakugyan huszár. Vasas János
akkor azt mondta a szabónak: „A feleház a magáé, a fele az enyém; én az
enyémmel azt teszek, a mit akarok, ha nem veszi meg, az enyémet
felgyujtom s azután elmegyek katonának.“ A szabó kénytelen volt a másik
felét is megvenni a háznak. Vasas János elment azután a századjához.
Akkor az a szokás volt, hogy a katona, ha pénze volt, hogy el ne
lophassák tőle, odaadta a századosának s mikor kellett neki, kért a
pénzéből. A százados léha ember volt, elmulatta a más pénzét is, a
huszárét is. Mikor először kért Vasas János a pénzéből a századostól,
kapott száz forintot, hanem másodszor már száz forint helyett száz botot
kapott. A száz bot sehogy sem tetszett Vasas Jánosnak, mellé még
megtudta, hogy sok katonának a századosnál veszett a pénze s ha kérni
merte, pénz helyett bottal fizetett. Nagy bajban volt Vasas János,
elmondta a társainak, hogy ő nem hagyja annyiban, elmegy a királyhoz,
elmondja neki az egészet. A társai biztatták, csak menjen, mondjon el
mindent, ha faszolás lesz, segítik pénzzel, hogy legyen útiköltsége.
Vasas János mikor útiköltséget kapott, elindult. A hogy ment, a bakonyi
erdőbe beletévedt, itt azután a lova elpusztult: valami rezsdás
drótba(n) megsérült, ő is már majdnem éhenhalt, mikor azután
megpillantott messzire világ(ossá)ot, odatartott. A világ csárdában
volt, a csárdás a mint belépett, tudtul adta, hogy betyárok barlangja ez
a csárda. „Nem bánom én – mondta a huszár – ha az ördögöké is, csak
adjon enni! mert majd elveszek éhen.“ A csárdás egyre mondta, hogy baj
lesz, ha a betyárok eljönnek, de a huszár rá se hallgatott, hanem a
csárdás hogy főzött a betyároknak, meg se várta, hogy megfőljön a
paprikáshús, rakta befelé, egy betyár részét megevett. Félóra mulva jött
egy eltévedt vadász, ennek is megmondta a csárdás, hogy ez a csárda a
betyárok barlangja, hogy baj lesz, ha a betyárok eljönnek. A vadász
nagyon szomorú volt, a huszár vígasztaltalta, hogy ő katona: „Ne félj,
vadászpajtás! katona vagyok én.“ de a vadászpajtás csak szomorú volt.
Éjjel a betyárok megérkeztek, egyik jobban káronkodott, mint a másik; a
rablóvezér kérdezte a csárdástól, hogy: „Jött-e valaki?“ „Egy katona és
egy vadász.“ mondta a csárdás. A betyárok bementek a kis szobába, a
csárdás meg terített a betyárok számára vacsorára. Hivták a betyárok a
katonát is, vadászt is enni, hozzá láttak mindannyian. A katona jóizűen
vacsorált, vadász keveset evett, lehangolt volt. Vacsora után vastagon
boroztak a betyárok a katonával együtt, de a vadász csak szomorú volt.
Mikor már jól ittak, a katona kijelentette: „Hozzanak egy nagy
kancsóbort! tegyék teli paprikával én ezt egy hajtókába megiszom.“ A
csárdás azután behozott egy nagy kancsóbort és paprikát, a betyárok úgy
tele öntötték paprikával, hogy a fakanál megállott benne, ekkor a
betyárok azt mondják: „Ni, ni! ez a katona milyen víg ės milyen bátor?“
Ekkor mondta a katona: „Nem félek én senkitől! eszem, iszom a magam
torjában.“ A közös asztalnál a huszár felállította a betyárokat sorban,
hogy „Mindenki itt legyen és ide nézzen, hogy lássa hogyan iszom meg a
paprikás bort!“ Azután felemelte a kancsót a szájához és körben
szembeöntötte mind a tizenkettőt, erre a szemökhöz kaptak, dörzsölték a
szemöket, a huszár pedig kirántotta a kardot, egymás után sorban
tizenegynek ledarabolta a fejét, a tizenkettediket: a rablóvezért
életben hagyta, megvasalták, ekkor már segített a csárdás is. A csárdás
haragudott a betyárokra, félt a bajtól, de nem mert a betyároknak
véteni, félt tőlük, hanem mikor látta, hogy a huszár hogy bánt el velök,
ő is bátorságot kapott, segítségére ment a huszárnak. Mikor a huszár a
kardot kirántotta, a vadászpajtás ijedtében az ágy alá bujt, csak mikor
a huszár a betyárokkal elbánt, akkor bujt ki az ágy alól, akkor
győződött meg, hogy a katona: katona. „Látod, vadászpajtás! katona
vagyok én, mondtam, hogy ne félj addig, míg engem látsz!“ Az öreg
rablóvezért vallatóra fogta a katona: „Hol vannak a kincsek?“ A
rablóvezér bevezette őket a kincses barlangba, hol temérdek kincs volt,
azután a hullabarlangba mentek, hol temérdek csont volt: ide vetették
azokat az embereket, a kiket legyilkoltak. Megkérdezték a rablóvezért:
„Vannak-e még bűntársak?“ „Tizenketten voltunk!“ mondta a rablóvezér.
Ekkor a katona a vadászpajtást és a csárdást az országútra kiküldte,
hogy a király nevében rendeljen ide két kocsit, majd két kocsikincset a
királynak visz. A barlang titkos útján ki is ért a vadászpajtás és a
csárdás, mondta is: „A kiráj nevében!“ de rá se hallgattak. Akkor ő ment
ki a rablóvezérrel a barlang titkos útján. A mint az első kocsit
meglátta, azt mondja: „Hó! megállj! a király nevében le vagy foglalva,
jöjj velem!“ A kocsis nem akart menni, hanem a huszár megkötötte a két
kezét, odahajtott a barlanghoz, ment a másikért, annak is mondta:“ Hó!
megállj! a király nevében le vagy foglalva, jöjj velem!“ Nem akart vele
menni, összekötözte ezt a kocsist is. Azután felpakoltak, hogy viszik a
királyhoz a kincset, el is indultak. Az indulás előtt az öreg
rablóvezért elpusztította a katona.
A katona nagyon szerette a bort, minden csárdáná megállott inni, a
vadászpajtás váltig nógatta: „Gyerünk már, huszárpajtás! gyerünk már,
huszárpajtás!“ de a huszárpajtás ivott tovább, míg csak bírta. Mikor
legközelebb csárdát értek, akkor már estefelé volt az idő, a huszár
ihatott, amennyi csak belefért, pénz volt bőven, ivott is. A
vadászpajtás és a csárdás lefeküdt idejében, a huszár még csak bírta,
ivott, azután ő is elaludt. Reggel felkel a katona, keresi a
vadászpajtást és a csárdást, nincsen; a katona magára maradt, hült
helyök volt, akkor mondta: „Megmentettem ennek a nyomorult
vadászpajtásnak az életét, most meg a kincset is ellopta, a mit a
királynak szántam, most másodszor vagyok kirabolva!“
Gyalogszerrel indult a királyhoz, két és fél nap meg is érkezett. Az
udvari portás nagyon szívesen fogadta a huszárt, kérdezte: „Mi
hiányzik?“ A huszár megmondta, hogy nagyon éhes, bevezették az udvari
szakácshoz, a ki szintén nagyon szívesen fogadta, megvendégelte. Vacsora
után az udvari-zászlósurak jöttek hozzá, kiknek elsorolta, hogy járt a
századosával, azután a vadászpajtással. Mikor már kibeszélte magát,
lefeküdt, kapott hálótársat is. Reggel, mikor felébredt, kereste a
ruháját, nem találta: ellopták a ruháit; követelte, hogy adják elő:
„Most már harmadszor rabolnak ki: először a századosom, másodszor a
vadászpajtás, kinek az életét mentettem meg, ez a kettő mind semmi, de
hogy a király udvarában is kiraboltak, még pedig katonát! ez már nagy
szégyen.“ Akkor visszaadták a ruhájit, vezették kihallgatásra. A mint a
fogadószobába bement, az ötödik szobában megpillantotta a vadászpajtást
abban a ruhában, a melyikben a csárdában volt. A katona rárivalt,
legazemberezte, odarohant, megfogta a vadászpajtást, markolászta, hogy:
„Még a két kocsikincset is elraboltad, pedig a királynak szántam, no, de
most a kezembe vagy!“ A testőrök közbe léptek, tudtára adták, hogy az:
Nagylajos király. A huszár mindjárt bocsánatot kért a királytól, a
király megbocsájtott neki, adott neki palotahölgyet is feleségül, nagy
birtokot is kapott és nemességet, kinevezte ráadásul ezredtulajdonosnak
és felhatalmazta, hogy a századossal akarata szerint tehet. Mikor
visszament az ezredhez, maga elébe hívatta a századost, megkérdezte,
hogy ismeri-e? A százados azt mondta: „Ismerem, ennek az ezrednek a
tulajdonosa“. A százados könyörgésre fogta a dolgot, a katona azt
mondta: „Én nem bántom, hanem a századra bízom, tegyen a mit akar.“ A
század hogy nagyon haragudott reá, összedarabolta.
(Makó)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
(Mátyás királyról.)