Mikor Krisztusurunk Szentpéterrel a földön járt, bekéredzkedett egy
emberhez éjjeli hálásra, a kinek a felesége éppen akkor vajúdott,
nehezen bírta megszülni a gyermekét. Az ember a szomszéd szobában adott
Krisztusurunknak meg Szentpéternek helyet, honnan minden szó
áthallatszott hozzá. Krisztusurunk és Szentpéter hogy beszélgettek, azt
mondja egyszer Krisztusurunk Szentpéternek:
„Látod, Péter; menyit szenved ez a szegény asszony? hogy vajúdik? pedig
ez a gyermek nem érdemli meg, mert mikor nagy lesz, meg fogja apját,
anyját ölni!“
Az ember és a felesége mindezt jól hallotta a szomszéd szobában s mikor
a gyermek nevelkedett, ha reá néztek, eszökbe jutott, mit jósolt az öreg
ember: hogy még őket meg fogja ölni, ha nagy lesz, ezen elszomorodtak. A
fiú mikor már nagy volt, észrevette, hogy a szülei ha ránéznek,
elszomorodnak, faggatni kezdte őket, hogy miért szomorodnak el mindig,
ha ő reá néznek? mit vétett ő nekik? A szülők hímeltek-hámoltak, nem
akarták megmondani neki, de a gyermek nem maradhatott, addig kérdezte,
hogy egyszer megmondták neki az igazat: hogy mit mondott az öreg ember,
mikor az anyja ővele olyan sokáig vajúdott? „No! ha így van, akkor én
elmegyek világgá – mondta a gyermek – hogy én kendteket ne is lássam
többé, akkor majd nem ölöm meg kendteket.“ A legény – mert már az volt –
elment más országba. A hogy bemegy az idegen országba, látja, hogy az
emberek sokan vannak egy rakáson, az asszonyok meg sírnak, jajgatnak,
odamegy, kérdezi, hogy miért szomorkodnak? Mondják, hogy háború van,
mindenkinek el kell menni a csatába. „No! akkor – mondja a legény – én
is elmegyek, úgy sem sokat ér az én életem!“ s el is ment a többivel a
csatába. A legény hogy el volt keseredve, nem sokat törődött az
életével, ütötte, vágta az ellenséget rakásra; annyira kitüntette magát
a csatában, hogy nagy úr lett a katonák között s mint ilyen
megházasodott. A szülei sokáig várták haza a fiukat, de hogy nem jött s
nem birták felejteni, utána mentek, hogy felkeresik. Addig mentek,
mendegéltek, hogy a sok kérdezgetés után mégis csak megtudták, hogy hol
lakik. Bementek, elmondták, hogy mi járatban vannak, hogy a fiukat
keresik. A fiuk akkor is a háborúban volt, a felesége pedig, hogy maga
volt, nem akart nekik helyet adni. Ekkor a fiunak az apja a zsebébe
nyúlt és kivette a fia arczképét, mely éppen olyan volt, mint az
asztalon levő, melyet a fiuk magával vitt, mikor világgá ment és
körülményesen elmondott mindent: mi hogyan volt, miért ment a fia
világgá. A fiú a feleségének minderről sokszor beszélt, akkor azután az
asszony: az ő menyük örült, hogy megláthatta az apósát és az anyósát.
Éjszakára a dívánra csinált nekik helyet, a hol háljanak. Éppen akkor
bocsátották haza a katonákat, az ember éjjel ért haza, mikor a szobába
ment, a dívánon egy embert meg egy asszonyt talált; azt hitte, hogy a
felesége a szeretőjével van ott, kihúzta a kardját s elvágta az apjának
meg az anyjának a nyakát.
Mikor gyertyát gyujtott, akkor látta, hogy a felesége maga fekszik az
ágyában és az édesapjának meg az édesannyának vágta el a nyakát.
Keservesen megsiratta őket, akkor jutott az eszébe, hogy igazuk volt,
mikor azt mondták, hogy ő még meg fogja ölni az apját, anyját.
(Szeged.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
(Őseinkről:)