Krisztusurunk ėgy árkon akart átmönni, de az árokba sár vôt, az árok
szélibe legelt a ló, aszongya neki Krisztusurunk: „Vigyé át ezön az
árkon!“ Aszonta a ló: ű most nem viszi át, öszik. „No, hát ögyél, még
bele nem fáracz! akor sė lakjál jó.“ monja neki Krisztusurunk. Öszik is
a ló mindég azûta, ha belefárad, lėfekszik pihenni, asztán újba kezdi.
Krisztusurunk asztán a macskát êkűtte a szamáré, a szamár ott legelt az
erdő szélibe, meszszire. A mint mönt a macska, a kutya ott alutt a
füvön, ki vôt nyûtózkodva, alutt jóízűen. A macska nem látta a szamarat,
főkőtötte a kutyát, asz gondolta Krisztusurunk a kutyájé kűtte. Mikor a
kutya Krisztusurunkhon gyütt, aszonta: „Nem eszt, hanem a szamarat, az
erdő szélibe legel.“ A kutya azûta mindég harakszik a macskára.
(Szeged.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –