Vôt a világon ėgy kiráj, annak vôt 3 fija, _elzárta űket_ az apjuk ėgy
_rejtött várba_, ott vôtak 12 esztendejig abba a várba. Ott kitanultak
mindön vitésségöt. Vôt ėgy tüszt velük, kitanította űket minden
vitésségre. Mögúnták már a várba az életüket is, öszszemöntek, hogy
fölkérik az apjukat, hogy ereszsze mán űket ki. Lóra ültek, először
bemönt a legöregeb bátya a kirájhon, az apjáhon. A kiráj éppen övött
délbe. „Kiráj őfölsége atyám! azér gyüttem, hogy mögúntuk már az
életünket a várba, engegygyön mán ki a várbul, hogy szöröncsét
próbájjak.“ „Mit akarsz, tė?“ Főkapta a nagy kést, úgy oda vákta, hogy
az ajtóba merett. „Eregy viszsza hejjedre!“ Kiugrott oszt êszalatt. Mikô
kint vôt, kérdöszte a második testvére: „Mit mondott kirájatyám?“ „Maj
mögmongya nektök is, csak mönynyetök be!“ Bemönt a középszörű. A kiráj
éppen övött délbe, aszonta: „Kiráj őfölsége atyám! azér gyüttem, hogy
mögúntuk mán az életünket a várba, engegygyön mán ki a várbul, hogy
szöröncsét próbájjak.“ „Mit akarsz, tė!“ Főkapta a nagy kést, úgy oda
vákta, hogy az ajtóba merett. „Eregy viszsza a hejjedre!“ Kiugrott ez
is, oszt êszalatt. Mikô kintvôt, Miklós kérdözi: „No, mit mondott neköd
kirájatyám?“ „Eregy be, majd mögmongya neköd is!“ Miklós oszt kicsapta a
bajúszt keményen, bekopogtatott: „Agygyon Isten jó napot, kiráj őfelsége
atyám! Azér gyüttem be, mögúntam már rejtök várba az életöm, szöröncsét
akarok mönni próbálni.“ Kiráj oszt főkapta a nagy kést, mögsuhíntotta,
úgy oda vákta Miklósnak a czombjába, hogy körösztülmönt rajta. Miklós
oszt möktürűte, oda vitte: „Tessék, kirájatyám!“ A kiráj főkelt,
mögverögette a vállát, aszonta: „Embör vagy, Miklós fijam! Tégöd
kibocsátunk a várbul. Kötözd be a lábodat, oszt itt maracz a kastélba,
még ki nem gyógyûsz. A két bátyádnak mög mon mög, hogy mönynyenek
viszsza a várba.“ Miklós _kezet csókolt_ az apjának, kimönt és monta a
két bátytyának: „Mönynyetök viszsza a várba!“ Ű osztán bemönt ėgy
külömös szobába, ott vôt még mög nem gyógyult a lába; akkor oszt fölmönt
mögén az atytyáhon, beköszöntött: „Agygyon Isten jó napot, kirájatyám!
mos mán kigyógyultam, mos mán mék szöröncsét próbálni.“ „Hogy mégy,
fijam! lóháton-ė, vagy _hajón_?“
„Hajón mék, kirájatyám!“ Itt oszt főrakottak a hajóra három hónapravaló
eleségöt. Elbúcsúzott az apjátul és az anynyátul, útnak indult az
emböreivel. Mönt a tengörön egész az ezüsthídig, ott mögpihent, asztán
mönt továb az aranhídig, onnan – itt is mögpihent – mönt a gyémánthídig.
Mikor oda ért, kikötött, lėeresztötte a vasmacskákat; éjjel vôt mán
akkô, mindönki lėfekütt, csak Miklós maratt a födélzetön, gondoskodott,
hogy mönynyön-ė továb, vagy nė? Ėczczör hajja, hogy valami suhog a feje
fölőtt; 3 _gója_ röpül, lėröpültek a hajó tetejire. Ėgygyik gója kérdözi
a másiktul: „Mi az újság felétök? pajtás!“ „Ej! mifelénk nagy az újság:
Zirínyi Miklós útnak indult szöröncsét próbálni; _hajón hasztalan mén_,
azon nem tanál szöröncsét, ha világbul kimén sė; job vôna,
viszszafordûna! Van az apjának 99 ménösse, a _kilenczvenkilenczedik_
ménösbe van ėgy csikó, azon a csikón mönne szöröncsét próbálni, azon
tanálna szöröncsét!“ Evel oszt Miklós, mind végig halgatta, fölkelt; a
három gója mögrivatt és elröpült, Miklós pedig bemönt a szobájába,
lefekütt. Röggel, mikô főkêt, monta az embörejinek: „Fordíjjátok viszsza
a hajót haza felé!“ Mikor oszt hazaértek, az apja elébe sijetött:
„Agygyon Isten jó napot, édösatyám!“ „No, haza gyütté? Miklós fijam! még
nem vártalak, möddig vôtá?“ „A gyémánthídig vôtam, kirájatyám!“ „Ó,
fijam! mikor én fijatal vôtam – aszongya – anyádnak mögfoktam a kezit,
odájig szalattunk mög viszsza!“ „Nem is azér gyüttem én viszsza,
kirájatyám; beteg löttem, beteg embörnek bajos útazni!“ „Abba igazad
van, fijam! hogy bajos útazni beteg embörnek, eregy a szobádba, majd ott
ápolnak!“ Miklós ott vôt két hônapig otthun. Mögén bemönt a kirájatytya
szobájába, beköszöntött: „Agygyon Isten jó napot, kedves atyám! mos mán
nem vagyok beteg, mos mán _lóháton_ szeretnék szöröncsét próbálni!“
„Löhet fijam – aszongya az atytya – van ölég ménösöm, válaszhacz, a
mijen ló teczczik!“ Behajtatta a ménösöket, Miklósnak egygyik sė
teczczött, hanem mikor gyütt a kilenczvenkilenczedik ménös, lekhátû
gyütt ėgy iszonyatos rosz csikó, ojan hoszszú szőre vôt, hogy a fődön
nyútt, Miklós oszt elébe szalatt, fejibe húszta a kötőféköt: „E lösz az
én lovam!“ Az atytya aszongya: „Ó, Miklós fijam! mit akarsz aval a rosz
lóval? van itt szöb bés jobb, válaszhacz, nė aszt a roszszat fog mög!“
„Esz köl neköm, másik nem!“ Miklós osztán útnak indult. A hogy mönt,
möndögélt, kiért a városbul, de csak a lovat úgy vezette; itt osztán a
ló főbukott. Miklós oszt a kantárszárat kihúszta a fejibül, végigvákta,
a ló nagynehezen főkelt. Ballaktak továb, mögén főbukott, Miklós mögén
végigvákta a kantárszárral; mögén főbukott, Miklós mögén végigvákta a
kantárszárrâ. Itt oszt fölugrott a ló, Miklós oszt ráült, elkeszdött
szalanni vele, úgy êhajíntotta Miklóst, hogy _háromat_ buksengölt
Miklós, úgy lėhajíntotta. Aszongya neki: „No, édös gazdám: Zirínyi
Miklós, hogy soha mög nė üsmerté vôna! azér hajíntottalak, a mér
háromszor rám váktál a kantárszárral.“ Akkor _mögrászkódott_, gyönyörű
szép paripa lött belüle: „No, édös gazdám! nyizsd mög a _job bôdalamat,
van ottan pánczél, kard, csizma, ruha_, mindönféle!“ Miklós fölőtözött a
szép ruhába, akkor asz monta a lova: „Mielőtt útnak indulunk, mök köl
_eskünni_ mind a kettőnknek, a mit nyerünk: _fele az enyim, fele a
tijed!_ beleėgyezöl-ė ebbe, Miklós gazda?“ „Bele! – aszongya – fele a
tijed lösz, fele az enyim!“ „No, mos mán űlj föl a hátomra, osz mond
mög: hogy mönynyek veled, mind a szél, vagy a gondolat?“ „Úgy möny velem
– aszongya – sė tėbenned hiba nė lögyön, sė énbennem!“ Főrepűtt vele a
levegőbe, hetedhét ország ellen êrepült, a korpakazalokon is túl, az
üveghögyekön innet Mikor a korpakazalokat elhatták, mögszólalt a lova:
„Hallod-ė édös gazdám! látod-ė aszt a fekete erdőt?“ „Látom.“ Aszongya:
„Látod-ė aszt a fehér gunyhót? abba fekszik a kutyafejűtatároknak a
vezérje.“ „Látom.“ „Látod-ė aszt a lovat, a möjik a gunyhó mellett van?“
„Aszt is látom.“ „Az az én néném, ha odaérünk, úgy pányvázz ki mellé,
hogy öszsze nė érjünk! A kutyafejűtatár most alszik, eregy be és fekügy
lė mellé, nyizsd ki az ôdalamat, van ėgy kis _üveg az ôdalamba, mikor_
csak _gyöngének érzöd magadat_, abbul _igyál ėgy csöppet_. Majd ha főkel
a kutyafejűtatár osz kérdözi: hogy merésző tė ide gyünni? Tė feleld
neki: én hattalak tégöd pihenni, tė jis hagygyál pihenni!“ Mikor
odaértek, Miklós úgy cseleködött, a mint a lova monta néki. Mikor
kialutta a kutyafejűtatár magát, _mögrukta_ a Miklósnak a _lábát_: „Mit
kereső tė itten te, gazficzkó az én hajlékomba?“ „Hagy pihenni, én sė
bántottalak tégöd, hattalak pihenni, ha kipehenöm magam, maj akkor
beszéj!“ Úgy oszt a kutyafejűtatár hatta pihenni még csak akart. Miklós
kipihente magát, főkelt, akkô mögszólalt a kutyafejűtatár: „Hogy kerülté
ide? gyere velem birkozni a rézszűrűre!“ „Nem bánom! – aszongya Miklós –
gyerünk!“ Kimöntek a rézszűrűre, öszszeölelkösztek birkozni. A
kutyafejűtatár úgy főthönvákta Miklóst, hogy térgyig lėmönt a fődbe.
Miklós oszt kivötte a zsebibül a kis üvegöt, ivott belüle, kiugrott,
mögfokta a kutyafejűtatárt, úgy csapta a főthön: hogy lėmönt nyakig a
fődbe, kihúszta a kargyát, lėvákta a nyakát, a _kargya högyire tűszte_,
vitte a lova fele, aszonta: „Itt van édös lovam! a kutyafejűtatárnak a
feje.“ „Vitéz vagy, édös gazdám, de még vitézebb lönné, ha Toronyi
Tamásnak a fejit mutatnád a kardod högyin!“ „De még mutathatom, édös
lovam!“
„Bajos a! – aszongya – mer az ojan embör, hogy _kűjé és bálé_ (ez is
ojan kű) _választi az embört a mönynyirű belátytya_.“ „Hát, hogy
juthatnánk oda, édös lovam? tė mán jobban tudod.“ „Hát maj próbát
töszünk vele, édös gazdám! csak eregy oszt vidd a kutyafejűtatár fejit a
lováhon, a majd eltemeti oszt majd útnak indulunk!“ Möntek, möndögéltek
hetedhét ország ellen az üveghögyekön tunnan, mögén mögszólal a lova
mikor elhatták az üveghögyeket: „Hallod-ė? édös gazdám! mos lė köl
szálni ebbe az erdőbe nekünk, itt köl várni még dél nem lösz!“ Akkor
oszt lėszáltak oda az erdőbe: „No! mos mán látod-ė aszt a sárgameszeltre
való házat?“ „Látom.“ „No! – aszongya – az a lakása Toronyi Tamásnak.
Maj délbe, hogy ha bemén, akkô oda lopóczkodunk, osztán atyádnak
köszöncsd!“ Látták, hogy ballag befele Toronyi Tamás, űk mög le vôtak
húzódva a sűrűségbe, hogy űket nem látták. Űk oszt belopóczkottak oda a
hászhon. Miklós bekopogtatott Toronyi Tamás szobájába oszt beköszöntött:
„Agygyon Isten jó napot, kedves, édös Toronyi atyám!“ „Agyon Isten,
fijam! hun jársz, hun kelsz itten, nem féltöd az életödet? Látod ė aszt
a kűformájú emböröket, lovakat? aszt mind _kűjé választottam_, tés igy
jársz! _Ha kint mögláttalak vôna_, mán ezûta _kű vônál!_“ Azé monta a
lova, hogy ê köl bújni. „Kögyelmezzön mög, Toronyi atyám! nė lögyön ojan
irántam,“ monta Miklós. „Mija neved? öcsém!“ „Zirínyi Miklós a nevem.“
„Szép gyerök vagy, mögkegyelmezlek. Van itten a Feketetengörön tunnan a
_halak kirájának lánya_, mán hét esztendő ûta bûdosok utána, nem birtam
elhozni, ha aszt neköm elhozod feleségömnek, akkor atyádhol elbocsátalak
az országodba.“ „Hát, agygyon ėgy órahoszszat gondolkodást!“ Adott néki
ėgy órahoszszat gondolkodást. Kimönt Miklós a lovának elpanaszkotta,
hogy mit mondott Toronyi Tamás. _A lova mán eszt mind tutta_, asz monta:
„Ne féj, édös gazdám! maj elhozzuk aszt is, de nem neki, hanem neköd,
csak mon mög, hogy hagygyon ėgy pár napig pihenni itt: az ű lakásába!“
Mikô lėtelt a két nap, elindultak a Fekete-tengör fele. Mikor odaértek,
aszongya a lova: „No, száj lė, édös gazdám! maj én löszök ėsz _szép
hajó_, én bennem lösz mindönféle, a mi a bôtokba van: gyűrű, kendő,
mindönféle, tė mög bôtoslegén lösző, kikötünk a tulsó oldalon a kastél
alatt. Elkeszdöl asztán kijabálni: szép ruhákat gyűjjenek vásárolni!
oszt leböktetöd a kendőt mög a ruhát.“ Miklós úgy is cseleködött, a lova
_mögrászkódott, lött_ belüle ėsz szép _hajó_, Miklós osztán kikötött a
tulsó oldalon. Kinyitotta az ajtót, kiaggatta a lekszöb ruhákat,
arangyűrűket, arankarpereczöket. Aval kinyûtott ėsz szál dėszkát oszt
kijabálta: „Tessék vásárolni! tessék ôcsó portéka!“ Itt lán vôt a
kastélbul: ė szobalán vízé, möglátta, fölsijetött, jelentötte a
kisaszszonnak, hogy mijen szép portéka van itten ėgy hajón. A kisaszszon
mingyá magáhon vött ėgy zacskó aranyat, lėsijetött a tengör szélire.
Miklós möglátta, még jobban kijabálta: „Tessék vásárolni! tessék ôcsó
portéka!“ Aval a kisaszszon ballagott be a hajóra, odaért az ajtóhon,
mögált, nézögette mi az ajtón ki vôt aggatva. Miklós oszt mögszólalt:
„Nė eszt nézögesse! tessék bejönni, ott vannak a szöbjeji!“ Igy oszt a
kisaszszon belépött a hajóba, _becsapódott az ajtó_ utánna. Itt oszt a
halak kirájának a lánya fősikôtott, aszongya: „Jaj, Istenöm! tudom mán
hová visznek, mongya csak! igaz-ė, hogy Toronyi Tamásnak visznek?“ „Oda
vigyük, de ha csak löhet, más hová.“ „Nem bánom én, akárhová visznek,
csak annak nė vigyenek!“ Miklós nagyon beleszeretött, mer nagyon
gyönyörű szép lán vôt, de a lán is beleszeretött Miklósba. Kiértek a
tulsószélire, kiszáltak a hajóbul. A hajó oszt mögrászkódott, gyönyörű
szép paripa lött mögén, a ló osztán mögszólalt: „Halod-ė, édös gazdám!
nė agygyuk oda Toronyi Tamásnak, hanem mond mög neki: hogy ha szeret
tégöd, tugygya ki, mibe van az ereje? Mink mög néhány napig itt löszünk
az erdőbe, tė pedig naponkint bemégy hozzá!“ Igy oszt mögėgyeztek űk a
lányal, útnak indultak Toronyi Tamás fele. Nagyon mögszerették ėgymást.
Mikô odaértek Toronyi Tamáshon, aszongya Toronyi Tamás: „Embör vagy,
Miklós fijam! mos mán möhecz az országodba atyádhon.“ Miklós néhány
tekíntetött vetött a lánra, útnak indult az erdőbe. Toronyi Tamás nem is
figyelt rájuk, mer nagy öröme vôt a lánba.
A lán aszonta Toronyi Tamásnak: „Édös szívem, szép szerelmem! mibe van
tėnéköd az a nagy erőd?“ „Hát, abba a söprűbe, ott van a sarokba, abba
van az én erőm.“ Aval oszt ebédöltek, kiballagott Toronyi Tamás ėgy
erdőbe, a mölikbe 3 kecske vôt. Oda mindönnap ki szokott mönni
látogatni, eleséggel tartani, Miklós mög a lova látták mikô kimönt
Toronyi Tamás, a lova asz monta Miklósnak: „Eregy mos be! ha kitutta,
hogy mibe van az ereje, czifrázza fő pántlikávâ, ruhávâ, a mivê tugygya,
hogy szép lögyön!“ Miklós oszt bekoczogott, kérdöszte: „No, édös szívem
szép szerelme! kituttad-ė: mibe van az ereje?“ „Kituttam, aszongya: a
hun van! a söprűbe van az ereje.“ „Hát, czifrázd fő: sejömbe, atlaszba,
mindönbe (a mi szép), hazagyün, maj mögmongya: ebbe van-ė, vagy másba!
Hônap mögén begyüvök, oszt mögmondod: ebbe van-ė, vagy másba!“
Elbúcsúzott, kiszökött mögin a lováhon. Toronyi Tamás hazamönt: „Agyon
Isten, édös szívem!“ Möglátta a söprűt a sarokba, hogy föl van
czifrázva, jót nevetött neki: „Hát mér czifráztad föl eszt a korhódott
söprűt?“ Aszongya a halak kirájának a lánya: „Abba van az erőd, nė ájjon
ojan piszkossan, böcsűjük mög!“ „Csakugyan elhitted, hogy abba van az
erőm?“ „Hogy nė hinném el? hogy ha szerecz, mögmondod, azért czifrásztam
föl, mer asz mondottad, abba van az erőd.“ Toronyi Tamás szólalt mög:
„Mos mán látom, hogy szerecz, édös szívem, szép szerelmem! mos mán
mögmondom, hogy mibe van az erőm: A mijik erdőbe én járok ki mindön nap,
abba van _három kecske_, a mölik _a legnagyob, az a bakkecske, abba_ van
ėgy _aranvadkácsa_, az _aranvadkácsába aranvadgalamb_, a _vadgalamba
arantojás_, a _tojásba van ėgy darázs, az a darázs az én erőm_, ha
valaki aszt êfődeli, vége az életömnek.“ Itt oszt mögén lėfeküttek.
Röggel főkeltek, mögfrustukoltak, mögén kimönt Toronyi Tamás az erdőbe.
Miklós mög a lova látták, mikô kimönt Toronyi Tamás, Miklós mögén bemönt
a halak kirájának a lányáhon, beköszöntött: „Agyon Isten jó napot, édös
szívem, szép szerelmem! hát kituttad-ė: mibe van az ereje?“ Aszongya:
„Kituttam! nem a söprűbe van, hanem az erdőbe van három kecske – a
mölikbe (erdőbe) ű jár, a legnagyob kecske, az a bakkecske, abba van ėgy
aranvadkácsa, az aranvadkácsába van az aranvadgalamb, az aranvadgalamba
van arantojás, az arantojásba van ėgy darázs, az a _darázs az ű ereje_,
a ki aszt êfődeli, akkô a Toronyi Miklósnak a fejit is mögnyeri, abba
van az ereje.“ Miklós aszonta: „Maj ha Toronyi Tamás begyün, én mög
odamék abba az erdőbe, lėlüvöm a bakkecskét, kivöszöm belüle az
arankácsát, az arankácsát kihasítom, kivöszöm belüle az arantojást,
behozom ide oszt majd itt fődejjük el, magam nem birom; van-ė ėgy nagy
jó mozsárotok?“ „Van!“ aszongya. Aval elbúcsúzott tűle, kimönt mögén a
lováhon, elmesélte a lovának, hogy mibe van az ereje. A lova oszt
belenyugodott, a hogy elmonta, hogy a lányal fődelik el. Lesték, mikô
bemönt Toronyi Tamás, fölugrott a lovára oszt abba az erdőbe möntek, a
hun a három kecske vôt. Lėhúzódott ės sűrű bukorba Miklós, neki
irányította a _nyílját_ a bakkecskének – még akkô nyíl vôt – lėlűtte,
kirántotta a _kargyát_, kihasította (a kecskét), elmarkolta az
aranvadkácsát, az el akart röpülni, aszt is kihasította, elmarkolta az
aranvadgalambot, aszt is kihasította, a tojást a zsebbe tötte,
odaszalatt a lováhon, fölugrott, elröpültek abba a _titkos_ erdőbe. Itt
oszt Toronyi Tamás mögebédőtt, kiballagott az erdőbe. Miklós mög a lova
látták, bemöntek Toronyi Tamás lakásába. A halak kirájának a lánya várta
már a nagy mozsárrâ készen. Miklós oszt lėugrott a lovárû, bemönt a
szobába, bezárta az ajtót, beletötte a tojást a mozsárba, ketten oszt
mögfokták a törőt, ráütöttek jó keményen, a tojás öszszetört, a dungó
ojan szelet fútt, Miklósnak a kalapját úgy forgatta a házba. Űk sė vôtak
röst: zúzták, törték a dungót. A dungó ki-ki akart gyünni a mozsárbû;
nagynehezen anynyira lėverték, hogy alig pihėgėtt. Toronyi Tamás kiért
az erdőbe, a két kecske elébe futott, de látytya, hogy a harmadik nincs
sėhun. Kereste, mög is tanáta, látytya, hogy ki van hasítva, nincs sė
kácsa, sė galamb, sė tojás, sė darázs. Elkeszdött futnihaza fele, de
hogy a darázsnak fogyott az ereje, úgy fogyott az ű ereje jis, mégis
nagynehezen haza vánczorgott. El keszdött kopogni az ajtón: „Csak
hagygyátok mög, kedves Miklós öcsém! az életömet!“ „Möghagygyuk, ha eszt
a sok vitézt föléleszti úgy, a hogy vôtak!“
„Ott van az erdőbe az a _két kecske még, asztat el köl földelni, a
nagyobba van ėgy gyémánt pácza_, avval a _gyémánt páczávâ mindön vitézre
rá köl vágni_ és a _kecske véribül mindön katonára ėgy csöppet köl
csöppenti_, ojan embör lösz, mint vôt. A másik _kecskét_ szinte el köl
fődelni, _abba van ėgy rézvakaró, aval a vakaróval végig köl húzni aszt
a kűlovakat, annak is a véribűl rá köl csöppenteni ėgy csöppet_, azok is
ojan lovak lösznek, mint vôtak.“ Miklós eszt mind végighallgatta,
aszongya: „No, édös szívem, szép szerelmem! üssük agyon a darázst!“ mer
még mozgott ėgy kicsit. Agyonütötték, Miklós oszt kiugrott az ajtón,
kihúszta a kargyát, lėvákta a fejit Toronyi Tamásnak.
Fölugrott osztán a lovára, kinyargalt abba az erdőbe, a mölikbe vôt az a
két kecske még, czélba vötte, elsőb ėgygyiket osztán másikat, lelűtte
mind a kettőt, kihúszta a kargyát, kihasította, kivötte a gyémánt
páczát. A véribül mög szödött ėgy üveggel; a másikbul is kivötte a
rézvakarót, annak is a véribül szödött ėgy üveggel, zsebbe rakta,
belovagolt, mögén a halak kirájának a lányáhon, ott oszt aszongya
Miklós: „Édös szívem, szép szerelmem! akarsz-ė a feleségöm lönni?“
„Honnė akarnék – mongya a halak kirájának a lánya – mihánt mögláttalak,
beléd szerettem. Sok vitézt láttam már, de még ijen csinossat, mint tė,
nem láttam!“ „Én sė ojan lánt, mint tė!“ Aval mögölelték ėgymást. „Most
mán mönynyünk atyám országába! – monta Miklós – de elsőbb föltámaszszuk
ezöket a vitézöket mög a lovakat!“ Sorra járta oszt föltámasztotta űket.
Minynyáji vitéz mögköszönte neki az ű embörségit, minynyáji fölesküdött,
hogy hű emböreji lösznek. Aval Toronyi Tamás fejit főtűszte ėgy
vitézinek a kargya högyire, elindultak hazafele. Möntek, möndögéltek: az
üveghögyeket, a korpakazalokat is elhatták, nagysokára hazaértek az apja
országába. Mikor elérték aszt a várost, a hun az apja vôt, ott a város
szélin, a hun a lova mögesküttette, hogy a mit nyernek, fele az üvé,
fele a lovájé lösz, a lova mögszólalt: „Emlékszöl-ė, Miklós, édös
gazdám! hogy a mit nyerünk, fele az enyim, fele a tijed?“ „Hát csak,
édös lovam! nem hasíjuk kétfelé a lánt?“ „De biz aszt széthasíjuk! mer
fele az enyim, fele a tijed.“ Itt oszt Miklós mögijett, a köny kicsordût
a szömibű. Möktörűte a szömit, látytya: a lán szét is van hasítva, oszt
még jobban rítt jajszóval. „No, nem köl neköm, lögyön a tijed, kedves
gazdám!“ A lán nem vôt kétfelé hasítva, csak a _ló úgy csináta, mintha
kétfelé lött vôna hasítva_. Akkor odarohant a lánhon, mögölelte oszt
mögfûjatta a trombitát, a városba ballaktak a kastélhon. De itt mán a
kiráj nagyon üdős, öreg embör vôt és a kirájné jis. Szalatt az őr be,
jelönteni, hogy gyün ėgy csapatkatonaság, a kiráj kisijetött, hogy
miféle katonák azok? A hogy kimönt, Miklós elébe sijetött és kezet
csókolt neki: „Agyon Isten jó napot, kirájatyám! – a kiráj nem üsmerte
mög – én vagyok Miklós: a fija!“ „Hej, fijam, Miklós! hazaérté?“ Mingyá
intött a vitéznek, vigye oda Toronyi Tamás fejit. „Itt van, édösatyám!
Toronyi Tamásnak a feje.“ A kiráj oszt mögverögette a válát: „Embör
vagy! tijed a korona.“ Asztán készültek a lakodalomra. Miklós osztán
emböröket kűdött mindönfele, gyűjenek a lakodalomba. Fől a leves, 13
üstel vôt, anynyi leves, hogy a szűrke ló a szűgyivel taszította, boldog
vôt, a ki kaphatott. Szól a zene, 12 banda, én vőfény vôtam, jártam én
is, úgy tánczoltam: tökhajbul vôt a sarkantyúm, Tisza, Duna, Száva,
Dráva zsákba vôt kötve, ėgy kôcz madzdzaghon vôt támisztva, vasrúddal be
vôt kötve. A sarkantyúm tökhajbul vôt, kihasítottam a zsákot, elvitte az
egész vendégségöt a víz. Én osztán jó úszó vôtam, a mönyaszszont mög a
vőlegént kirántottam a vízbül, azok oszt éltek sokájig. Ha mög nem
haltak, most is élnek.
(Egyházaskér.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
(Sárkányokról.)