A gyönyörűségeknek aranyos köde kissé felszállott hétfőn, mikor Lewisham
E. G. úr és neje Lewisham anyósának és Chaffery úrnak látogatására
indultak. Lewishamné némileg nyomott hangulatban volt, de Lewisham fejét
még mindig dicsfény övezte és modora hősiességet árult el. Egyebekben
keményített inget, vászongallért és csinos fekete nyakkendőt viselt,
melyet Lewishamné a saját felelősségére vásárolt a nap folyamán. Az volt
a természetes kívánsága, hogy az urát minél előkelőbbnek lássa.
Chafferynéből, mikor az előcsarnok félhomályában megjelent, egyebet nem
lehetett látni, mint egy sötét főkötőt Ethel vállán és két fekete kart
leányának nyaka körül. Azután mint kis, középkorú asszony bontakozott
ki, az ezüstkeretes szemüveg alatt vékony, kis orral, keskeny szájjal,
ijedt szemekkel. Egészben a furcsa, sötétruhás kis asszony arczban a
legkülönösebb módon hasonlított Ethelhez. Az ideges izgatottságtól
valósággal reszketett.
Először pislogva tétovázott, azután ömlengve csókolta meg Lewishamot.
– Hát ez Lewisham! – mondta csókolás közben.
Chafferyné a harmadik női lény volt, a ki Lewishamot gyermekkorának
homályos emlékezetű napjai óta megcsókolta.
– Ugy meg voltam rémülve!… És most itt vannak! – mondotta és görcsösen
kaczagott. – Ne vegye rossz néven, a mit mondok, de jól esik látni, hogy
milyen tisztességes és fiatal… Nem csak Ethel miatt… Az _öreg_ borzasztó
volt egy ideig. Kár volt azt írni a mesmerizmusról és a levelekről, a
melyeket Jane írt… De ő már vár és hallja, hogy itt vannak…
– Lemegyünk, anyus? – kérdezte Ethel.
– Ott vár rátok, – felelte Chafferyné. Szomorúan világító kis
olajlámpást tartott a kezében s úgy mentek le egy sötét csigalépcsőn egy
pinczeszerű ebédlőbe, melyet részben tompított üvegű, metszett csillagos
gömbből kisugárzó gázláng világított meg. A lemenetel kifejezetten
nyomasztó hatást gyakorolt Lewishamra. Ő haladt elől. Az ajtó előtt mély
lélekzetet vett. Vajjon mit mondhat Chaffery neki? Bizonyára nem azt,
hogy nagyon örül a látásának.
Chaffery háttal a kandallónak állt és zsebkésével a körmét piszkálta.
Aranykeretes szemüvege előrebillent, úgy hogy fénylő csomónak látszott
hosszú orrának a hegyén s efölött vette szemügyre Lewishamot és
Lewishamnét, – egy pillanatra Lewisham nem akart hinni a szemének, de
csakugyan mosoly volt, – némileg gúnyos mosolylyal.
– Szóval visszajöttél, – mondta egész barátságosan Lewishamon át Ethelre
tekintve. A hangjából azonban a ravaszság árnyalata rezgett ki.
– Eljött, hogy az anyját meglátogassa, – mondta Lewisham. – Azt hiszem,
Chaffery úrhoz van szerencsém?
– Inkább én szeretném tudni, hogy ön micsoda szerzet? – kérdezte
Chaffery, hirtelen hátraszegezve a fejét, úgy hogy nem a szemüvege
felett, hanem azon át nézte Lewishamot, miközben fesztelenül nevetett. –
Hajlandó volnék azt hinni, hogy ön a méztolvaj. Ön az a bizonyos
Lewisham úr, a kiről ez a tévútra vezetett leány említést tesz a
levelében?
– Az vagyok.
– Maggie, – mondta Chaffery a feleségéhez fordulva, – láthatod, hogy van
az emberiségnek egy csoportja, a mely a finomság iránti érzékét
elvesztette, vagy a finomságot egyáltalán nem ismeri… Megkapta a leányod
a szükséges oktatást a házassághoz?
– Chaffery úr! – szólalt meg Lewisham.
– James! Hogy mondhatsz ilyent! – kiáltott fel Chafferyné.
Chaffery csattantva becsukta a zsebkését és mellényzsebébe csusztatta.
Azután megint felpillantott és az előbbi közönyös hangon beszélt tovább.
– Azt hiszem, hogy czivilizált emberek vagyunk, a kik ügyeiket
czivilizált módon szándékoznak rendezni… A mostoha leányom eltűnik két
éjszakára és állítólagos férjével tér vissza… Végre is én nem lehetek
egészen közömbös társadalmi helyzete iránt.
– Önnek jobban kellene őt ismerni… – kezdett érvelni Lewisham.
– Mire való az érvelés? – kérdezte Chaffery nevetve és sovány gyűrűs
ujját Ethelnek egy kézmozdulatára előre nyujtotta. – Akárki a zsebében
hordhatja. Ő is mutathatja most nekem. Rögtön gondoltam. Ne
izgatódjanak, ha csak ennyire értékelem. Egészen új példányok bármikor
kaphatók két shilling és hat pencért. Köszönöm… Lewisham György Edgar
úr. Huszonegy éves. Huszonegy! Sohasem tudtam pontosan az életkorát,
kedvesem, és az édesanyja bizonyára nem mondja meg nekem. A foglalkozása
diák! Köszönöm. Végtelenül le vagyok kötelezve. Valóban nagyon meg
vagyok hatva… És most mi mondanivalója van önnek ezt a fontos ügyet
illetőleg?
– Bizonyára megkapta a levelet, – mondta Lewisham.
– Kaptam egy mentegető levelet… a személyektől bizonyára eltekinthetek…
Igen, uram, mentegetődzések voltak. Maguk, fiatalok, házasságot akartak
kötni és felhasználták a kínálkozó alkalmat. A levelükben még csak azt
sem említették, hogy házasodni akarnak. Tiszta szerénység! Most pedig
mint férj és feleség jelennek meg itt. Felforgatják ezt a házat,
tömérdek kellemetlenséget okoznak másoknak, de az magukat nem érinti! Én
nem szidom magukat. A természetet kell szidni miatta! Egyikük sem tudja
még, hogy mit csinált. Majd megtudják. Most férj és feleség és ez a
fontos a dologban… Ethel, drágám, akaszd fel az urad kalapját és botját
az ajtó mögött… Ön pedig uram, volt oly szives, hogy helytelenítse azt a
módot, melyen én megkeresem a kenyeremet?
– A mi azt illeti, – mondta Lewisham, – kötelességem kijelenteni, hogy
úgy van.
– Egyáltalán nem köteles kijelenteni. A tapasztalatlanságra kötelező
szerénység mentségeül szolgálhat.
– Igen, de nem helyes… nem tisztességes.
– Dogma, – legyintett Chaffery. – Dogma!
– Mit ért ön dogma alatt? – kérdezte Lewisham.
– Azt, hogy dogma. Helyesebb volna azonban, ha ezt kényelemben vitatnánk
meg. Ez a mi vacsoraidőnk és én nem vagyok az az ember, a ki harczba
szokott szállni befejezett tényekkel. A házasság révén mi közeli
kapcsolatba kerültünk egymással. Ez már így van. Ön maradjon itt
vacsorára és ketten majd tisztázzuk ezeket az ügyeket. Összeakadtunk
egymással és rajta kell lennünk, hogy lehetőség szerint a legjobb
viszonyt teremtsük. Az ön felesége és az enyém megterítik az asztalt, mi
pedig beszélgethetünk… Miért nem ül le, a helyett, hogy a szék hátának
támaszkodik? Ez nem vitaegylet, hanem magánlakás, otthon, – _domus_, –
de sajnos, elég szerény, a nyilvánvaló csalásaim ellenére is… Így már
jobb… Remélem azonban, – Chaffery hangja hirtelen nyomatékosra vált, –
remélem, hogy ön nem disszenteriánus?
– Miért? – kérdezte Lewisham, de hozzátette: – nem, nem vagyok
disszenteriánus.
– Helyes, – mondta Chaffery. – Őszintén örvendek. Kissé féltem tőle… van
valami a modorában… Ki nem állhatom a disszenteriánusokat. Különösképen
nem szeretem őket. Az én szememben Claphamnak ez a nagy hátránya. Én
ugyanis állandóan alattomosoknak tartottam őket… állandóan.
Megrándította az arczizmait, úgy hogy szemüvege csattogva esett le
mellényének gombjaira.
– Nagyon örvendek, – mondta, miközben visszahelyezte a szemüvegét az
orrára. – A disszenteriánusokat, nonconformistákat, puritánokat,
vegetariánusokat, a teljes abstinenseket, általában mindezeket a
fajtákat, ki nem állhatom. Én szabaddá tettem a lelkemet mindenféle
előítélettől és formulától. Lényegében hellén természet vagyok… Olvasta
ön Matthew Arnoldot?
– A tudományos olvasmányaimon kívül…
– Önnek olvasni kell Matthew Arnoldot… ritka világos fő. Olyan
tehetséget találhat benne, a mi néha hiányzik az ön tudományos
embereiben. Azok tulságos hajlandósággal bírnak a jelenségek iránt,
mondhatnám, kissé tulságosan objektivek… Én a valóságokat keresem. A
valóságokat, Lewisham úr! Ha hajlandó engemet követni…
Szünetet tartott és szeme az üveg mögött kérdőre változott. Ethel kalap
és kabát nélkül belépett, csörömpölő fekete tálczával, fehér
asztalterítővel, nehány tányérral, késsel és pohárral és teríteni kezdte
az asztalt.
– Figyelem, – felelte Lewisham elvörösödve. Nem volt bátorsága
megvallani, hogy nem érti a sajátságos magyarázatot. – Ön a saját esetét
magyarázza…
– Én a valóságokat keresem, – ismételte Chaffery, nagy önmegelégedéssel.
– Nem elégszem meg a felszinnel és a látszattal… Egyike vagyok ezeknek a
rajongóknak… A dolgokban rejlő igazságot kell keresnem, az elvesző
lényeget… Az elvem az, hogy magam előtt sohasem hazudok… soha. Ezt is
kevesen mondhatják el magukról. Az én felfogásom szerint az igazság
otthon kezdődik. A legtöbb esetben ott is végződik. Higyje el, ez a
legbiztosabb és leghelyesebb! A legtöbb ember, _par excellence_ az ön
tipikus disszenterei, másutt fecseg és a szomszédokat szerencsélteti…
Érti az én szempontomat?
Lewishamra tekintett, a kinek az volt az érzése, hogy egy szokatlanul
nehezen kiismerhető emberrel áll szemben. Érezte, hogy óvatosnak, olyan
óvatosnak kell lennie, a milyen csak lehet az adott körülmények között.
– Kissé meglepő, – mondotta nagyon latolgatva a szavait, – hogy úgy
fejezzem ki magamat… figyelembe véve a történteket… az ön szájából…
– Az igazságot hallani?… Egyáltalán nem, ha figyelembe veszi a
helyzetemet. Egyáltalán nem, ha megérti az álláspontomat. Ez az, a mit
meg akarok értetni. Természetszerüleg nyomatékosan kell felhívnom a
figyelmét arra, hogy mi rokoni viszonyba kerültünk és ön a vőm lett
nekem. Ön fiatal, be kell látnia, hogy fiatal, nyers és elhamarkodó.
Csak az évek adhatják meg a kedvezőbb _tónust_ és enyhíthetik a
nevelésnek a nyerseségét… A leveléből és az arczából arra kell
következtetnem, hogy ön is egyik tagja volt annak a társaságnak, a mely
azt a kis jelenetet rendezte Lagune házában?
Az ujját Ethelre szegezte, mintha jelezni akarna valamit:
– Mellesleg mondva… Ethelnek volt a bűne.
Ethel zörögve az asztalra tette a mustárt.
– Lehet, – mondta, de nem tulságos hangosan.
– Ön már előbb is találkozott vele? – kérdezte Chaffery.
– Whortleyban, – felelte Lewisham.
– Értem, – mondta Chaffery.
– Közöttük voltam… egyike voltam azoknak, a kik az esetet rendezték, –
magyarázta Lewisham. – Minthogy felemlítette az ügyet, meg kell
mondanom…
– Tudom, – szakította félbe Chaffery. – De micsoda megrázkódtatás volt
Lagunera nézve. – Egy pillanatig a czipőjére nézett és félrehúzta a
szája szélét. – A túlvilági kéz azonban nem volt rossz, – mondta
különös, elhúzott mosolylyal.
Lewisham egy pillanatig azon volt, hogy ezt a megjegyzést tegye szóvá.
– Én nem látom a dolgot ugyanolyan megvilágításban, mint ön, – jegyezte
meg végül.
– Szóval nem tud eltérni ettől a morális előítélettől?… Helyes, helyes.
Ha úgy tetszik, ebbe is belemehetünk. De nem tekintve a dolognak az
erkölcsi oldalát, egyszerűen, mint művészi fogás, nem volt rossz.
– Nem sokat értek a művészi fogásokhoz…
– A minthogy azok közül, a kik leleplezésekben utaznak, nagyon kevesen
értenek hozzá. Példának okáért, bevallhatja nekem, hogy azelőtt sohasem
hallott és nem is gondolt volna a hólyagra. Pedig világos, hogy a
médium, a kinek a keze akadályozva van, mindent, a mit csak lehet, a
fogával csinál s a kabát hajtása alatt elrejtett hólyagnál mi sem lehet
önként értetőbb. Lehet valami természetesebb? Én azonban meglehetősen
jól ismerem a szellemidézés egész irodalmát s ez a gondolat még sohasem
merült fel! Sohasem. Állandó meglepetés a számomra, hogy mennyi dologra
_nem_ gondolnak, a kik a mutatványokat ellenőrzik. Mindenekelőtt sohasem
gondolnak a fölényre, mely velük szemben áll s ez már a kezdetnél
megrontja a kilátásaikat. Képzelje csak el. Én a természetemnél fogva
ötletes vagyok. Akár állok, akár ülök, az egész szabad időmet azzal
töltöm, hogy újabb kis ötleteket találjak ki és gyakoroljak be, mert az
ilyesmi végtelenül szórakoztat. Nos… mi lehet az eredménye ezeknek az
elmélkedéseknek? Vegyen például egy dolgot: negyvennyolcz különböző
módon tudok zajt előidézni s ebből legalább tíz eredeti. Tíz eredeti
módja a zaj előidézésének!
Előadásából kiérzett a benső meggyőződés.
– És e zörejek közül nehány egész tekintélyes. Például!
Igazolás gyanánt roppanásszerű zaj hallatszott, mintha Lewisham és
Chaffery között támadt volna.
– Nos? – kérdezte Chaffery.
A kandallóban szétfrecscsent a láng és az asztal zörgő kalapács módjára
emelkedett fel Lewisham orra előtt.
– Láthatja, – mondta Chaffery és kezét kabátjának szárnyai alá dugta.
Ujjai az egész szobát egy pillanatig mozgatni látszottak Lewisham előtt.
– Helyes. És most nézzük a dolognak a másik oldalát. Vegyük a
legnehezebb feladatot, melyet valaha megkisérlettem. Két
tiszteletreméltó fizika-tanár, – nem Newtonok, de jónevű, érdemes,
öntudatos fizika-tanárok, – egy hölgy, a ki a sírontúli életet szerette
volna megismerni, egy ujságíró, a ki anyagot keresett az írásra, egy
személy, a ki ugyanúgy ezekből a kisérletekből él, mint én, arra
vállalkoztak, hogy ellenőrizzenek engem. _Engem_ akartak próbára tenni!…
Mindenesetre nekik megvolt a maguk munkája, tanítani a fizikát, tanítani
a vallást, bemutatni a kisérleteiket és így tovább. Az én dolgaimnak
aligha szenteltek egy órát is s a legtöbben életükben bizonyára senkit
sem csaptak be és példának okáért, akár az életük árán sem tudnának egy
három mérföldes szakaszon jegy nélkül utazni, a nélkül, hogy rajta ne
kapnák őket… Látja a fölényt velük szemben?
Szünetet tartott. Lewisham úgy érezte, mintha benső küzdelem dúlna
benne.
– Jegyezze meg, – magyarázta Chaffery, – hogy csak tiszta véletlen volt,
mikor maguk tetten értek. Az a dolog kiröpült a számból. Annak a vékony
hangú barátjának máskülönben alkalma sem lett volna… Nem lett volna rá
alkalma.
Lewisham úgy szólalt meg, mint az az ember, a ki súlyt emelget.
– Mindez nem tartozik a kérdésre. Nem vontam kétségbe az ügyességét. De
maga a dolog… nem helyes.
– Majd erre is rátérünk, – mondta Chaffery.
– Nyilvánvaló, hogy mi más szemmel nézzük az esetet.
– Ez az! Épen ez az, a miről vitatkozunk. Pontosan ez!
– A csalás csalás. Ettől nem térhetünk el. Ez elég egyszerű.
– Várjon, mig arra is megfeleltem, – mondta Chaffery kissé gúnyosan. –
Mindenesetre elsősorban meg kell érteni az én álláspontomat. Ne képzelje
ugyanis, hogy nekem nincs álláspontom. Mióta az ön levelét elolvastam,
nagyon sokat gondolkoztam róla… Kell, hogy igazságot szolgáltasson
nekem. Valahogyan úgy kell felfogni az esetet, hogy nekem hivatásom.
Bizonyos mértékig próféta vagyok… Eddig ön még a kezdetét sem láthatta.
– Igen, de azt is elítéltem, – tiltakozott Lewisham.
– Ön még nagyon fiatal és kegyetlen. Kedves fiatal barátom, ön még csak
a kezdetén van a dolgoknak. Meg kell azonban engednie bizonyos tágabb
szempontok lehetőségét egy olyan embernél, a ki még egyszer olyan idős,
mint maga… De itt van már a vacsora. Erre a kis időre fegyverszünetet
köthetünk.
Ethel ismét belépett a szobába és egy pótszéket hozott magával. Mögötte
Chafferyné jelent meg és az előkészületeket egy kancsó világos sörrel
koronázta. A terítőn, mint Lewisham megfigyelte, mikor az asztalhoz
lépett, foltozatlan lyukak voltak és több helyütt ki volt fakulva. A
közepén kopott üvegtartó állvány állott, a mely mustárt, borsot, eczetet
és három más folyadéknak szánt, de kiszáradt üveget tartalmazott. A
kenyér kicsorbult rámáju széles fatálczán feküdt, egy ékalakú nagy darab
sajt pedig egy aránytalanul kicsiny tányérról ágaskodott fölfelé.
Lewisham és Lewishamné egymással szemben foglaltak helyet, Chafferyné
pedig a törött székre ült, minthogy ismerte a fortélyait.
– Ez a sajt épen olyan tápláló, kevéssé vonzó és emészthetetlen, mint a
tudomány, – jegyezte meg Chaffery, miközben darabokat vágott le belőle
és szétosztotta őket. – De nyomja így szét a villája alatt, tegyen hozzá
egy kis jó dorseti vajat, egy csipetnyi mustárt, borsot… a bors
feltétlenül szükséges… kevés eczetet és keverje össze az egészet. Egy
crab nevű keveréket kap, a mely egyáltalán nem kellemetlen… A bölcs épen
így jár el a világ tényeivel, nem szidja és nem taszítja el magától,
hanem felhasználja őket.
– Mintha bizony a bors és a mustár nem volnának tények, – mondta
Lewisham, visszaadva az esti, ki nem védett vágásokat.
Chaffery erősen bókoló kifejezéseket használva ismerte el, hogy a
hasonlata nem sikerült és Lewisham nem tudta megállani, hogy az asztalon
át Ethelre ne pillantson. Nyomban utána eszébe jutott, hogy Chaffery
nagyon sima és nehezen megfogható gazember, a kinek többet ér a szidása,
mint a dicsérete.
Egyideig a crab foglalta el Chafferyt és a beszélgetés vontatottá vált.
Chafferyné szokványos kérdéseket intézett Ethelhez a lakásukra
vonatkozólag, Ethel pedig lendületesen felelgetett.
– Valamelyik nap el kell jönnöd hozzánk teára, – mondta Ethel, nem várva
Lewisham hozzájárulását, – akkor megláthatsz mindent.
Hirtelen Chaffery azzal lepte meg Lewishamot, hogy a south-kensingtoni
tanárjelölti minőségének teljes ismeretét árulta el.
– Remélem, hogy Önnek van még valami pénze azon az egy guineán kívül, –
mondta Chaffery váratlanul.
– A kezdethez elég, – felelte Lewisham elvörösödve.
– És ön azt reméli, hogy azok ott South-Kensingtonban juttatnak önnek
valamit, mondjuk egy száz fontot érő állást évenkint, ha bevégezte
tanulmányait?
– Igen – felelte Lewisham kissé húzódozva. – Igen… Száz font évenkint.
Erre gondolok. De van még száz meg száz állás South-Kensingtonon kívül
is, ha ott nem helyeznek el.
– Értem, – mondta Chaffery. – Mindenesetre azonban fene szűkös kis dolog
lesz… száz font egy esztendőben… Ámbátor sok érdemes ember van, a kinek
kevesebbel kell beérnie, – tette hozzá és némi gondolkozási szünet után
kérte Lewishamot, hogy a söröskancsót adja közelebb.
– Él még az édesanyja, Lewisham úr? – kérdezte hirtelen Chafferyné és a
családi viszonyokra terelte a beszélgetést. Mikor az építési
vállalkozóhoz jutottak, Chafferyné nem várt következetesség hangján
megjegyezte, hogy a legtöbb családnak vannak szegény rokonai. Azután a
következetesség megint az előbbi összefüggéstelen beszédnek adott
helyet.
A vacsora véget ért, Chaffery a sör maradékát poharába öntötte,
előszedett egy leghosszabb fajtáju Broseley-pipát és felszólította
Lewishamot, hogy gyujtson rá.
– Ez a legtisztességesebb dohányzás, – mondta Chaffery, pipájának az
öblét kopogtatva. Ebben az országban a jó szivar és a tisztesség
egyformán ritka.
Lewisham zsebéből előkotorta algiri czigarettáit, melyeket Chaffery
szemüvegén át bizalmatlankodva vett szemügyre. Utána belefogott a
kilátásba helyezett apologiába. A hölgyek elvonultak, hogy a vacsoránál
használt tárgyakat lemosogassák.
– Egyszóval lássuk azt a bizonyos csalást, – mondta Chaffery hirtelen,
mikor a pipája már szelelt. – Én az életet nem tudom olyan egyszerűen
felfogni, mint ön.
– Én sem találom az életet egyszerűnek – felelte Lewisham, – de azt
hiszem, hogy a dolgokban a jót és rosszat meg lehet különböztetni. És
nem hiszem, hogy ön bármit is mondott volna, a mi azt bizonyítaná, hogy
az a szellemidézési csalás helyes volna.
– Tárgyaljuk a dolgot alaposabban, – mondta Chaffery, keresztbevetve a
lábát. – Elemezzük egy kissé az ügyet. Ugy látom, – közben tömött egyet
a pipáján, – ön nem tudja teljes mértékben értékelni az illuziónak a
fontosságát az életben és a hazugságnak és csalódásnak valódi szerepét a
társadalmi szervezetben. Önben nagy a hajlandóság arra, hogy a
csalárdságnak egy bizonyos formáját helytelenítse, mert nem tartozik az
általánosan bevett dolgok közé… bizonyos rosszalással és – mint azt
nadrágomnak a rojtos széle és ez a vacsora bizonyítja, – kevés
elismeréssel találkozik.
– Nem erről van szó, – mondta Lewisham.
– Azt akarom bebizonyítani – folytatta Chaffery a fejtegetéseit, – hogy
a becsület lényegében anarchisztikus és szétbontó erő a társadalomban s
hogy a társadalmi közületek összetartását és a czivilizáczió haladását
csak az eleven, sőt gyakran hatalmas hazugság teszi lehetővé, hogy a
társadalmi szerződés többé-kevésbbé nem egyéb, mint az emberi lényeknek
hatalmas összeesküvése arra, hogy hazudjanak és hogy önmagukat és
egymást a közjó érdekében rászedjék. A hazugság a malter, a mely a vad
egyedeket összeköti a társadalom épületében. Ez az az általános tétel, a
melyre a magam igazságát alapítom. Az én médium-mivoltom, biztosíthatom
önt, csak egy különleges részlete ennek az általános állításnak. Ha nem
volnék feneketlenül közönyös, állhatatlan és kalandor természet és nem
viseltetnék borzalmas ellenszenvvel az írás iránt, akkor nagy könyvet
irhatnék erről a kérdésről és minden mélyen gondolkozó embertől
tisztelve élhetnék a világban.
– De hogy akarja ezt bebizonyítani?
– Bizonyítsam be? Csak utalnom kell a példákra. Hiszen már más emberek
is vannak, – Bernhard Shaw, Ibsen és más hozzájuk hasonlók, – a kik
sokat megláttak belőle és új evangelium módjára hirdetik… Mi az ember?
Kapzsiság és vágy, a mit csak a félelem és esztelen hiúság fékez meg.
– Ebben nem érthetek egyet, – mondta Lewisham.
– Majd egyetért, ha öregebb lesz, – felelte Chaffery. – Vannak
igazságok, melyekbe bele kell öregednie… A mi azonban a hazugságok
kérdését illeti, nézzük csak a társadalom szerkezetét és hasonlítsuk
össze a vad állapottal. A vad és a czivilizált ember között csak azt az
egyetlen lényegbevágó különbséget állapíthatja meg, hogy az előbbi nem
tanulta meg a dolgok lényegének eltitkolását, az utóbbi pedig igen.
Vegye a legjobban szembeötlő különbséget, a czivilizált ember
ruházkodását és az illendőség fogalmát. Mi a ruházkodás? A meglevő
dolgok elrejtése. Mi az illendőség? Elnyomás! Én nem érvelek az
illendőség és tisztesség ellen, jól értse meg, de lényeges részei a
czivilizácziónak és lényegük a „_suppressio veri_“…
Ruhája zsebében a mi czivilizált polgártársunk pénzt szokott hordozni.
Az igazi vadembernek nincsen pénze. Neki egy fémdarab csak egy fémdarab,
esetleg czifrázva, de nem több. Ez a valóság. Ugyanez minden józaneszű
ember előtt is s csak embertársainak tömegőrültsége folytán lesz belőle
egyéb. Az átlagos czivilizált ember szemében azonban ennek az aranynak
az általános vásárló képessége szent és alapvető tény. Gondolkozzék csak
kissé! Miért kell, hogy ez így legyen? Hiányzik a mert! Embertársaimnak
a könnyenhivősége állandó bámulatba ejt. Higyje el nekem, akárhányszor
reggelenkint ágyban fekve, azt képzelem, hogy éjszakán át az emberek
rájöhettek erre a hazugságra és várom, hogy lármát hallok odalent és
látom az ön anyósát, a mint berohan a szobába egy shillinggel, melyet a
tejes-ember visszadobott. „Mi ez? – kérdi a tejes-ember. – Ezt a
szemetet a tejért?“… De ez sohasem történik meg. Soha. Mert ha ez
bekövetkeznék és az emberiség világosan rájönne a pénzben rejlő
hazugságra, vajjon mi történnék? Előtörne az embernek az igazi
természete. Én kiugranék az ágyból, valami fegyvert ragadnék a kezembe
és vele a tejes-ember után rohannék. A tejre ugyanis szükségem van. A
szomszédok is kiözönlenének… szintén a tej után. A tejes-ember, hirtelen
észbe kapva, csattogva el akar hajtani az utczán. Utána!… Fogjátok meg…
szedjétek szét! Fogjátok meg! A kocsi felborul. Üssétek, ha úgy tetszik,
de ne öntsétek ki a kannákat!… Nem így látja ön is?… minden részlete
teljesen észszerű és természetes… Azután összeverve és véresen
visszatérek, a tejeskannával a hónom alatt. Meg kellett szereznem a
tejeskannát és most rajta tartom a szememet… De minek folytassam? Önnek
és bárki másnak tudnia kell, hogy az élet küzdelem a létért, harcz a
táplálékért. A pénz nem egyéb, mint az a hazugság, mely mérsékli a
vadságunkat.
– Nem, – mondta Lewisham, – nem. Ezt nem vagyok hajlandó aláírni.
– Hát akkor mi a pénz?
Lewisham kitért a felelet elől.
– Önnek kell az állítását először bizonyítani… Tulajdonképen nem tudom,
hogy mindez mi összefüggésben van a szellemidézési csalással.
– Innen akarom levezetni a védekezésemet… Vegyen valami nagyon
tiszteletreméltó emberfajtát… például egy püspököt.
– Nem valami sok közöm van a püspökökhöz, – mondta Lewisham.
– Az mindegy. Vegyen egy tudományos férfiút, tanárt, a mint a földi
útján halad. Figyelje meg a ruháját, mely jó megjelenésű polgárt csinál
belőle és eltakarja azt a tényt, hogy fizikailag petyhüdt, pókhasú
egyéniség. Lényének ez az első hazugsága. A nadrágja nincsen
kirojtosodva, kedves barátom. Nézze azután a haját, megkefélve és
megnyirva azt a hallgatólagos hazugságot rejti magában, hogy az átlagos
hosszúsága fél inch, holott a természet szerint yardnyi hosszúságban
nehány szürke hajcsomó lobogna a szélben. Tekintse azután igazi arczának
a meghamisítását. Szájában hazugságok vannak hamis fogak képében…
Valahol másutt a földön szegény ördögök törik magukat, hogy húst,
kenyeret és bort termeljenek számára. A ruhája meggörnyedt és
kiszipolyozott munkások életéből van szőve, ólommázos edényről eszik…
egész útja más emberek életével van kikövezve!… Képzelje el ezt az
idomtalan, kényelemben élő alakot. És mint Swift teszi, gondolja el,
hogy ennek a valaminek elismerés az osztályrésze!… Azt állítja magáról,
hogy nyomorúságos kis kutatásai méltó ellenértéket szolgáltatnak azoknak
a távoli lényeknek fáradságukért és szenvedésükért; azt állítja, hogy ő
és élősdi pályája a fizetség amazoknak meghiusult reményeiért. Képzelje
el, hogy valami geranium átültetése miatt összeszidja a kertészét;
valósággal a hazugságoknak sűrű ködében állanak, úgy hogy az ember
ásójának szélével nem sujthatja le a szemtelenségét abba a piszokba,
melyből felbukkant… Az ő esete pedig valamennyi kényelmes életnek az
esete. Micsoda hazugság és szégyen minden czivilizáczió, minden jó
étkezés, minden kultúra és minden finomság, mig vannak szerencsétlenek,
a kik lerongyolódva és éhezőn vonszolják magukat a föld hátán!
– De hisz ez szoczializmus! – kiáltott fel Lewisham. – Én…
– Nem _izmus_, – mondta Chaffery nyomatékos hangon. – Ez csak a
tényeknek borzalmas valósága, annak az igazsága, hogy a mi az emberek
világát összefűzi és összelánczolja, a hazugság. A szoczializmus nem
orvosság, semmiféle _izmus_ nem orvosság; ezek a tények.
– Nem hihetem, – kezdte Lewisham.
– Nem hiheti a reménytelenséget, mert még fiatal, de a leírást el kell
fogadnia.
– El… bizonyos korlátok között.
– El kell ismernie, hogy a világnak legtiszteletreméltóbb állásait
beszennyezi a szocziális viszonyainkban rejlő hazugság. Ha pedig nem
volnának hazugsággal beszennyezve, nem volnának tiszteletreméltóak. Még
az ön állása is… Ki jogosította önt arra, hogy megnősüljön és érdekes
tudományos kisérletekkel foglalkozzék, mig más fiatal emberek a
bányákban sinylődnek?
– Megengedem…
– Nem segít, ha megengedi is… És itt van az én szerepem. Minthogy az
életnek minden útja hazugsággal van beszennyezve, minthogy az igazság
követése és kimondása meghaladja az emberi erőt és bátorságot, a mint az
kétségtelenül megállapítható, nem helyesebb-e, ha valami nyilt és
viszonylag ártalmatlan csalásnak adja magát, semhogy valami kétes értékü
állásban a lelki integritását koczkáztassa meg és végül önmagát ámítsa
és ítélje el? Ez az igazi veszedelem. Ez az, a mitől mindig óvakodtam.
Ezt ne tévessze maga elől. Ez a főbűn. Önámítás!
Lewisham a bajuszát tépdeste.
– Ugy látom, kezd megérteni… És elvégre azok a tiszteletreméltó egyének
nem szenvednek valami rettenetesen. Nagy intelligencziájuk teremtőereje
esetleg valami hitványabb csalásnak adna tápot, mint az én ártalmatlan
bútor-ropogtatásaim. Ugyanezt teszik a mi püspökeink, a kik maguk sem
hisznek s miért ne tegyem én? Példának okáért ezek az emberek pénzüket
közjótékonyságra adnák, hogy ellássák és hizlalják a titkárjukat, a
tékozló ifjút. Mindezek után pedig, a legrosszabb esetben, valami
elkésett Robin Hood lehetek; jövedelmükhöz képest szedem el a kincseket
a gazdagoktól. Igaz, hogy nem adom a szegényeknek, de nem is kapok
eleget. Én azonban másként cselekszem a jót. Sok szegény kételkedőnek
adtam új erőt a hazugságaimmal, a sírontúli ostoba, nagy hazugságaimmal!
Hasonlítson engem csak össze azokkal a gézengúzokkal, a kik mérget
szórnak szét, vagy hasonlítson össze egy milliomossal, a ki a
dalcsarnokokat bujja, hogy a „női tehetségeket“ vegye szemügyre, vagy
egy biztosítási ügynökkel, vagy egy tőzsdei alkuszszal. Vagy vegye
bármelyik ügyvédet… Vannak püspökök, a kik Darwinban hisznek és
kételkednek Mózesben. Nos ezeknél én mindenesetre jobbnak tartom
magamat, – hasonló lehetek, de mindenesetre jobb, mert én legalább magam
is találok ki ötleteket a szerepekhez, a melyeket játszom.
– Ez mind úgy lehet… – kezdte Levisham.
– A tisztességtelenségüket megbocsájthatom, – mondta Chaffery, – de mit
szóljak az ostobasághoz, a szellemi önmegtagadáshoz… Uram! Ha egy ügyvéd
nem hazudik a köteles, piszkosan nagyképű módon, hivatásellenes
működésért kiközösítik.
Szünetet tartott a beszédében. Elgondolkozott és gyengén mosolygott.
– A mi egyes fortélyaimat illeti, – mondta hirtelen megváltozott hangon,
Lewisham felé fordulva, miközben szeme felcsillant az üveg mögött és
kezével nyomatékosan ütögette az asztalterítőt, – egyes fortélyaim
pokoli módon szellemesek, értse meg, pokoli módon szellemesek és
megérdemelnék, hogy mégegyszer annyit jövedelmezzenek, mint a mennyit
tulajdonképen hoznak nekem.
Megint a tűz felé fordult, szívta füstölgő pipáját és szemüvegének
sarkán át nézte Lewishamot.
– Egy-két apróságomnak a legjobb szakértők felülhetnének, – mondta
azután. – A mechanikus zenekarnak a játéka a legnagyobb csodálkozással
töltené el őket. Valóban nehányat meg kell magyaráznom önnek, miután már
rokoni viszonyba kerültünk.
Lewishamnak nehány perczébe került, mig az új irányba tudta terelni a
figyelmét, melyet Chaffery rohanó érveinek a gyors követése összezavart.
– De hisz ezekkel az elvekkel ön más munkát is végezhetne, – mondta
végre.
– Magától értetődőleg, – hagyta helyben Chaffery.
– De hát akkor…
– Nagyon különös módszer, – tiltakozott Chaffery, – ha valakinek
cselekvési elveit úgy bíráljuk el, hogy a belőlük eredő cselekedeteket
valamely más elv alapján ítéljük meg… Nincs igazam?
Lewisham egy pillanatig gondolkozott.
– Valószinüleg úgy van, – mondta azután olyan embernek a hangján, a kit
akarata ellenére meggyőztek.
Elégtelennek találta a saját logikáját. Hirtelen félredobta az érvelés
finomságait. Megint egyes mondatok ötlöttek az eszébe, melyeket már
készen hozott magával és durva módon ezekkel állott elő.
– Bármiként legyen is, – mondotta, – nem tudok egyetérteni ezzel a
csalással. Bármit is mondhat, én fenntartom azt, a mit a levelemben
írtam. Ethelnek a szerepe ezekben a dolgokban befejeződött. Ezúttal nem
szándékozom ugyan fejtegetésekbe bocsájtkozni, de ha megint szembe
kerülök velük, elmondom a véleményemet mindezekről a spiritisztikus
jelenségekről. Tiszta helyzetet kell teremtenünk egymás irányában.
– A mit mond, az teljesen világos, tisztelt vőm uram, – mondta Chaffery.
– A mostani czélunk azonban a dolgok megvitatása.
– De Ethel…
– Ethel az öné, – mondta Chaffery. – Ethel az öné, – ismételte némi
szünet után és elgondolkozva tette hozzá: – önnek kell vigyázni rá.
– Ha azonban az illuzióról beszélünk, – kezdte újból, látható
megkönnyebbüléssel kapcsolva ki a kellemetlen tárgyat, – gyakran
Berkeley püspökkel vagyok egy véleményen, hogy minden tapasztalat
alapjában véve nagyon eltér a valóságtól. Az öntudat lényegében
halluczináczió. A hogy én és ön itt vagyunk és a beszélgetésünk… mind
csak illuzió. És ha az ön tudományához fordulok… mi vagyok én? Atomok
nyüzsgő tömege, apró sejteknek végtelen összekapcsolódása… Vajjon ez a
kéz, a melyet kinyujtok, én vagyok-e? Vagy akár a fejem? Vajjon a
bőrömnek a felülete egyéb-e valami durva értelemben vett külső határnál?
Azt mondja talán, hogy a lelkem, az én vagyok? Gondoljon azonban a
mozgató erők küzdelmére. Tegyük fel, hogy ösztönt érzek arra, hogy
ellenálljak… én vagyok-e, a ki ellenáll, vagy az ösztön, a mely kívülem
van? Tegyük fel, hegy ez az ösztön magával ragad engem és én megteszem,
a mi belőle következik… részem-e nekem ez az ösztön, vagy nem? Az agyam
valósággal megszédül ezekre a misztériumokra! Uristen! micsoda laza,
imbolygó dolgok vagyunk mi tulajdonképen… először ez, azután az, egy
gondolat, egy ösztön, egy cselekvés, egy feledés és mindebből botorul
azt állapítjuk meg, hogy mi csakugyan mi vagyunk. A mi pedig önt illeti,
ön, a ki alig öt vagy hat rövidke év óta tanult meg gondolkozni, itt ül
bizonyosságának, összetartozandóságának tudatában, örökölt eredendő
bűnében, – alap nélküli halluczináczió! – ítélve és elítélve a dolgokat.
_Ön_ meg tudja különböztetni a jót a rossztól?! Kedves barátom, ezt
cselekedte Ádám és Éva is… _mihelyt megismerkedtek a hazugságok
atyjával!_
*
Az est befejezéséül whisky és meleg víz került az asztalra és Chaffery,
ezúttal nagy udvariasság hangulatában kijelentette, hogy ritkán élvezte
annyira valakinek a társaságát, mint Lewishamét és mindenkit megkínált
whiskyvel. Chafferyné és Ethel czukrot és czitromot tettek bele.
Lewisham pillanatnyilag némi meglepetést érzett, mikor látta, hogy Ethel
grogot iszik.
Az ajtóban Chafferyné bucsuzóul ömlengve csókolta meg Lewishamot és
kijelentette Ethelnek, hogy valóban azt hiszi, hogy minden a legszebb
rendben van.
Az úton hazafelé Lewisham gondolataiba mélyedt és töprengett. Chaffery
problémája méreteiben rettenetesen megnőtt. Időről-időre a jó embernek
saját magáról alkotott filozófiai rajza, mint a humorral és művészi
érzékkel megáldott lelki őszinteségnek a képviselője, elfogadhatónak is
tünt fel előtte. Lagune tagadhatatlanul szamár volt, a lelki jelenség
kutatása pedig ösztönzés volt a csalásra… azután Ethellel való
összefüggésükben kezdte nézni a dolgokat…
– A mostohaapád gondolatmenetét kissé nehéz követni, – mondta végül, az
ágyszélén ülve, miközben az egyik czipőjét vetette le. – Nagyon
fortélyos, kábítóan fortélyos. Az ember nem tudja, hogy hol fogja meg
őt. Mikor már azt hittem, hogy megczáfoltam, mindig kicsúszott és mást
játszott ki ellenem.
Egyideig gondolkozott, azután lehúzta czipőjét és ültében a térdére
helyezte.
– Pedig minden, a mit mondott, hamis, teljesen hamis. A mi igaz, az igaz
és a mi csalás, az csalás, akármit mondjanak is róla.
– Ez az én érzésem is felőle, – mondta Ethel a tükör előtt állva. –
Egészen így látom én is.