A történtek után Béla felajánlotta, hogy azonnal elhagyja a házat és
visszaadja a jegygyűrűt, de marasztalták és ő ott maradt határozatlan
tervekkel.
Többször készül elmenni, mikor erre semmi különösebb oka sincs.
Állandóan csomagol, az ingeit és a ruháját átrakja az egyetlen
bőröndjébe, aztán visszarakja, hosszú leveleket ír, aztán eltépi őket.
Bizonyos időközökben tanulni is kezd, a régi buzgalommal. Vannak tervei,
de nem igen figyelnek a szavára, mindent ráhagynak.
Szeretik és kímélik, minthogy a ház körül hasznos munkákat talál.
Szögeket ver a falba, képeket akaszt fel, utalványokat ad a postára. Ha
kell valami sürgősen, nem szégyelli magát, az üzletbe is lemegy és maga
hoz fel egy ásványvizes üveget, vagy egy zacskó darát.
A látogatóknak így mutatják be:
– Béla – és nem mondanak többet, azt sejttetik, hogy valami távoli
rokon.
Marcsa, a tenyeres-talpas falusi parasztlány takarítja a szobáját,
akivel reggelenkint elbeszélget a porról, a szemétről, a svábbogarakról,
az egerekről, a peronoszpóráról és a zsizsikről. Minden héten levelet
fogalmaz neki, melyet a szobalány a bakaszeretőjéhez intéz. Marcsa
nagyon bízik benne, szereti a társaságát, s ő is érdeklődik a sorsa
iránt.
– Hej, Marcsa, – mondogatja – ilyen az élet, Marcsa.