Irma már gyakran nélküle megy ki a városba és hoz neki egy-két
cukrászsüteményt, vagy valami kisebb ajándékot. Még mindig szereti.
Körülbelül úgy, mint egy nyomorékot, kinek valamije hiányzik. Olykor,
mikor nem veszi észre, nézi a szürke és semmitmondó szemét, melyben köd
imbolyog, érthetetlen, rejtélyes és keresi, vajjon mi lehet mögötte?
Többé nem tervezget, kisírt szemekkel ül az asztalhoz és egyre többször
jut eszébe, hogy ipariskolai oklevele van.
Este, a lányszobájában kikönyököl a holdfénybe. Ebben a hervadt fényben
még szép a hervadt arca, mely a napfényben már régen nem az.
Egy szomorú, fiatal özvegynek látszik.