Lassankint enyhül a hangulat. Kibeszélik a bosszúságukat, a zápor után
józanul meghányják-vetik a teendőket.
Egyelőre azt tanácsolják neki, hogy ne is nézzen a könyvek felé, sétálni
küldik, pihenni, üdülni.
Járkál a külvárosokban egyedül és egy csodáról ábrándozik, mely valahogy
megmenti.
Az egyetemi tanárokat személy szerint alig ismeri. Eddigi vizsgáit úgy
rakta le, hogy vidéken tanult, a szegény rokonainál és fel-feljött
szigorlatozni. De a napfény is elsötétült, ha a professzorokra gondolt.
Csak ők ne volnának, akkor minden rendben lenne. De vannak, ott ülnek az
asztalok mellett és vizsgáztatnak, unott hangon teszik fel a kérdéseket
és a bajuszukat pödrik kéjelegve, míg a szegény jelöltek gyötrődnek a
paragrafusok kacskaringóin. Nem tudja miért, úgy képzeli, hogy ezek a
tanárok állandóan vizsgáztatnak, akárhogy erőlteti fantáziáját, nem
képes elgondolni, hogy például reggeliznek is, vagy a kávéházban is
ülnek és az utcán is sétálnak. Néha azt hiszi, hogy nagyon gazdagok,
máskor meg azt, hogy földhözragadt, sötét, rosszindulatú fráterek, „kik
értik a módját“ és „annyit hall az ember ilyesmit“, akár tíz-húsz
koronával is megvesztegethetők.
De hogy lehet megvesztegetni őket? Ezen sokat tépelődik. Elmultak azok
az idők, mikor egy-egy hordó bort, egy malacot is elfogadtak a tanárok
vagy egy borítékban szende mosollyal lehetett átnyujtani a
„vizsgadíj“-at. Haladni kell a korral és különböző badar módokon töri a
fejét, melyekkel esetleg javára hangolhatná a professzorokat. Egyik
ilyen mód az lenne, hogy nagyobb összeget – két-háromszáz koronát –
küldene el egy „bizonyos“ címre. A feladó nem nevezné meg magát, csak
ennyi állna az utalványon: „Egy tisztelője“. Nem, ezt írná oda: „Egy
őszinte, alázatos tisztelője“. Vagy ezt: „Egy szegény ügyvédjelölt…“
Igaz, hogy ebből nem tudna semmit a professzor, de a vizsgán oly különös
hangsúlylyal ejtené ki „méltóságos uram…“, hogy a tanár ráismerne és
bizonyos tekintetben annyira fenyegetően, hogy a hálátlanság önvádjától
visszatorpanva azonnal átengedné.