Künn hullongott a hó. A jeges égbolt – óriási hidegborogatás – rásimult
lüktető fejére. Gyalog botorkált a sötét utcákon, órákig. Felnézett egy
mulatóba, hol sohasem járt és senki sem ismerte. A pirosernyős lámpák
alatt nők ültek, egy pár órára kikészített szépségükkel és úgy néztek rá
szembogarukkal, melyet az atropin mérge tágított ki, mint a tébolyultak.
Pezsgőt ittak, melybe a lovagjaik hámozott barackot és körtét
mártogattak villán. János a fülledt levegőt nem bírta, szédült a feje és
pár perc mulva innen is eltávozott.
Inkább bandukolt az utcákon, magába süppedve a nyomorék szemével, melyet
erre az estére fekete szemkötővel takart el. Azon gondolkozott, hogy
mennyien boldogtalanok és hogy mások vágyát sohasem lehet megérteni.
Emlékezett, egyszer egy ünnepi napon az asztalnál milyen sok csúnya
embert látott egymás mellett, hervadt asszonyokat és nehezen ziháló,
puffadt férfiakat, mellettük a gyermekeiket, kik nevetségesen
hasonlítottak rájuk, mert nemcsak a szépek akarják egymást, hanem a
csúnyák is, ők is gondoskodnak arról, hogy a lapos orrok, a vizes
szemek, a beteg csontok tovább mozogjanak ezen a boldogtalan földön. Ők
is megtalálják egymást. A csúnyaság azt mondja a csúnyaságnak: imádlak.
A bűn ezt kiáltja az árulásnak: vigasztalódjunk. Ostobaság, mormogta
magában, nincs is bűn és árulás, az emberek nem azért boldogok, mert
jók, de azért jók, mert boldogok és aki boldogtalan, annak mindent
szabad.
A békét akarják mindannyian, a nyugalmat, az egyensúlyt és megtalálják
egymásban. Ki tudja, hogy mi kelt szerelmet. Az átkozottakat talán egy
halványan panaszkodó hang ejti mámorba, mely egy nyomott és alacsony
polgári szobát idéz, az asztalon az olajlámpával és mellette egy leendő
anyát vagy egy vérszegény félkeztyűs kezecske, a hideg ujjaival, vagy
egy letaposott cipősarok mártiromsága. Ez annyira titokzatos, mint maga
az élet és a halál. Ő is csak a békét akarná, semmi egyebet.
Már hazafelé járt.
Sáros, piszkos, rongyos egyfogatú döcögött el mellette és a gázláng
fényében lassított. Egy kis nő ült benne ázott kalapban, csatakos
szoknyában, nyomorult pincevirág, aki mosolyogni próbált a vértelen
szájával. Sohase látott ilyen közönséges, vásott, megalázott és kéjes
arcot. A nyakán – a gázláng fényében észrevette – egy harapás
halványpiros forradása látszott.
János hátramaradt, hogy a kocsi haladjon el, de messziről lassan
követte. A nő intett feléje. Akkor minden vér a fejébe nyargalt.
Nyugodtan és majdnem boldogan, nagyon biztosan beszállt a kocsiba.
A kocsi egy sötét házig hajtott. Itt leszálltak. A rosszul világított
kapualjból még három lépcsőt kellett lemenni, egy pinceszerű kis
szobába, melyből émelygő parfőm érzett.