Vékony Pál IV. B) oszt. tan. bement a fürdőszobába, mind a két szemét
összeszorította, a száját kicsit elfintorította, mint aki keserűvizet
akar nyelni és belelőtt a jobb halántékába.
A golyó nyílegyenesen rohant az agyvelejébe. Halványan, véresen esett a
fürdőkád mellé. Levelet nem hagyott hátra. Csak később vették észre,
mikor levetkőztették, hogy a kabátja szélére gombostűvel egy cédulát
tűzött, arra mindössze ezt írta: „_Nem érdemes élni_“.
Halála híre másnap terjedt el az iskolában. A diákok nem igen szerették
őt. Hallgatag, alacsony, alamuszi fiú volt, aki az osztály közepén ült,
se elől, se hátul, a pad szélén, a mellette lévő fal homályában és
elveszve a zsibongó, meleg sötétségben, állandóan szentjánoskenyeret
majszolt. Ezért még a könyvei is szentjánoskenyér-szagúak voltak.
Akadtak olyanok, kik hamarjában nem tudták, kiről van tulajdonképen szó.
Milyen is volt? Sápadt és szeplős, az orra tömpe, a szeme savószínű.
Mikor vigyorgott, – és majdnem mindig vigyorgott – az arca
összegyűrődött, bőrgyűrűk keletkeztek rajta, melyek egy rongyos
erszényhez tették hasonlóvá, míg a szája nevetés helyett csak
sziszegett, hangtalanul. Senkit se szeretett és senkit se gyűlölt.
Vállát szokta vonni, ez volt minden véleménynyilvánítása. A tanárok is a
vállukat vonták, úgy engedték át minden évben a felsőbb osztályba.
Most zavartan néztek össze iskolatársai. Keresték egymás között a
barátját, aki valamit tudna róla, de senki sem volt barátja.
Öngyilkossága okát nem ismerték. Aznap, mikor főbelőtte magát, még
elment az iskolába rendesen, ebédelt, nem sokat és nem keveset, beszélt
is, nem sokat és nem keveset, minden nagyon váratlanul történt. Délután
a diákok kissé elszontyolodtak. Még mindig üres volt a helye, ez
döbbentette meg őket. Valami következetességet éreztek abban, hogy nem
jött el, a halál keménységét, végtelenségét, szigorúságát érezték,
kezdetét valaminek, aminek nem lesz soha vége s szívükben iránta félénk
részvét, tisztelet, irígység gerjedezett, mintha kitüntették volna. Mert
akit senki se vett komolyan, azt most a halál komolyan vette.
– Szegény, – mondogatták – ki gondolta volna, tegnap még itten ült, ezen
a helyen.
– Derék fiú volt – jegyezte meg a latin tanár, azon tépelődve, vajjon
melyik is lehetett s akkor látta, hogy téved, mert az, akire gondolt,
épen abban a pillanatban szaladt át a folyosón.
– Vékony Pál, – biztatgatta magát – határozottan emlékszem rá. Nagyon
szorgalmas tanuló volt.
Hófellegek közt ébredt a délutáni hold, – sárgán az éjszakai
dorbézolástól – és nézte a diákokat, kik előadás után kisebb
csoportokban mentek halottat nézni, a fagyos, tiszta levegőben.
Első pillanatban nem ismerték föl. Kicsi és sovány volt, sokkal kisebb
és soványabb, mint életében. Halántéka fekete tapasszal volt
beragasztva. Arcán valami titok lebegett, lábai összezsugorodtak, egész
teste belefért volna egy nagyobb dobozba. A ruhája a régi, a haja, ez a
vékony, vörös, fénytelen haj most is úgy simul a koponyájára, mint
sok-sok élettelen cérnaszál. Nézték távolról, éhes szemmel. Közelebb
léptek és eszükbe jutott, hogy akkor is így hallgatott, mikor
felszólították felelni s egy szót se szólt, a fejét a mellére nyomta,
alázatosan, mint egy vértanú, vagy makacsul, mint egy forradalmár. De
minél tovább bámulták, annál érthetetlenebb volt ez a földdarab.
Különösen a komolysága és a jósága. A nevetgélő diák illedelmesen,
összetett kézzel feküdt, a halál finom soványságától átszellemült. Úgy
látszott, hogy jól beletalálta magát új hivatásába, kényelmesen
elnyújtózott és ügyet se vetett rájuk.
– Ez Pál, – szóltak, minthogy sohase volt becéző neve – Pál.
– Csak volt – mondta egyikük, aki sokat olvasott.
Megint kicsit eltávolodtak a ravataltól, mely emeletnyi magasnak
látszott és zavarukban a cipőjük orrát nézték. Ezt sohase hitték volna
felőle. Ajkait egy végső elhatározás különös dacában összeharapta, a
fogai közt még most is annyi akarat volt, hogy harapófogóval se lehetett
volna szétfeszíteni. Szívük megdobbant, milyen szilárd és szigorú. A
német tanár, akitől rettegett az egész osztály, nem ilyen szigorú. „Nem
érdemes élni.“ Vajjon hogy értette ezt? Különfélekép magyarázták.
Némelyek azt mondták, hogy az iskola elől menekült a halálba, mások
tudták, hogy szívesen tanult, csak csendes, szerény fiú volt. Mély,
nagyon mély értelme van annak, amit tett és annak is, amit írt.
– Erős ember volt, – szóltak – egyéniség.
– Cigarettázott, – mondta egyik ismétlő – egyszer szivarozott is.
– Régóta készült erre. Láttátok, hogy nézett tegnap, – és a kisdiák
levette kalapját, összemorcolta a szemét – így nézett – és mutatta, hogy
nézett.
Kigyuladtak az ablakok, a diákszobák tintás asztalán szomorúan bóbiskolt
a gyertya. A fiúk háromszögek, tusscsészék, szótárak közt tanulni
próbáltak, de sehogyse ment. Egyik nagy falás kenyeret nyelt le, a
torkába csorgó könnyeivel együtt, a másik fütyülni kezdett, de szájában
elhidegült a hang. Akkor valaki sírva fakadt, az asztalra ütött és
kiment, nem is mertek többé mozdulni, ültek egymás mellett, lesték az
ajtót, nem nyílik-e ki.
Másnap reggel összegyűjtötték a koszorúra való összeget, díszes koszorút
vettek, fekete selyemszalaggal, melyre aranybetűkkel édes szókat írtak a
felejthetetlen eltávozottnak. Maga a hittantanár temette, ezüsttel
szegett fekete köpenyben. A nép, a feketeség, a szemfedő még mindig
hihetetlennek tetszett. Különösen az, hogy a pap miatta öltözött ilyen
díszbe, mintegy a szolgájaként, az, aki egyszer meg akarta buktatni.
_Circumdederunt me…_ énekelték s mindenki sírt, az öregebb tanárok is. A
diákok már értették a latin szöveget: „_Körülvettek engem a halál
sóhajtásai és a pokol nyögései…_“ Mindez rávonatkozik, aki nemrég múlt
tizenhárom éves, őt vették körül a halál sóhajtásai és a pokol nyögései,
aki benn a cifra faládában a halottak megdöbbentő nyugalmával várakozik.
Minden halott, még ha gyermek is, olyan, mint egy felnőtt.
Januárban a kis sírt belepte a hó, februárban korcsolyáztak, márciusban
hangversenyt tartott az iskola, áprilisban feleltek, májusban a
városerdőben majális volt, júniusban diákbál és bizonyítvány-kiosztás. A
szűnidő alatt a víz egy-kettő lemosta a diákok arcáról az év gondjait,
mindnyájan lesültek és meghíztak. Szeptember elején az iskola előtt
könyveket árulnak, melyeket előbb gondosan kigummiznak, hogy nagyobb
legyen az értékük. Itt adták el a kis halott könyveit is, melyeket egyik
osztálytársának ajándékozott az anyja. „Vékony Pál“ olvasták a
kezeírását s bámulták, milyen szépek a betűi. Meg lehetett állapítani,
hogy mindnyájuké között legszebb az ő írása.
Messze, a városon kívül állt a ház, melyben valaha lakott, sárga,
földbesüppedt házikó. Nyílt csatornákban folyik itt a szennyes zöld víz,
a rothadás rózsaszínű páráival és a szappanlé ezüstjével. Korhatag
fahidakon kellett átmenni a gyepes gyalogösvényre, gyermekláncfüvek és
pásztortáskák között. Egyenkint vagy csoportosan gyakran sétáltak erre a
diákok, betekintettek az ablakon, mély sóhajjal. Egy sovány, idegen
varrónő varrt ott, mások laktak már benne, csak a palánkos kertből
hajlottak ki a régi napraforgók.
Egy napon valaki forgópisztolyt hozott az iskolába. Akkora volt, mint
egy nagyobbacska tollkés. Állítólag ezzel ölte meg magát. Kézről-kézre
adták, belenéztek a szűk, fekete csőbe és hideg lúdbőrözött végig a
gerincükön.
A kisdiákokból komoly és fölényes nagydiákok váltak. Nemsokára eldőlt az
is, ki kövéredik és kopaszodik majd meg, már látni lehetett a honatyák,
a szereplő ügyvédek, a mellbajos hivatalnokok körvonalait. Egyikük, aki
az önképzőkörbe verseket írt, titokban visszavásárolta a halott
könyveit, selyempapírosba kötötte és esténkint borzongó élvezettel
nézegette. Fölfedezte, hogy a történelmi könyvében a magyar királyok
halálozási évszámát mindig aláhúzta, amiből azt következtette, hogy
évekig járt közöttük az önkéntes halál gondolatával. Mást is
fölfedezett. Vékony Pál hagyatékába történetesen elkeverődött egy angol
könyv is, valami homályos és értéktelen teológiai munka, melyet valaki
valamikor náluk felejthetett. Csodájára járt mindenki. Híre futott, hogy
angolul is tudott, folyékonyan beszélt angolul. A tanárok
egyszer-másszor példaképül is állították azok elé, kik a nyelvekben nem
tanusítottak kellő előmenetelt.
Különben nem volt szükséges emlegetni, állandóan gondoltak rá. Mikor
elkorhadt a fakereszt, melyet a temetéskor vertek be a földbe, csinos
kőemléket állítottak neki. Érettségi után pedig még egyszer
megkoszorúzták a sírt, csak aztán utaztak föl, az egyetemre.
Budapesten eleinte nem érzik jól magukat a vidéki „gólyák“. Rendesen
elfoglalnak egy egész diákkaszárnyát, melybe beleviszik az iskola és a
vidék szellemét. Esténkint egymás szobájában gyűlnek össze.
– Emlékeztek rá? – kérdezte az orvosnövendék, aki aznap boncolt először
és bölcselkedő kedvében volt. – Hogy múlik az idő. Maholnap már öt éve.
– A testvérünk volt, – tette hozzá valaki, akit nem lehetett látni a
sötétben – a legjobb barátunk – senki se szeretett bennünket úgy, soha.
Ebben mindnyájan megegyeztek, a jogászok, a bölcsészek, az
orvosnövendékek, a műegyetemi hallgatók mind meghatottan ismerték el,
hogy sohase csalatkoztak benne, akiből nem lett se ügyvéd, se tanár, se
orvos, se mérnök, csak tizenhároméves kis halott maradt, mindörökké.
– Én már nem emlékszem rá – szólalt meg valaki. – Milyen is volt a haja?
– Olyan szőkés, – és köhögött a beszélő – egészen szőke, – és várt –
aranyszőke.
– Nagy volt?
– Magas, úgy tudom, mindnyájunknál magasabb. Senki se nagyobb nála, – és
körültekintett, hogy szemügyre vegye a többieket – senki sem – mondotta
határozottan.
Téli estéken, mikor az udvarra nyíló diákszoba ablakain a zuzmara
csillogása szűrődött be, lámpagyújtás előtt, sokáig beszéltek róla.
– Hallottátok hegedülni?
Figyelem, csodálkozás, csönd.
– Mert gyönyörűen hegedült. Én hallottam egyszer, mikor az ablakuk előtt
mentem el. Igazán művészien játszott, – mondta a jogász, aki leendő
zsíros pörökről ábrándozott – mély és igazi érzéssel.
Énekeltek, fütyörésztek, gyufákat pattogtattak a sötét szobában. Aztán
meggyújtották a lámpát, előkeresték a csészéket és míg forralták a teát,
a borszeszláng kék lobogásában megjelent az ő sovány, szomorú képe.
Körötte vékony fénykarika rémlett. Ez pedig napról-napra élesebb és
határozottabb lett.