Úgy történt, hogy F. F., aki főfelügyelő volt egy állami vállalatnál, az
utcán sétálva, egyszerre különös, elviselhetetlen, orrfacsaró bűzt
érzett.
Gyanakodva tekintett körül és ügyelni kezdett, mint a hivatalában
szokta. Homlokát összeráncolta, erei kidagadtak, fakó, halotti szemét
felgyújtotta a figyelem, mint ha a villanykörtébe hirtelenül erős áramot
kapcsolnak. Semmi gyanusat nem talált maga körül. Az aszfalt söpört és
locsolt, mellette a házak tiszták, csatornák nincsenek a közelében.
Csóválta a fejét, aztán kettőzve a lépéseit, tovább ment.
Pár méterrel odább megállott s akkor újra érezte a szagot. Megfordult,
mintegy nézve a levegőben az utat, melyen láthatatlanul
utánasompolygott. Ájulatos illat volt, a feloszlás gyászos aromája,
édeskés és nehéz, kéjes és visszataszító, leírhatatlanul átható, olyan,
mint a tubarózsa szaga, mely a napfényben rothadó avas konc páráival
elegyül. Öntudatlan mozdulatot tett, hogy elhessegesse. Vannak szagok,
melyek annyira ellenségeink, mint a szemnek a villanyfény, a fülnek a
mennydörgés, az orr megborzad és visszatántorodik tőlük. Valami épülő
ház mellett haladt el. Itt orrát a mész éles szaga szúrta, mely oly erős
volt, hogy egyenesen az agyvelejébe nyilalt, mint egy hosszú, hegyes tű,
mellette korhadó faállványok, nyirkos pincék. Hosszan tétovázott, hogy
valamiként ezen a helyen födözze föl a rejtélyes szag forrását. Mert még
most is érezte.
Ment egy-két lépést, sietni kezdett, hirtelen megállt, előretekintett,
hátratekintett, de minden megfeszített erőlködése ellenére sem tudta
eldönteni, hogy mi okozhatja azt a bűzt, mely az egész légkört
megmérgezte, a csillagokig. Mosolyogva sétáltak az emberek, könnyű őszi
felöltőkben, férfiak és nők, akik semmit se vettek észre. A napfény
aranymártása leöntötte a buja és lihegő fővárost. Minden házból és
kapualjból más és más szag áradt ki, ellenmondó illatok és bűzök
feleseltek egymással, mint a bérházakban a zongorajátékok, melyekből
senki se hallja ki az igazi dallamot. Gőzölgött, párolgott, füstölt az
élet ebben a langyos alkonyatban, a virágágyak és szemétgödrök, a
cukrászdák és pálinkásboltok, a gyógyszertárak és a kórházak az ég felé
lehelték tömjénüket, hódolva valamely ismeretlen istennek, aki az életet
teremtette s a szép és ocsmány színeket, hangokat és szagokat egyformán
megérti. F. F. főfelügyelő a szagok e macskazenéjében szórakozottan
bandukolt haza, kis csomagban, amint szokta, vitte a vacsoráját, az ég
felé fordította az arcát és nem gondolt arra, ami az imént megzavarta.
Otthon, agglegény-lakásában jóízűen evett, közben is rendkívül fontos
ügyiratokon járt az esze, melyeket holnap föltétlenül el kell intéznie.
Reggel, mikor elindult hazulról, az utcán megrohanta a tegnapi szag.
Kétségbeesetten, megsemmisülten állt meg kapuja előtt. Pont az a szag
volt. Alig ébredt a város, emberek úgyszólván sehol, az ablakok csukva,
a levegő is hűvös, tiszta, igazán érthetetlen, honnan került ide. Bár
többnyire gyalog szokott elsétálni a hivatalába, fölkapaszkodott egy
villamosra, hogy megrövidítse az útját. Itt mintha nem érezte volna,
aztán megint érezte. Kedvetlenül érkezett meg, de később megfeledkezett
mindenről, a szolgát leszidta, a titkárral gorombáskodott, nagyon
kedvesen telt el az idő délig. Csak hazamenet jutott eszébe megint. Újra
érezte, egyre erősebben érezte.
Alig tudott ebédelni, búskomoran ült az asztalnál, a kenyereket
elmorzsálta és a húsokkal bekente a tányérokat. Elhatározta, hogy
rendszeresen megvizsgálja az esetet, csak az járhat eredménnyel. Sokszor
mosta a kezét és öblögette a száját. Egy hét mulva megállapította, hogy
a szag nem állandóan gyötri, de látszóan szeszélyes rohamokban, reggel
is, délben is, este is, inkább a szabad levegőn, mint zárt helyen.
Illatszerekkel próbálkozott és a jázmin, a mák, az orgona csak
csömörletesebbé tette a levegőt. Elúnva mindent, tompán nézett maga elé,
társaságokba nem járt, otthon gubbasztott órák hosszat, arra gondolva,
hogy valaha igazgató akart lenni, erről azonban le kell mondania és be
kell látnia, hogy beteg, talán halálosan, gyógyíthatatlanul beteg. Még
csak negyvenhat éves volt. Barátai azt mondják, hogy ez a „legszebb
férfikor“, de tizennyolc éves korában nem mondták, hogy még fiatal,
harminc éves korában sem, hogy még nem öreg, amit a „legszebb
férfikor“-nak neveznek az emberek, az tulajdonképen a „legcsunyább
férfikor“. Belenyugodott, hogy így van, az, ami elől futott, az a
szörnyűség, ő belőle árad. Végre vannak emberek, akik csúnyák és
förtelmesek, akik bőrfarkasokat hordanak az arcukon, vagy akik
kukorékolva beszélnek, akadhatnak szerencsétlenek, akik az orroknak
utálatosak. Ebben a sötét gondolatban megvigasztalódott.
Egyik orvos sovány étrendet ajánlott – tea, tej, tojás, kétszersült – és
fürdőket, _calium hypermangan_-nal. Naponta háromszor megfürdött a lila
fürdőben, minden hatás nélkül. Ekkor egy híres fiatal tanárhoz ment el,
aki egy hősszerelmes mosolygó fölényével fogadta, királyi előkelőséggel
hallgatta meg a panaszát, levetkőztette, kopogtatta a máját és a lépét s
végül kijelentette, hogy semmi baja, azaz, az a baja, hogy képzelődik.
Betegsége mindenesetre érdekes. Meg is mondta a nevét: _hysteria
olfactoria_. Az orrüreg felső részében vannak a szaglópálcikák, azok az
idegvégkészülékek, melyek az orrba – a belehelés léghuzama által –
jutott légnemű testeket szag alakjában érzékelik és előfordul, bár igen
ritkán, hogy ezek az idegek hibásan működnek, akárcsak az a szem, mely
viziókat lát, vagy az a fül, mely hallucinál. Ilyen F. F. főfelügyelő
beteges szagérzékenysége is, melyről a tanár, mint sajátos esetről,
hosszabb megfigyelés után értekezést ír egy bécsi orvosi lapba. „Ön –
mondotta, minthogy a professzor igen szellemes ember volt – a szag
Macbethje, aki az orrával kísérteteket szagol.“ Ez a magyarázat kissé
megnyugtatta. Mikor azonban eltávozott, már a lépcsőn érezte az ismert
szagot. Futni kezdett, a szag pedig rohant utána, amilyen gyorsan
szaladt, úgy szaladt az is, a sarkában volt és eztán rátámadt,
kegyetlenül. Orra cimpái lázasan szimatoltak, figyelt az orra,
ágaskodott és előremeredt. Azok a szemek, melyek véres árnyékot látnak,
azok a fülek, amelyek túlvilági hangokat hallanak, nem figyelhetnek
jobban. Kétségbeesésében azt kívánta, bárcsak vakulna és siketülne meg
az egész emberiség orra. De csakugyan érzéki csalódásról van-e szó?
Befogta az orrát és nem érezte, kinyitotta és újra érezte. Rázta a
fejét, izgett-mozgott, néha magában beszélt. Idegessége kétségtelenül
növekedett, de általános állapotában javulás mutatkozott, mert az a
megállapítás, hogy csak idegbeteg, fölrázta közönyéből, meg is fogadta,
hogy alaposan kigyógyíttatja magát és egy ideggyógyászhoz fordult.
A kezelés szépen haladt. Maga a beteg is elismerte. Fiatal,
felvilágosult orvos volt az ideggyógyász, aki sutba vetve a mult
hagyományait, a testekkel való meddő foglalkozást, főkép a lélek
boncolására alapította gyógymódját, abból kiindulva, hogy a beteg
életkörülményeinek és multjának részletes ismerete nélkül az
ideggyógyászat merő kuruzslás. F. F. az orvos kérdezősködéseire sokat
beszélt, nyílt és titkos szenvedélyeiről, mindenekelőtt pedig a
gyermekkoráról. Apja becsületes asztalosmester volt, ő pedig
gyermekkorában szeretett a műhelyben tartózkodni, a gyalupad és az
enyveslábasok körül, melyeknek átható szagára ma is szívesen emlékezett
vissza. Nyilvánvaló, hogy képzelgése nem egyéb, mint homályos és
gyötrelmes vágy az örökre eltűnt gyermekkor után, az ifjúság után,
melyet különösen akkor sírunk vissza, mikor a férfikorból az öregkorba
jutunk. Ezt, bármily fájdalmas is, tudomásul kell venni. Körülbelül ide
jutottak a lélekboncolás során, mikor F. F. egy napon a hivatal előtt
találkozott a vezérigazgatóval. Az igazgató elhúzódott tőle és félénken,
rosszul palástolt zavarral kereste a zsebkendőjét. Most, egy pillanat
alatt, megértette a helyzetet, erre a mozdulatra emlékezett, sokszor,
nagyon sokszor látta, mások is így tesznek vele, az utcán, a
villamosokban befogják az orrukat, bizonyos, hogy mások is érzik. Ő is
érezte, még mindig, istenem, de mennyire érezte.
Hanyatthomlok futott az őszi esőben, egy orvosi táblát keresett, már
fönn is volt az emeleten. Az orvos, akihez kalapostól és felöltőstől
rontott be, kövér, kopasz bácsi, rossz orvos, de a legjobb gyermek, férj
és apa, aki kis családjának már kétemeletes házat építtetett és abban
sántikált, hogy a harmadikat is felépítse. Lihegve panaszkodta el, hogy
mi járatban van. Az orvos bólintott, ő is érezte a szagot. Aztán
vizsgálni kezdte, szokása szerint úgy, hogy a betegről le se vetette a
felöltőt, mert nála a gyorsaság volt a fontos.
Keze ösztönös mozdulattal – évtizedes orvosi gyakorlattal – a páciens
zsebén pihent meg, innen pedig – a felöltő zsebéből – kihúzott egy ezüst
papirosba csinosan becsomagolt francia sajtot, melynek érett leve már
szét is folyt a zsebben.
Diadalmasan lobogtatta meg ezt a leletet, mint híres sebészek műtéteknél
a kór-okozó daganatot és azt a fölöttébb becses tanácsot adta a
betegnek, hogy máskor ne hordjon a zsebében oly sokáig sajtot.
F. F. főfelügyelő az orvosi tanácsért ötven koronát nyújtott át, melyet
az orvos eleinte vonakodott elfogadni, de aztán engedett neki.
Mindenesetre, gondolta, egy tégla a harmadik emeletes házhoz.