Vacsorázik a násznép. A kis udvarban az uborka, a bors, a vanilia illata
érzik. Patkóalakú hosszú-hosszú asztalnál ülnek a vendégek, sátor alatt,
százhúszan.
Az első pohárköszöntőt az országgyülési képviselő mondja. Utána az
éneklőkanonok emelkedik szólásra, ki lila övvel a hasán, kezében
pezsgőspohárral, az élet igazi mélységéről, a szenvedésről beszél.
Menyasszony és vőlegény annyira figyelnek a szavára, hogy leteszik a
kést, villát.
Ekkor fájdul meg a vőlegény foga.
Tudja is, hogy melyik. Baloldalt van egy zápfoga, mely – különösen
időváltozáskor – rakoncátlankodni szokott és már többször gondolt rá,
hogy tömetni kellene. A fájdalom mégis váratlanul jön, –
meglepetésszerűen, mint egy roham – úgy hogy belesápad. Lehajtja a
fejét. Nyelvét próbálja a fogán tartani, de mindhiába, se lát, se hall.
A kanonok még mindig a legszebb körmondatokat mondja. Feléje mosolyog és
ő is igyekszik visszamosolyogni rá. Bámulja a vendégeket, kiket
egyszerre nem ismer meg, a cifra asztalt, a tortákat a piros és sárga
borok közt, a ponyvát, fönn a friss lombokat és a nemzetiszínű
zászlócskákat.