Judás János huszonkilenc éves korában – egy sötét februári délelőttön –
mondta ki első ítéletét. Hat hónapi fogházra ítélt egy tizenkilenc éves
lányt, kit sikkasztással vádoltak. A tárgyalóterem fülledt és poros
volt, régi kendők és cipők szaga kóválygott a levegőben. Maga is örült,
amikor kilépett az utcára és orrába-szájába betódult a jeges levegő.
Akkor vette észre, hogy a feje kissé fáj. A téli égbolt úgy simult rá,
mint egyetlen, nagy hidegborogatás.
Sietett haza ebédelni.
– Mennyit kapott? – kérdezte az anyja.
– Fél évet – szólt a bíró közönyösen.
Az anyja olyan mozdulatot tett, mintha sokalná.
– Előrelátható volt – magyarázta mosolyogva. – Főképen az esett latba,
hogy a vádlott nem tanusított beismerést. Makacsul tagadott.
– Szegény.
– Szegény? – és a vállát vonta. – A szegény ember is élhet
tisztességesen.
– Kétszázötven koronából?
– Az mindegy, – vágott közbe kissé hangosabban, mint akarta, hogy ne is
gondolkozzon, csak a szavát hallja – mindnyájunknak vannak
kötelezettségeink. Különben mi lenne a társadalommal.
A bíró délután szundikálni szokott, a keskeny zöld díványon, egy
órácskát. Ma nem volt álmos, de lefeküdt, minthogy élete módján soha
semmit se változtatott. Mindig egyidőben kelt és feküdt, mindig
egyformán öltözködött. Készen vett, bélelt fehér nyakkendőt viselt,
melybe egy piros félholdas melltűt tűzött. Az arca igénytelen. Szeme
olyan színű, mint a kocsonya. Kopaszodó fejéről hosszú fekete
cérnaszálak módjára lógtak a vékony hajszálak. Így – kopaszon is –
alapjában csak egy jó fiúnak látszott, kit az élet majdnem érintetlenül
hagyott. Nyugodtan élt, világnézete egyszerű volt. Mindenképen szerette
a rendet és a szabályosságot. Tudta, hogy vannak jó és rossz emberek, de
mind a kettő külön csoportban foglal helyet és olyan nagy köztük a
különbség, mint a pillék és a pondrók közt.
Ami azt a leányt illeti, kétségtelen, hogy a rosszak közé tartozik, nem
az egészen rosszak, de a középrosszak közé, kiket meg kell büntetni.
Csak legalább ne tagadott volna. Akárhogy is van, nem tudott elaludni.
Az óráját nézte, hogy futja be körét a kismutató. Sohase hitte, hogy
ilyen lassan mulik az idő. Március… május… június… számolgatta az ujján.
Mire kiszabadul a lány, augusztus lesz, a kertjük tele lombbal és
virággal.
Az első hetekben egyre izgatottabb lett, de az izgalma később sem múlt
el. Egyelőre éjjel-nappal dolgozott, beleásta magát az aktákba.
Valahányszor belépett a törvényszék küszöbén, elfogta az a határtalan
bizonytalanság, amit első ízben érzett. Hogy nyugtassa idegeit, estefelé
hosszú sétákra indult, túl a városon, hol épülő kaszárnyák sötétlenek és
bozontos kutyák kószálnak, ijedt szemmel. Itt bevallotta magának, hogy
kicsit megzavarodott. Mindig tudta, hogy mi a jó és mi a rossz, de most
már nem tudta. Tulajdonképen az izgatta, hogy mindig szemébe kellett
nézni a vádlottaknak, akiknek oly egyszerű a szemük. Próbálta
elfordítani a fejét, de a bűnösök ismét a szemébe néztek, minél
szigorúbban tekintett rájuk, annál szelidebben. Különösen annak a
lánynak volt valami kimondhatatlan egyszerű szeme. Azokkal az esetekkel,
melyeket valaha könyvben tanult, egymásután találkozott. Akadtak kis
ügyek, a lélek oly betegségei, melyek nyomtalanul gyógyultak, a büntetés
mindössze abból állott, hogy megfeddette a vádlottakat, azután
elbocsátotta őket. A kihágás egy jogi szépséghiba, szinte kozmetikai
beavatkozásra eltűnik. Voltak azonban súlyosabb bűnösök. Itt már
alaposabb gyógykezelésre volt szükség, egy vagy két évi börtönre, mert
ennyi idő alatt gyógyul a lélek betegsége. Aztán jöttek a többiek is, az
igazi nyavalyások, balkörmű és sötét fickók, busa homlokkal és elfajzott
koponyával, a bűn sápadt hektikásai, majd a hevenyfertőző betegek, a
gyujtogatók, mintegy a tüdőgyuladás forró lázában, rablók és betörők,
mint a hagymázosok, a gyilkosok, ezek a pestisesek, kiken már nem lehet
segíteni, végül a visszaesők, a gyógyíthatatlanok, a förtelmesek, örökké
kiújuló tályogokkal, rohadt karokkal és elszenesedett lábbal, emberi
voltukból kiforgatva, szinte fölismerhetetlenül. Mennyire sajnálta
mindegyiküket. A bűnüknek mindig megtalálta a magyarázatát. Sokszor félt
tőlük, az az érzése volt, hogy a lélek kórházában jár, egy fertőző
pavillonban, ahol ezer és ezer halál leskelődik, mindenkire, őrá is.
Tudta, hogy az orvosok köpenyt húznak, keztyűt és álarcot öltenek, mikor
ragályos beteg mellé lépnek, nehogy ő rájuk is átterjedjen a betegség.
Itt azonban nincsen ilyen védekező intézkedés. Abban a polgári ruhában
ül, mint otthon. Kezén, mellyel fekélyekben turkál, nincs gummikeztyű.
Ennek a kéznek pedig bele kell nyúlnia az életekbe és egy pillanatban –
bármennyire fáj annak, aki sújt és annak, akire sújt – keményen le kell
csapnia. A nagy-nagy feladattól visszatorpant. Úgy érezte, hogy a keze
csak egy ember keze, puha és gyenge.
Nyár derekán meghalt az édesanyja, ő pedig egyedül, egész egyedül maradt
a földön. Új kétszobás lakást bérelt a város egy félreeső utcájában.
Este ténfergett a süket és vak szobákban, ruhástul dőlt le az ágyra és
bámulta a mennyezetet. Zsibbadt gerince fájt. Azon tépelődött, miért is
vétkeznek annyit az emberek? Örömöket keresnek szegények, nincsen
örömük. Az ő élete is olyan sivár, elmúlt fölötte az idő és nem történt
vele semmi. Amint nyitott szemmel bámult a sötétségbe, visszaemlékezett
egy fiatal cigányfiúra, aki megölte a kedvesét, karcsú és gyönyörű volt,
mint valami nemes vad.
Idegességében rágyujtott egy cigarettára.
Eddig nem is dohányzott. A dohány ízlett a szájának, a torkának, az üres
gyomrának, egészen megtöltötte, úgy hogy nem is vacsorázott, a testében
villanyos izgalom bizsergett. Nem tudta, hogy miért jó a keserű és a
méreg, mért édes és gyógyító az, ami fáj. Másnap reggel azonban már az
ágyban rágyujtott egy cigarettára.
Akkoriban nehéz és igen bonyolult pört tanulmányozott, mely minden testi
és szellemi erejét igénybe vette. Ette egymásután a cigarettákat, orrán,
száján engedte ki a füstöt, munka után pedig fölnézett a kaszinóba, ahol
szívesen megivott egy félliter bort és kártyázni kezdett. Egyszer
elvesztett százhúsz koronát, de másnap visszanyerte. Aztán elvesztett
kétszáz koronát és még százötven korona adósságot csinált. Azok a
nyugtalanságok, melyek eddig gyötörték, lassanként elmultak. Minden este
fölment a kaszinóba, a kártyaasztal mellett üldögélt, nézte a lapok
járását és másnap zavartalanul dolgozott.
Így élt évekig. A haja közben kihullott, azok a hosszú, fekete
cérnaszálak, melyek fejét borították, a fésűjében és a keféjében
maradtak, az arca pedig sápadtabb lett. Egy év mulva nyakkendőit is
megváltoztatta, a bélelt fehér bepiszkolódott, helyette egy kék babos
selyemkendőt vásárolt, melyet csokorra kötött. Ezt egyik helyi
szinésztől látta. Éjfélután minden vendéglő és kávéház becsukott, csak a
vasúti állomás mellett a kis bohémtanya maradt nyitva, melyet főkép
szinészek látogattak. Ide járt el, a szinész-asztalhoz. Úgy találta,
hogy ezek a jó emberek a könnyelműségük ellenére is tisztességesek és
erkölcsösek. Beszélni itt nem igen szokott, minthogy az ital szótlanná
és szigorúvá tette. Lengyel pálinkát ivott, és a szája széléről
szomorúan lógott egy virzsinia. Idegenül, kissé zavartan ült közöttük,
mint aki véletlenül eltévedt, de azért nem érezte magát rosszul. Egyik
pincér sokáig szinésznek nézte és „művész“ úrnak szólította.
A bíró sohasem vesztette el méltóságát. Azokat, kik ebben a cifra
társaságban közel akartak hozzá férkőzni, távol tudta magától tartani, s
mindig egyedül ballagott haza. Azt is csak nagysokára tudták meg a
városban, hogy nem él egyedül. Egy nővel lakott, ki valaha a cirkuszban
játszott. Reggelenként látták, hogy az ablakán kihajolt egy sárgahajú
lány, piros ruhában. Eleinte csak félénken, de aztán egész nap az
ablakban könyökölt, cigarettázott és nevetgélt az arra sétálókra.
Látogatókat nem fogadott a bíró, napját jórészt a hivatalában töltötte,
csak hajnalfelé vetődött haza. Ilyenkor hosszú, hosszú beszédeket
mondott magában, melyekben igazolt mindenkit, aki vétkezett és vádat
emelt azok ellen, akik nyugodtan emésztenek. Egy-egy tilalomfa előtt
megállt a parkban, mosolyogva csóválta a fejét. „A gyepre lépni tilos.“
Dehogy is tilos, szabadságot és boldogságot az embereknek, labdateret a
gyermekeknek, hogy napfényben cikázzanak, a gyep nem az öreg polgárok
szemének való, az élet azért van, hogy használjuk. Bandukolt a parkon
át, a sunyi, hajnali holdfényben s a behorpadt kemény kalapjával olyan
volt, mint valami polgári démon. Az orgonabokorról letört két nagy ágat,
ellopta. Magába szívta az eleven illatot. Ittas könnyeiben végtelen
szeretet olvadozott mindenki iránt, aki gyönge és szenved, kitárta a
karjait, hogy a szívére ölelje testvéreit. Részeg száján csillogott a
nikotinos sárga nyál.
Lábujjhegyen lopódzott be, nehogy fölkeltse az alvó nőt. A szoba
levegője elviselhetetlenül forró és tikkadt volt a sok olcsó
illatszertől. Egy selyempincsi szaladt elébe, a nő ölebe. Meggyujtotta a
hálószoba rózsaszínű villanyát. Arca fakó volt, a szája halvány. Amint
ült ebben a rózsaszínű fényben, mely egy rendetlen szobát világított
meg, a piros hálókabátjában és a piros otthoni sipkájában egy
elkárhozott léleknek rémlett, aki valamit gyötrődve keres és nem talál
sehol. Az igazság ebben a szobában se volt. Sehol sincs az egész földön.
De valahogy úgy érezte, hogy most közelebb van hozzá, így szegényen és
boldogtalanul, minden nélkül, most már ítélkezhet azok fölött, kik hozzá
hasonló szerencsétlenek és érdek nélkül védhetik a gazdagok, hatalmasok
társadalmát, a polgári otthonokat, melyekben egészséges, erős gyermekek
játszanak és szelid hitvesek alszanak.
Minden reggel hét órakor csörömpölt a keltő órája. Felugrott az ágyból
és a zuhany alá állott. Lemosta magáról az éjszakát s mire kiért az
utcára, a reggeli napfényben már más volt, a homloka józan, a szeme
tiszta. Sietett azokhoz, akik gyarlók, mint ő, hogy igazságot tegyen,
beteg orvos ment-ment a pácienseihez. Évek óta mindig elsőnek érkezett a
törvényszékre. Míg rákerült a sor, cigarettázott a folyosókon és
meg-megállt egy fordulónál, az igazság istennőjének szobra előtt, aki
bekötött szemmel magasodott föl, kezében a karddal és mérleggel. Itt
mindig hosszan tétovázott. Arra gondolt, hogy az igazság istennője égi
volta ellenére sem mert szemébe nézni a bűnösöknek, félt azoknak a
tekintetétől, akiket elítélt s az embereket tagadta meg, hogy igazságos
legyen. Ő azonban ember. Állott, állott előtte, mutatta neki kopasz
fejét, sovány arcát, síró szemét, kitérdelt nadrágját, lyukas cipőjét,
elkótyavetyélt boldogságát, az egész életét, hogy elfogadja, legalább ő,
áldozatnak.
De az istennő, aki sohase látott még embert, nem látta meg őt sem.