Elek a zsibbasztó és tompa délutánon elaludt, ültő helyében. Mire
fölébredt, már este volt, – haldokló violafénnyel – senki se ült az
elsőosztályú fülkében. A vonat alacsony falak közt rikkantott és ugrált,
egy közeledő állomás előtt, annak a városnak az aljában, melynél át
kellett szállnia, hogy a legközelebbi gyorssal hazautazzon.
Kábultan nyitotta föl szemét, mint az ébredő utasok, kik első
pillanatban megriadnak attól a gondolattól, hogy álmaikban más irányban
vágtattak és nem támogatták akaratukkal a vonatot, mely azalatt
lelkiismeretesen röpítette őket szilárd céljuk felé. Arca dagadt volt az
egészségtelen álomtól, orra – a forró gőzfűtéstől – vérbő, a torka
száraz. Összeszedte holmiját, egy disznóbőr bőröndöt, egy kézitáskát,
egy gyapjútakarót, magára kapta a télikabátot is. Akkor vette észre,
hogy a fülke hálójában egy bot van. Valószínűleg ott felejtette valaki.
Kezébe fogta, aztán az idegen holmi iránt érzett megvetéssel visszadobta
a hálóba.
A fülkében egyedül a bot fogantyúja árasztott fényt. Körötte a homály –
pár milliméternyire – szürkésen derengett. Újra leemelte és nézte.
Közönséges bot volt, melyet százan és százan viselnek, a fája fekete,
alul sáros és kopott, a kupakja elferdült, látszott, hogy a tulajdonosa
sokáig használta és szerette. Ki is tekintett a folyosóra, hogy nincs-e
ott az illető. De a folyosón lélek sincs, a többi fülkében se, egyedül
szállt le s mindenesetre magával vitte a botot, hogy átadja a
vonatvezetőnek vagy az állomásfőnöknek, annak, akinek a talált tárgyakat
szokás átadni.
Egyelőre megvacsorázott az étteremben. Társaság híján se únta magát,
mert a másik széken, vele szemben ült, a télikabátja mellett, a bot,
mint egy idegen úr, aki nyájas és a feje ezüstös. Egyes mozdulatai
okvetlenül a botnak szóltak. Félrebillentette a fejét, mosolyogva és
kicsinylően bámulta. Soha életében sem viselt botot. Fizetni akart, a
pincér azonban nem jött. Erre a bottal zörgette meg a padlót. A pincér
ezt azonnal meghallotta. Künn a pályaudvaron, a fagyos, vidám éjszakában
vívómozdulatokat tett és egyik útitársának egész vasúti térképet rajzolt
a földre. A kalauztól pedig könnyedén megkérdezte:
– Ez a budapesti gyors? – és rámutatott egy kocsira, a botjával.
– Méltóztassék – felelte a kalauz, aki tisztelgett, mint az
országgyűlési képviselőknek szokás.
Most végképen elhatározta, hogy a botot megtartja magának. Vidéki
rokonainál, akiknél a karácsonyi ünnepeket töltötte, harmincöt koronát
vesztett, huszonegyesen. A bot épen harmincöt koronát érhet. Annyit
mindenesetre, de semmiesetre se többet. Végre ő is vesztett egyetmást:
egy ezüstórát, az érettségi után, aztán tavaly a kávéházban ellopták a
télikabátját. Otthagyta a fogason és valaki megtalálta. De találni és
lopni két dolog. Mindenütt olvasható a fölírás: „talált tárgyak“ és nem:
„lopott tárgyak“. Homályosan emlékezett egy közmondásra: „talált holmi
istenajándéka“. Ha nem magyar közmondás, akkor albán, vagy ilyesmi.
Valahol okvetlenül olvasta.
Sokkal jobban izgatta ennél az, hogy a botot a sok csomagtól –
akármiként nyujtogatta a nyakát – nem láthatta. Szeretett volna fölállni
és kihalászni a hálóból, de a zsúfolt kocsiban lehetetlenség volt. Pedig
ilyesmik oly könnyen elvesznek. Ezért minden leszálló utast gyanakodva
mért végig, nem viszi-e el a botot, az ő botját.
Jóval éjfél után érkezett meg, hordár, kocsi nem akadt, magának kellett
vinni a podgyászait, gyalog. Bőröndje nem volt, de a bottal együtt
lépekedni fölöttébb körülményesnek tetszett. Meg is botlott benne és
többször leejtette a földre. Másnap világos téli reggel volt, éles
színekkel. A Duna jégtáblákkal habzott, mint a jegeskávé, a hegyeken
cukorsüvegek, hóból, még a szemétdombok is olyanok, mint a
cukrászsütemények, melyek fehér tejszínhabbal, vagy barna mokkakrémmel
vannak töltve. Csak most lehetett látni, hogy milyen csinos a bot. Ezüst
nyele tündöklött a verőfényben. Hosszú sétára indult vele, végigment a
korzón, bátran tekintett a lányok után, úgy érezte, hogy világfias és
könnyed. Este egy zenés kávéházban színes likőröket ivott Zsiráf
Paulával, a híres moziszínésznővel. A botot a ruhatárban helyezte el s –
először életében – húsz fillért fizetett érte. Kétségtelen, gondolta,
hogy bizonyos kiadással jár, mint a kutyák, nők és gyerekek, de megéri.
Csak harmadnapra vette észre, hogy kézitáskája nincs sehol. Sápadtan
állt meg a szoba közepén. Bizonyos, hogy a vonaton ellopták, pedig
gyöngyfókabőrből volt, istenem, háromszáz koronát fizetett érte.
Helyette a botot hozta haza. Följelentést tett az ismeretlen tolvaj
ellen s azzal vigasztalta magát, hogy a bot is megér körülbelül
háromszáz koronát, mert nagyon nemes hajlású. Néha attól félt, hogy még
többet megér. Lehet, hogy becses műdarab, vagy valami régiség is.
Amint így tépelődött, megjelentek előtte az útitársai, kiket – azt hitte
– egészen elfelejtett már, egy vörösbajszos földbirtokos, mellette egy
főispán, egy őrnagy, egy pap, egy hallgatag úr, ki oly halk és kenetes,
mint egy kínai. Vajjon kié lehetett a bot? Ő a főispánra gyanakodott.
Nyugtalanul ment az utcán. Mindenki a botra nézett, kétértelmű, gúnyos
mosollyal. Erre az ezüst fogantyút a télikabátja szárába rejtette. A
följelentés óta általában izgatott volt. Majdnem minden nap hajnalban
vetődött haza. Botját valamelyik sarokba dobta, egy szekrény mellé.
Megtörtént, hogy reggel az ágya mellett találta. Azt kellett hinnie,
hogy a bot változtatja helyét, mint az alvajáró, éjszaka egyedül sétál a
szobában.
Aludni se igen tudott. Egyszer azt álmodta, hogy rongyosan és sápadtan
járkál házról-házra és koldul, száraz kezében egy koldusbottal, melyben
fölismerte az ezüstbotot. Verejtékes homlokkal ébredt. Kezébe vette a
botot. Fogantyúja lapján sokáig bámult egy jelet, melyet nyilván ravasz
tulajdonosa vésett rá, hogy minden körülmények között ráismerjen. A
karcolás mély, nem lehet lekaparni. Hiába feszítette késsel, a burok se
jött le. Elek új borítékot akart rátétetni. De az ezüstműves azt mondta,
hogy a fája nem éri meg, a borítéka pedig egyszerű bádog. Mit lehet vele
tenni? El kell dobni a szemétre.
Így igazán könnyű szívvel válhatott meg a bottól. Bement egy
kereskedésbe, vett valamit, a botot pedig egyszerűen egy szék mellett
hagyta. Végtelenül megkönnyebbülten sietett hazafelé. Már a sarkon
lehetett, mikor valaki utána szaladt.
– Kérem, – lihegte a boltifiú – ott tetszett felejteni.
Elek félreugrott, gyanakodva.
– Nem az öné? – kérdezte a gyerek és ráemelte vérszegény arcát.
– Hogyne – mondta.
– Tessék – kínálta újra a kifutó, de nem adta oda. Most már maga is azt
hitte, hogy másé.
Elek olvasni igyekezett az arcából, tud-e valamit, könyörögve nézett rá,
aztán kezébe nyomott öt koronát és elfogadta a botot. Az utca, melybe
befordult, sötét volt. Híg, hideg sár borította az aszfaltot,
tintafekete eső csöpögött a tintafekete égből, ráhullott az arcára, az
ingmellére, mindent befeketített. Megragadta a botját. De úgy érezte,
hogy a bot fogja a kezét, görcsösen, mint egy idegen ember keze.
Az vezette őt lépésről-lépésre, erőszakosan és keményen.
Mindig tovább és tovább.