kerevetek. A sarokban stilizált schwarzwaldi óra bronzveretü mahagóni
szekrényben s harangzugásu óraütővel. Egy Rodin-szobor carrarai
márványból. Egy pompás faragott kerek asztal indiai hidlásfából. Az
egész padmalyt befogó veres-lila szőnyeget tuniszi arabsnők szőtték s a
bronz vilamos csillárt egy félreértett magyar iparmüvész készitette
remekbe. Üstökös csillagot ábrázolt. Csillagja száz gyertya-fénynyel
égett s száz gyertyaláng erejü szentjánosbogár-fényből állott az
uszálya…
S mindezt az előkelő gyönyörködtető és gondolkoztató fényüzést mindössze
tizenkétezer forintból kerotette ki Zsuzsa.
Bálvándy alig hitt a szemének, midőn leánya bemutatta neki a számlákat.
Te valóságos tündér vagy Zsuzsóka, biztosan elbüvölted a kereskedőket,
hogy oly olcsó árakat szabtak neked.
Zsuzsa átölelte atyja nyakát.
– Boldog vagyok, hogy meg vagy velem elégedve, – mondta önfeledten, –
hiszen igazában és egészen most már csak te vagy az enyém.
HUSZADIK FEJEZET. Ágnes mama.
… Muki többször meglátogatta Bálvándyékat pesti lakásukon. Egyszer azzal
a hirrel lepte meg őket, hogy restauráltatni fogja erdélyi várkastélyát
és egyszersmindenkorra oda költözködik. Azt mondta, kora tavaszszal
megkezdeti a munkát, hogy (legalább az egyik szárnya) elkészülhessen
őszig.
Kártya-sikereiről nem beszélt Muki Bálvándyéknak, de beszélt róluk
helyette az egész Budapest… Egy nagykorusitott fiatal grófnak egyetlen
éjszakán elnyerte az egész vagyonát, körülbelül százezer forintot s
mégegyszer annyit szitt ki egy Budapestre tévedt részeges orosz herceg
degez bugyellárisából…
Tény az is, hogy kifizette Muki minden adósságát s midőn lejárt a bérlet
ideje, csakugyan átvette birtokát a maga kezelésébe. Arra is telt neki
immáron. Az erdélyi várkastélyára előirányzott százezer forintja is ott
hevert a Kereskedelmi Bankban s végre egyéb készpénzben és értékpapirban
is maradt neki azonkivül vagy kétszázezer forintnyi vagyona. Egyszóval
tulesett a millión… De azért tovább kártyázott. Nyuzta a világot és ha
néha-néha megcsömörlött önmagától, elbujt vagy egy hétre valami félreeső
külföldi zugolyba. Ott elővette Ibsent és Shakespearet s átlapozta az
Ujtestámentumot is…
Bálvándy meg szorgalmasan készült a politikai szereplésre. Mióta Muki
elmagyarázta neki a kulturpolitika nemzetfentartó fontosságát, váltig
ott motoszkált a bogár a fejében: miszerint ő van arra hivatva, hogy a
magyar művészet iránti érzéket belevigye a köztudatba s azzal megvesse
melegágyát a nemzeti nagyságnak. A kultusztárca költségvetésénél
szándékozott először fölszólalni s e célból már jó egy hónappal a
várható napirend előtt hozzáfogott beszédje megirásához.
Bálvándy nem volt éppen tudatlan (de meg képezte is magát utóbbi időben,
gondolatai tehát elég bőséggel bugyogtak elő ismeretei és képzelete
nyers anyagából), de a szónoklat müvészi formájával nem volt ismerős,
holott főképpen abban rejlik a meggyőzés titka…
Összetákolt vagy hat árkusra való okfejtést, buzditást és dorgatóriumot:
egész lelkét beletette a pennájába s (volt annyi önbirálata) még sem
volt megelégedve a munkájával. Érezte, hogy hiányzik valami a
koncepcióból. A zene, a vonalak. A hang és a formák harmóniája. A
müvészi stil.
Pedig egy időben, különösen midőn Ágnessel beszélt eszményi terveiről,
azt hitte, hogy csak a száját kell kinyitnia: magától fog megnyilni
lelke zsilipje s ontani fogja a szót. Azzal a megvesztegető áradattal,
azzal a hatalmas erővel, melyet az ügy nagysága megkivánt.
Bálvándyt nagyon lehangolta a csalódása s tehetetlensége okait keresvén,
hamarosan rájött, hogy agyát és lelkét annak idején az eszes leánynyal
való szellemi érintkezés termékenyitette meg. Attól jött meg az
önbizalma is egy oly hivatásszerü munka elvállalásához, amelyhez a maga
eredendő és szerzett kvalitásai magukba véve nem voltak elegendők.
Inspirációra volt szüksége.
Azért csak tovább furt-faragott a beszédjén. Eljárt a klubjába
szorgalmasan. Igyekezett a szellemi kulturának propagandát csinálni
társadalmi uton is. Könyveket és képeket vásárolt; végre beiratkozott a
müvészklubba: a Fészekbe is. Ott sarkalta a müvészeket, ébreszgetvén az
önérzetüket s összetartásra, jellemre buzditván őket, hogy
megteremthessék az uj osztályt, amely nélkül egy nemzet sem lehet el: a
szellemi arisztokráciát.
Ám a müvészember gyanakodó ember: a Fészek tagjai nem igen biztak a
lelkes báró jóhiszemüségében. Szereplési viszketegnek hitték a
lelkességét.
– A mi vállainkon akar felkoposzkodni a piedesztálra, – jegyezte meg egy
zseniális vereshaju szobrász.
– Olcsón akar hozzájutni képeinkhez, – licitált rá egy rosszmáju piktor,
aki soha egy képét se tudta eladni…
A meggyőző erő hiányzott Bálvándyból. A müvészlelkek sajátos egyszerü
bája, közvetlensége. Hiába kötött formális barátságot velük: azt a
válaszfalat, amely a müvészt az arisztokratától elválasztja, nem tudta
ledönteni. Mert ő meg viszont a vérbeli főur sajátos kvalitásait vitte
el uj körébe.
Bálvándy hamarosan észrevette, hogy müvészbarátai nem tudnak vele
igazában összemelegedni. Csak az okát nem tudta, miért? Azért nem
csüggedt: kereste, mert okvetlenül meg akarta találni ezt az okot.
E közben ujra csak Ágnesre gondolt, akinél az ő meggyőződése szerint,
senki a világon nem ismeri jobban az embereket… Idővel szinte idegessé
lett már: ugy vágyott a vénleány társaságára. Nélküle, mintha hiányzott
volna valami az életéből… Hamarosan rájött ennek a hiánynak a
minémüségére is. A vénleány volt az, aki az ő lelkét tartalommal látta
el. S hogy megszokta általa az eszményi életet, fájt neki az üresség,
őrlődött benne a lelke, mint malomkő az üresen járó garatban…
Elpanaszolta a gyermekeinek is:
– Nem tudom mi lelt, de az a fránya Ágnes valahogy a szivemhez nőtt.
Bálint tréfára fogta a dolgot.
– Azon könnyü segiteni, apa, – mondta nevetve, – vedd el.
Zsuzsa nem is gondolt erre az eshetőségre, ám most, hogy bátyja
kiejtette a száján, csudálkozni valót sem talált rajta.
– Mit nevetsz ezen? – korholta szeliden fivérét, – apa még fiatal ember,
mi meg soha sem kaphatnánk Ágnesnél jobb anyát.
Elpirult és kérdőleg nézett az apjára. De valami nagy öröme nem
telhetett annak válaszában.
– Ejnye, Zsuzsa, ne beszélj bolondokat. Nem tudom én a ti édesanyátokat
elfelejteni soha. Hisz szeretem Ágnest, de nem ugy, hanem – amugy. Mint
egy őszinte, becsületes barátot, egy jellemes férfit, akinek hüségére
minden körülmények között számitani lehet. De feleségül csak nem vehetek
valakit – barátságból!
Zsuzsa lehajtotta fejét.
– Az más, apa, mondta pirulva, – én azt hittem, hogy Ágnes nemcsak a
becsülésedre, de érdemes a szeretetedre is. Igaz, hogy nem szép, – tette
hozzá ártatlanul, – de a külsőségek csak nem számitanak.
Bálint nevetett. Az öreg ellenben idegeskedni kezdett.
– Jaj de rettenetes csapperli vagy te, Zsuzsóka. Mit avatkozol olyan
dolgokba, amikhez semmi érzéked sincs?
És egy félóráig disputált a leányával, mint az olyan ember, aki meg van
vádolva s fühöz-fához kapkod, hogy lerontsa a közvádló érveit.
– Az ebugattát kiabálta, – vén az már, nem feleségnek való… Én korán
nősültem, csak nenyvennyolc esztendős vagyok ma és fiatalság dolgában
Bálinttal se cserélnék. Egy husz éves leány lenne hozzámvaló, de az
ördögnek kell a feleség… mondtam: olyan asszonyt, mint anyátok, ugy sem
kaphatok soha.
Egy forró könnycsepp szivárgott ki a Zsuzsa szeméből.
– Óh, – sóhajtott fel a leányka, – az én drága édesanyám, az mindig
mellettem volt, ha élne, mellettem volna ma is.
Szinte öntudatlanul esett ki ajkán a vád Ágnes ellen, aki (ha csak
ideiglenesen is) igy magára hagyta, mikor talán a legnagyobb szüksége
lett volna reá.
– Igazad van apa, – mondta, – annyira, hogy az anyánk lehetne, nem
szeret bennünket Ágnes.
Bálvándy nagy kínban volt. Összevissza gabalyodtak az érzései. Maga
bölcs Salamon sem találta volna el most az ő szája ízét.
– Dehogy nem, – ripakodott rá leányára s hangjában a férfiui hiusága is
kifejezésre jutott, – szeret az bennünket eléggé, de nem azon mulik. Nem
rajta, hanem rajtam. Nem kell feleségnek, – punktum. És – tette hozzá
mérgesen – ne veszekedjetek velem, mert ugy se veszem el.
Zsuzsa mosolygott.
– Hiszen, – jegyezte meg, – még az sem biztos, – hogy hozzád menne-e?
– Hehehe…
– Mit nevetsz?
– Azt szeretném én látni… Mi kifogása lehetne ellenem?
– S neked lehet ellene kifogásod?
– Az más.
– Miért?
Erre már nem tudott a jó ur felelni. Csak tovább dünnyögött összevissza,
minden meggyőződés nélkül.
– Ne kínozzatok, az ebugatta, nem nősülök.
Bálint elnevette magát.
– Hát ki kényszerit reá?
– Zsuzsa.
– Alighanem tévedsz, öregem.
– Az ördögbe, dehogy tévedek. Mit értesz te a nőkhöz? Azoknak egyéb
dolguk sincs, mint hogy konspiráljanak a férfiak ellen.
Zsuzsa elpirult.
– Igaz, – vallotta be, – hogy én egyszer, egyetlen egyszer példázgattam
Ágnes előtt arra, hogy szeretném, ha az anyám lenne, de ő
egyszersmindenkorra megtiltotta, hogy ennek a vágyamnak másodszor is
kifejezést adjak.
– Megtiltotta?!…
Most meg már ez nem tetszett az öregnek. Sértve érezte magát.
– Meg, – felelte Zsuzsa.
– Ejnye a kiskésit! – dohogott a jó báró, – még kisül, hogy nem én nem
akarom őt, hanem ő nem akar engem.
– Az nem lehetetlen, – állitotta Zsuzsa mosolyogva.
Bálvándy elkezdett szaladgálni a szobában, körülfutkosta a nagy asztalt
és folyton dünnyögött.
– Azt szeretném én látni!… Azaz hogy nem szeretném, mert beleesnék a
verembe…
Zsuzsát bántotta, (mert tiszteletlenséget látott benne Ágnessel szemben)
atyja teljesen indokolatlan, sőt tárgytalan locsogása.
– De hiszen saját magaddal disputálsz, apa. Nem muszáj Ágnest elvenned.
Erre észre tért a csajbókos férfiu.
– Igazad van, Zsuzsóka, ki a manó kényszerithet rá, hiszen…
Nem fejezhette be a mondanivalóját, mert kopogtattak az ajtón.
– Szabad…
Belépett az inas és egy ezüsttálcát tartott Bálvándy elé. Névjegy volt a
tálcán.
– Nem vagyok itthon, – rivallt rá a házigazda az inasra, de azért
lekapta a névjegyet a tálcáról.
Az inas távozni akart, de Bálvándy, miután egy pillantást vetett a
névjegyre, utána szökött, mint egy játékos macska és elkapta a frakkja
leffentyüjét.
– Megállj! Itthon vagyok!…
– Parancsára, méltóságos báró ur…
Bálvándynak tátogni kezdett a szája, de a szó nem jött ki rajta. Átadta
a névjegyet Bálintnak. Az meg Zsuzsának. A fiatalok összebujtak, mert
nem hittek a szemüknek, de az öreg is közéjük tolta a fejét. Igy
bámulták hármasban az ártatlan papirost, mig végre tisztába jöttek vele…
Az Ágnes névjegye volt. Egy pillanat mulva a szobában volt Ágnes maga
is. Három milliméter porréteg fedte utazó köpenyegét, a fején egy vászon
ültetvényessisak _éktelenkedett_, bár egy sarkig érő lilaszin fátyol
fityegett le róla.
– Megjöttem, Zsuzsa…
A leányka fölugrott székéről, amelyen ült és rég nem látott barátnéja
nyakába ugrott.
– Végre-valahára…
A vénleány keblére ölelte a fiatalt.
– Nem jöhettem előbb, mentegette az magát egyszerüen, minden nagyképüség
nélkül, akár csak a szomszédszobából lépett volna ki, hogy védencét a
szinházba kisérje, – nem jöhettem előbb, lelkem, mert nehéz volt a
sorom.
– Hol voltál? Hol volt? Honnan méltóztatott jönni? – hangzott fel a
hármas kérdés három kiváncsi ajakról.
– Angliából jövök…
Ágnes kezet fogott Bálvándyval s miután az hamarosan el nem eresztette a
jobbját, Bálintnak a balkezét nyujtotta oda. A férfiak megcsókolták
egyszerre a két kezét.
– Mi a manót keresett az ángliusok között? – kérdezte Bálvándy.
– Csakugyan egy manót kerestem, – tréfált Ágnes; – azért kerestem, hogy
elkergessem s végre-valahára sikerült is a dolog.
Zsuzsára nézett mosolyogva, boldogan.
A leányka szivét egy kimondhatatlanul édes sejtelem szállotta meg.
Egyszeribe föllszabadult egész érzésvilága és hatalmába vette szüzies
leánytestét. Minden izében reszketett. Alig birta a szót kiejteni.
– Beszélj.
– Persze, hogy beszéljen, – unszolta Bálvándy is türelmetlenül, mintha
szögeken ült volna, – miféle manó volt az, akit elkergetett?
– Az előitélet, a kishitüség… Meggyőztem a Charlie szüleit és elhoztam a
Zsuzsa vőlegényét…
– Hol van?…
Ez a két szó is megártott Zsuzsának, pedig egy boldog, megejtő sikoltás
kiséretében jött az ajakára. Hanem, hogy szégyenkeznie kellett miatta a
férfiak előtt. Aztán meg el is gyöngitette a szive örömviharja.
Belekapaszkodott az Ágnes karjába és az utazókabátja alá rejtette égő
arcát, oda, ahol a vénleány szive dobogott.
– Az Angol királynében, – válaszolt ez, régi szokása szerint a leányka
haját simogatva, – de addig nem meri magát mutatni, mig meg nem
győzödött róla, hogy megbocsátasz neki.
A jó Bálvándy szivéből ezekre a szavakra egyszeribe kitört a magyar
főurak faji gőgje.
– Hát azt okosan is teszi, – jelentette ki és vagy hatot ütött a
mellére, – mert egy Bálvándy leány nem arra való, hogy: hipp-hopp,
jöttem-mentem, itt vagyok, én a mesebeli királyfi és viszem a leányt!
Hogy is ne. Nem Hamupipőke az én Zsuzsám. Annak imponálhatott az
Argyélus, de egy Bálvándy ivadéknak semmiféle ángol nem imponálhat, ha
még olyan krőzus is.
– Óh, apa, apa! – csititotta el a leány bugva, mint a párját hivó
galamb, atyja szóáradatát. – Hiszen nem rajta mult.
– Nem rajta mult, – erősitgette Ágnes is.
– Hát akkor a vén angolokon mult, – vágta ki Bálvándy rosszkedvüen, mert
alapjában nem tetszett neki az a gondolat, hogy az ő telivér magyar
leánya angol gyerekeket szüljön, – a vén angolokon – ismételte, – ami
teljesen mindegy. A fő, hogy megmutassuk nekik: nem valami különös
dicsőség ránk nézve, hogy elcipeljék a leányunkat vadidegenbe, ahol még
a szavunkat se érti meg az ördög se. Aztán – tette hozzá, hogy nagyon
meg ne ijeszsze Zsuzsát – nem bánom, ha szeretik egymást, vigye.
– Óh apa, – jelentette ki Zsuzsa minden várakozás ellenére és most már
fölemelte a fejét az Ágnes kebeléről, – én nem megyek innen; aki szeret
engem, az maradjon itt magyarnak.
Ágnes csudálattal nézte a leányt.
– Óh, te leány, te, – mondta inkább a szemrehányás, mintsem az
elragadtatás hangján, miféle anyagból való vagy te, hogy többre becsülöd
a hazádat, mint a boldogságodat, az életedet!
– Magyar vagyok! – mondta a leány s büszkén felvetette pompás, nemes
fejét.
– Bálvándy-vér: rabonban-ivadék! – tóditotta az atyja s miután már ugyis
benne volt: ujra megdöngette a mellét vagy hatszor.
– Szép, szép, – ismerte el Ágnes, – hiszen appreciáltam is a család
büszkeségét és a Zsuzsa hazaszeretetét: azt is kialkudtam, hogy ha nem
megy másképp, itt maradhasson Charlie.
Zsuzsa összevissza csókolta barátnéja áldott, jóltevő kezét.
– Óh, mily fenséges asszony vagy te Ágnes, én egyetlen _mamám_.
A Zsuzsa önfeledt kitárása, illetve a megszólitása nagy zavart okozott a
szobában. Bálvándynak nyilván viszketett a torka, mert elkezdte
köszörülni. Ágnes meg elpirult a szeme fehérjéig s hogy ne lássák a
gyengeségét, félre is forditotta a fejét a kályha felé.
– Ugyan, Zsuzsa, – korholta a leánykát meg-megcsukló hangon, – azért kár
magadról igy megfeledkezned, hiszen ismersz: tudhattad, hogy én nem
szoktam félmunkát végezni.
Magát a megszólitást nem tette szóvá, tartott tőle, hogy azzal csak
tetézi az általános zavart.
Ellenben Bálvándynak megszünt a torka viszketni, a helyett a szive
mozdult meg az Ágnes pirulása és különös, róla fel se tételezhető
magatartása feletti bámulatában. Megérezte, hogy szereti őt a vénleány.
És a helyett, hogy (mint még az imént is) tiltakozott, vagy védekezett
volna a szerelmével járó veszedelmek ellen: valami csudálatosan meleg,
fölemelő érzés hatotta át egész valóját. Nem hálaérzet volt, bár azzal
is adósnak érezte magát az aggszüzzel szemben, hogy igazi anyaként, sőt
valóságos hősnőként küzdött a leánya boldogsága érdekében, mindazáltal
inkább a büszkeség uralkodott a szivén, tapasztalván, hogy a rendkivüli
nő magához méltónak tartja őt… Nem tudott, de nem is akart uralkodni
magán. Sőt ebben a szent pillanatban talán arról is meg volt győződve,
(ugy összezavarodott hirtelen szivének érzésvilága), hogy ő is szereti a
vénleányt.
Szóra nyilt a Bálvándy ajka. Egy pár hangot el is ejtett, de
érthetetlenül. Mielőtt értelmesen nyilatkozott volna, még ránézett a
fiára, (aki eddig a néma figyelő szerepét játszotta), mintha
beleegyezését kérte volna ahhoz a nagy elhatározáshoz, amelynek
kifejezést akart adni. Bálint (jó emberismerőnek bizonyult), kitalálta
atyja gondolatát. Mosolyogva intett neki, szóval is biztatta:
– Csak bátran, édes atyám.
Erre Zsuzsa is rájött atyja szándékára. S az ő régi negédes nemtői, akik
cserben hagyták bánatában: egyszeribe visszaszöktek hozzá, hogy ujra
felékesitsék a jókedv, ártatlan leányos szilajság vadrózsáival…
Megragadta Ágnest – (aki magától dehogy vette volna le a szemét a jó
öreg kályháról) – megragadta Ágnest a karjánál fogva és szelid
erőszakkal arcvonalat cseréltetett vele: az atyja felé.
– Ágnes, Ágnes! Nézz hát apácskára, mondani akar neked valamit.
– Igen, – erősitette leánya szavait Bálvándy, – mondani akarok magának
valamit.
Ágnes összeszedte magát. Nagy elfogódottsága egyszeribe megszünt, csak
arca rendkivüli sápadtsága árulta el, hogy nagy viharokkal küzködik a
szive. Különben teljesen nyugodtnak látszott. Ünnepies komolyság,
méltóság ömlött el szürke lényén. Bátor, határozott volt a hangja is.
– Tessék, édes báró Bálvándy.
Bálvándynak ismét meggyült a baja a torkával. Megköszörülte, addig
köszörülte, mig végre mégis csak megjött az érce.
– Édes Ágnes, – fogott hozzá a beszédhez a helyzethez illő
szertartásossággal, – drága Ágnes, egyetlen barátnőm… én…
Tovább nem adta az udvariassági készlete, hát kifakadt magyarán,
becsületes tuláradó szive egész közvetlenségével.
– Ejnye, hát mit komédiázzak, mikor nem a természetem. Tegye a kezét a
kezembe Ágnes, mert szeretem magát és legyen a feleségem, ha beéri ilyen
egyszerü, de becsületes emberrel, mint jómagam…
*
Tehát célt ért Ágnes végre a nélkül, hogy igénybe kellett volna vennie
szellemi fegyvertára egész készletét. Megnyerte a csatát az élettel
szemben, amely minden nő ősjogát, a szerelem gyönyörüségét megtagadta
tőle. Meghóditotta az ő választottját. Az övé volt: tehetett _volna_
vele amit akart.
De ő nem a maga számára szakitotta le diadalának gyümölcsét. Nagylelküen
szétosztotta azt nemes meghódolói között. Egy évig küzdött, hogy lelki
hatalmával megvalósitsa a lehetetlennek látszót, csudákat tett:
szárnyakat adott egy bár nagyobb stilü, de Pató Pál szerint élő magyar
nemesnek, az élet müvészévé formálta át ingadozó jellemü unokatestvérét
s a Zsuzsa boldogsága érdekében megtörte a legkonzervativebb angol
arisztokrata családok egyikének a gőgjét – és megelégedett az erkölcsi
sikerrel… Megtagadta a lényét.
Azaz talán nem is tagadta meg: csak átlényegült. Vagy az se. Megtalálta
magát az ő nagy erényeinek kedvező uj viszonyok között. A régi miliő
elrontotta, meghamisitotta a lelkét, az uj visszaadta annak eredeti
istenadta fényes értékeit…
Hiszen ez az élet. Az élet!… Jónak születik mindenki. Az embert az ember
rontja meg. S ahogy megrontja, ugy meg is nemesitheti. A sors játszik,
lapdázik velünk, mi alig tehetünk ellene valamit is…
Ágnes igy válaszolt Bálvándynak:
– Büszke vagyok a maga s családja vonzalmára, édes báró Bálvándy, de a
felajánlott _áldozatot_ nem fogadom el. Mert (ne tiltakozzanak ellene,
én azt jobban tudom): az annak a neve. Meleg szive hirtelen
fellobbanásával bűn lenne részemről visszaélni, sokkal jobban szeretem
magukat, minthogy ezt megcselekedjem. Hiszen a nélkül is ugy érzem én,
hogy maguk… ti vagytok az én igazi családom (Zsuzsa felé forditotta
tekintetét) – a családom ellen pedig csak nem vétkezhetem… Öreg vagyok,
csunya vagyok, nem vagyok feleségnek való. Csak anya lehetnék, az pedig
lehetek én a nélkül is, hogy feleség legyek. Magukkal… veletek maradok
örökre, ha befogadtok a körötökbe. Korom és jellemem kizárja a
félreértést – különben azzal sem törődöm én…
Egy időre elhallgatott a vénleány. Tuláradó érzései fojtogatták a
torkát: egy mély lélekzetet kellett vennie.
Bálvándy meghatottan nézett maga elé. Gyermekei megfogták egymás kezét.
Zsuzsa könnyezett. Igy figyelték a nagylelkü vénleány további szavait.
– Ezek után még egy vallomással tartozom magának, kedve jó barátom, –
folytatta ez Bálvándyhoz intézve a szót. – Megvallom, kinosan esik s
bizonyára kinosan fogja magukat is érinteni az a leleplezés, amelyet
önmagammal szemben el fogok követni, – de nem tehetek másként, örökké
fojtogatna a titkom – meggyónom, hogy egy időben, nem is kis idő volt:
husz egész esztendő, az volt a tervem magával, báró Bálvándy, hogy a
férjemmé tegyem. Egy magamra disputált, de minden alapot nélkülöző
jogcimen ki akartam magától erőszakolni azt a vallomást, amit most jobb
meggyőződésem és megváltozott lelkem parancsára visszautasitottam, bár
önként tisztelt meg vele. Mondom: felesége akartam lenni. _Szerettem_.
De hogy megismerkedtem magukkal, magamba szivtam azt a tiszta levegőt,
amely nemes családját körülveszi: tudatára ébredtem annak, hogy másutt
kell keresnem a boldogságot. Ellenkező irányban. A lemondásban… Csak
egy, egyetlen egy drága pillanat emlékét tartom meg magamnak – folytatta
a leány remegő hangon, – azokból az érzéskicsekből, amelyek egy leányt,
még a rutat is megilletik. Ennek az emléknek a titkát ketten őrizzük,
édes Bálvándy, arról soha sem fognak tudnak a gyermekei…
Bálvándynak egy könycsepp szivárgott a szeme pilláján. Utolsó szavaiból
megtudta, hogy nemcsak szerette, de még ma is szereti őt a vénleány: a
csókját, nyilván az első és egyetlen csókot, amivel férfi illette szüz
ajakát, nem felejtette el…
Ágnes a férfi kezére tette kezét.
– Óh, – mondta szeliden, – elérzékenyült, kedves jó barátom. Higyje el,
nincs rá oka. Nekem a leányálmokból annyi, mint amennyit magának
köszönhettem, teljesen elég. Kevéssel beérem én ezen a ponton, – hiszen
bőven kárpótolva vagyok mindenért: maguk nagyon, nagyon gazdaggá tettek
engem. Itt vannak az én gyermekeim.
Szivéhez ölelte Zsuzsát, aztán Bálintot is.
– Gyerekek, – hebegte Bálvándy, – nagyon szeressétek az uj
édesanyátokat.
Ez a figyelmeztetés teljesen felesleges volt ugyan, de hát egyéb okosabb
szó hogy telhetett volna ilyenkor a jó Bálvándytól.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Übermensch.]
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
28 |palack pezs-sőt |palack pezsgőt
34 |Muki bárő |Muki báró
43 |kell megizmosodnem |kell megizmosodnom
48 |fekszik, ugye-? |fekszik, ugy-e?
51 |közelebbről láthssa |közelebbről láthassa
102 |mondott csütörököt |mondott csütörtököt
169 |huszonötzer forintot |huszonötezer forintot
175 |Megtöröltle lelkének |Megtörölte lelkének
188 |vére öszötnéből |vére ösztönéből
198 |volt disiztve |volt diszitve]