nyakán élni, inkább felcsap borkereskedőnek, hogy megkeresse a kenyerét
– az egyszeres milliomos magyar ur fia, jó, ha szolgálatot vállal a
lovasságnál, de többnyire semmittevéssel foglalkozik s az apja terhére
adósságot csinál. És az igy természetes itt s ugy természetes ott.
Röstellünk dolgozni, mint a napkeleti emir, akinek országában csak a
rabszolga dolgozik. Keleti nép vagyunk s elhaladt felettünk az idő.
Féllábbal ma is ott vagyunk a középkorban.
– Elég, elég, – kérte Zsuzsa Ágnest, – beismerem, hogy meggyőztél az
igazadról, de még sem tudnám a hazámat elhagyni soha. Már én olyan
vagyok: itéletet sem mondok az édesanyámról; még ha méltatlan is lenne
reá, szeretem és én leszek az utolsó, aki elhagyom.
Ágnesnek szivére szállott a leányka mondása: a maga édesanyjára gondolt,
akit ha szeretett is a vére ösztönéből, kevésre becsült, állhatatlan,
ingadozó jelleme, komikus önszeretete miatt.
– Nagy szót ejtettél ki leányom, – mondta Zsuzsának, – aki olyan szép és
fiatal, ne fogadjon fel soha semmit, mert előbb-utóbb ellentmondásba
keverődik önmagával.
– Ezen a ponton soha, – állitotta Zsuzsa, s szent meggyőződése jeléül
szivére tette kezét, – soha, Ágnes. Hiszen, – tette hozzá, – oly kevesen
vagyunk.
– Akkor, – mondotta Ágnes, – nyilván csalódtam az érzéseid mértékében:
te azt az angol urat nem szereted igazán.
Zsuzsa, felelet helyett felbontotta a Charlie levelét.
– Olvashatom? – kérdezte.
– Olvasd…
Csak az első oldal végéig jutott Zsuzsa, aztán megcsuklott a torka s
kezéből kiesett a levél. Sápadt lett, mint a halott. Lába megtagadta a
szolgálatot, egy székhez támolygott s beléje esett.
Ágnes mellé ült és átkarolta a vállát.
– Ne vedd a lelkedre, – s biztatta-becézte az elalélt leánykát, – ha ugy
szeret, ahogy irja, még minden jóra fordulhat.
Zsuzsa reményvesztetten ingatta a fejét.
– Soha, soha!
És nagy, fényes könnyek szivárogtak a szemébe. Nem zokogott, csak a
szája széle vonaglott egy kicsit. S piciny, leányos keble hullámzott a
szive viharától…
Az állott a levél első husz sorában, hogy imádja őt Charlie és soha sem
fogja elfelejteni. De az apja ellenzi, hogy idegen származásu nőt vegyen
feleségül… A családi tradiciókra, élő törvényekre hivatkozott Charlie,
amelyek őt is kötelezik s bárha a szive szakad is meg, alájuk rendeli
magát.
Ágnes egyelőre nem zavarta tovább Zsuzsát a fájdalmában. Tudta, hogy a
köny ilyenkor nagyobbat könnyit az ember lelkén, mint a szó. Felvette a
szönyegről az elejtett levelet és engedelmet kért Zsuzsától, hogy végig
olvashassa.
A leány intett neki, majd arra kérte, hogy olvassa hangosan.
Ágnes teljesitette kivánságát… Csupa ömlengés, vágy, izzó szerelem volt
a levél további hét oldala. Egy férfias lélek jajveszékelése minden
sora. S a leláncolt Titán hiábavaló erőlködése feletti keserüsége
hangzott ki a sorok közül…
Egyebek között azt irta Zsuzsának, hogy: ha nem is fogja őt soha
elfelejteni, de többé nem láthatja az életben. A lovagiasság és a
becsület azt követelik tőle, hogy bocsánatot kérjen a leánytól mindama
gyöngéd szavaiért, amelyekkel, tiszta szándéka tudatában és szerelme
hevében női méltóságát megilletni merte és hogy mindent elkövessen, ami
alkalmas arra, hogy az ő emlékét feledésbe boritsa.
… Végig olvasván a levelet: elhallgatott Ágnes. Mintha gondolatokba
merült volna, összekulcsolta kezét a feje mögött és fölnézett a semmibe.
Arca nem árulta el érzését. A hangja se, midőn megszólalt végre:
– Szeret, az bizonyos, – mondta elgondolkodva.
Csend…
– És – folytatta, – az is bizonyos, most már látom, hogy te is szereted
őt.
A leány hallgatott. Hiába is tagadta volna, ha közben el is állottak a
könyei, szenvedő arca elég ékesen beszélt.
– Ugy-e, – kérdezte Ágnes résztvevő hangon és megsimogatta a leányka
haját, – csak most tudtad meg, mennyire szereted?
– Csak most…
– Az ugy szokott lenni. Akkor tudjuk meg, mennyire kedves nekünk valaki,
ha elveszitjük. Nem a saját tapasztalatomból beszélek ugyan, – tette
hozzá, mintha mentegetni akarta volna magát, – de nagyon el tudom
képzelni az esetet…
Erre ujra kitörtek a Zsuzsa könyei, de most már zokogott is hozzá. Az
Ágnes keblére ejtette fejét: ugy zokogott:
Az csak tovább simogatta a leányka haját, szótalanul, lágyan és
szabályos ütemben, mintha a maga erős lelkét akarta volna a leányka
forró, szűzies testébe átdelejezni. Arca komoly volt, mint az orvosé a
műtét alatt… Csak akkor szólalt meg ujra, midőn nagysokára
elcsendesedett a leányka zokogása.
– Légy erős, leányom, – mondta intőleg inkább, mintsem vigasztalva, –
egy magyar nőnek nem szabad magát elhagynia. Őseinktől kivételes
tulajdonságokat örököltünk a vérünkben, mi nemes uri nép,
gyengeségünkkel nem szabad ezt az örökséget meghazudtolnunk. Különbnek
tartjuk magunkat a tömeg emberénél, hát legyünk is különbek. A
boldogtalan szerelem csak a gyávákat sujtja le: arra kell gondolni, hogy
ajándék minden földi öröm, az igazi élet: a szenvedés.
A Zsuzsa fájó lelkére fölemelőleg hatottak ezek a bölcs, bátoritó
szavak. Azt érezte a leány, hogy olyan nő áll az oldalán, aki képes
lenne őt az élet minden csapásával szemben megvédeni… Átadta magát neki
egészen, az ő édes, leányos gyöngeségét rábizta az ő hatalmas erejére.
– Ha mindig mellettem lennél, – mondta, – le tudnék mondani az élet
minden öröméről, mert a te nagy lelked, tudom, mindenért kárpótolna
engem.
– Ameddig szükséged lesz rám, veled maradok. Érzem: itt a helyem
melletted.
A szép leány felállott, szinte elmult már minden gyöngesége. Mintha
csakugyan átáradt volna klasszikus fiatal testébe az Ágnes ereje.
– Mondd meg nekem, édes, – kérdezte szinte átszellemülve, – miért
szeretsz engem, mikor egészen más vagyok, mint te?
– Ágnes – (óh be ritkán esett meg vele) – elmosolyodott.
– Csalódol, kicsikém, mi teljesen egy anyagból vagyunk, azzal a
különbséggel, hogy téged kimélt az élet, engem próbára tett, te szép
vagy, én csunya. Egyéb különbség nincs is közöttünk.
Zsuzsa kitárta karjait.
– Nagyon, de nagyon büszke vagyok reád…
TIZENNYOLCADIK FEJEZET. Virág hervadása.
Bálvándy, aki ezalatt az istállóban dégált és a viszontlátás örömére
összecsókolódzott valamennyi lovával, talán még a kocsisával is, éppen
akkor csörtetett végig a kastélya folyosóján, midőn Zsuzsa magára hagyta
végre Ágnest s a szobája felé tartott. Majdnem egymásba botlottak.
– Zsuzsóka!
– Tessék, apácska?
– Ágnestől jösz?
– Tőle.
– Jól érzi magát nálunk?
– Nagyon.
– Gondoskodjál róla fiam, akár az édesanyádról, hogy sokáig itt
maradjon.
Zsuzsa apja karja alá csusztatta a magáét.
– Bár csak örökké itt maradhatna, – mondta és az atyja szeme közé nézett
nyiltan, ártatlanul.
És mégis zavarba jött Bálvándy. Nem tudta, hogy értelmezze leánya
szavait. Ugy felrántotta szemét, hogy egész a homloka közepéig szaladt a
szemöldöke.
– Ejnye teremtette, – hebegte, – de furcsát mondtál te most, Zsuzsa!
– Miért?
Bálvándy, leánya tiszta, csudálkozó szeméből hamarosan kiolvasta, hogy
kár volt zavarba jönnie.
– Ja, – szólta el magát, – hát te ugy érted, nem amugy?
Erre meg már Zsuzsa volt az, aki tágra nyitotta a szemét.
– Te vagy az, aki furcsákat mond, apácska.
Bálvándy, szokása szerint a tarkójához folyamodott, azaz kapart rajta.
– Ejnye, az ebugattát, mi most kétfele gondolkozunk, mint a debreceni
varga! Azonban sebaj, – tette hozzá, – neked van igazad: én se bánnám,
ha Ágnes valami csuda révén örökre nálunk rekedne. Ha ki tudsz találni
valamit, veszek neked egy drága selyemruhát.
Azzal otthagyta Zsuzsát. Roppant jókedve volt: tele fütyülte a
visszhangos folyosót… Egy _ijedtképü_, mezitlábos szolgáló szaladt el
mellette (mert a mezitlábasoknak tilos volt a folyosón való
szaladgálás), de nem szaladt elég szaporán, a méltóságos ur elkapta a
copfját és egy jóizüt rántott rajta.
– Hogy vagy, Kati?
Nem volt Katinak odáig semmi baja, de most egyszeribe rosszul lett a
nagy ijedtségtől.
– Jaj, ne tessen bántani, csak a köpőláda miatt gyüttem.
– Bolond, hisz nem bántalak, – kacagott a vig báró és eleresztette a
szolgáló coffját. Aztán elkezdett énekelni: Ha férfi lelkedet egy
hölgyre föltevéd, stb.
Végre belökte a szobája ajtaját és a helyett, hogy megnyomta volna a
villamos csengetyü gombját, a maga méltóságos torkával csengetett a kis
inasra:
– Gyurkó! Gyuhuhurkó!…
A kis móc azonmód kipattant valahonnnan a padlóból.
– Tessen parancsolni!
– Hagy lám a füledet: nőtt-e, mióta odavoltam?
– Az nem nőtt, – állitotta Gyurkó, – hanem – mesélte, – lakik itt a
faluban egy piszlicsár, a Dutkó, tán tetszik is ösmérni, – hát annak van
egy felesége, akinek a mult héten egyszerre két gyereke lett.
– Egyéb ujság nincsen? – kérdezte a kedélyes báró hahotázva.
– De, – pletykázta a kis móc, – Nyisztor Maricának megest uj szeretője
lett…
Ilyen stilusban mulattak a méltóságos ur és az inasa vagy egy félóráig.
Aztán már finoman kellett magukat viselniök, mert elkövetkezett az ebéd
ideje. A méltóságos urnak, tekintettel hölgy vendégére, redengótot
kellett öltenie, amivel együtt jár a komolyság. Gyurkónak pedig
segitenie kellett az asztalnál, a mivel meg a méltóság jár együtt…
Zsuzsa pompás önuralmat tanusitott az asztalnál. Egyetlen jellel sem
árulta el szomoru kis szive zajlását, még akkor sem, mikor Bálint
megkérdezte tőle:
– Hát mit irt Charlie?
– Semmi különöset.
Ennyi volt a Zsuzsa felelete…
… Hanem egy hét mulva, kettő mulva már gyakran elhagyta az ereje
Zsuzsát. Igen sokszor bizony veres volt a szeme. Mikor pedig a szeme nem
volt veres, az arca volt fehér. Nagyon fehér. Azért mosolygott,
különösen Ágnes előtt, de nem volt az igazi mosoly: szomoru volt, mint a
ciprusfa… És beesett a gyönyörü leány szeme. Pici, ives szája
kiegyenesedett… Hervadt egy pompás virág.
Ágnes egy ideig aggódó szemmel nézte a hanyatlását. Bátoritotta,
vigasztalta tekintetével. De hogy mit sem használt az igyekezete,
mind-mind ernyedtebb lett a megtört liliom szirma: szóra váltotta
aggodalmait.
– Hát ennyire szereted?
Már még csak nem is tagadta Zsuzsa.
– Nagyon szeretem… az életem.
– Akkor – állitotta Ágnes komolyan az ő hivő erejének fanatizmusával –
el fog éretted jönni és a feleségévé fog tenni az egész világ ellenére
is.
Zsuzsa kétkedőleg rázta a fejét.
– Nem Ágnes, ne vigasztalj engem. Hiszen nem halok bele. Csakhogy még
nem szoktam meg a szenvedést.
Ágnesnek (mintha csak valami földöntuli érzés, mennyei ihlet fogta volna
el lelkét) lángba borult az arca. A leányhoz lépett és megfogta a kezét.
Szeme szikrázott, hangja szinte zugott, mint az apostoloké, midőn
megismételte szavait:
– Ujra csak azt mondom neked, Zsuzsa: el fog éretted jönni és a
feleségévé fog tenni az egész világ ellenére is.
– Hogy mondhatsz ilyet? – csudálkozott a leányka halotthaloványan, mert
ráragadt az aggszüz ihlete.
Ágnes kebléhez ölelte.
– A szerelem – állitotta hévvel, – csudákat müvel. _Én tudom_… Olvasd el
a Jókai Shirinjét: az egy igaz mese.
– Ismerem, – mondta Zsuzsa, – csakhogy az a mese nagyon szomoruan
végződik ám. Különben is a mesék kora lejárt.
– Édes leányom, csak ember az is, aki a mesét csinálja. És
tulajdonképpen nem is mese az igazi mese.
Zsuzsa nem értette meg a mondás mélységét. Különösen hogy Ágnes nem
füzött hozzá bővebb magyarázatot. Csak arra kérte a leányt:
– Remélj és szeress… Remélni – mondta rejtelmes hangon, – remélni és
szeretni lehet _husz_ esztendeig, sőt örökké is. Pedig az élet csak
annyi: remény és szeretet. A többi khiméra… Igérd meg nekem, hogy bátor
leszel, mig visszajövök.
– Zsuzsa összerezzent.
– Hogy hogy, hát te is elhagysz engem? És éppen most? És ilyen
váratlanul?
– Azért hagylak el, hogy visszatérjek hozzád. Várj rám. Megfogadtam
neked, hogy nem hagylak el soha…
– Mikor akarsz elmenni?
– Holnap, drága az idő.
– Csak egy pár napig maradj még, – kérte Zsuzsa.
– Nem az én időm drága, a tied.
Ezt ujra nem értette Zsuzsa…
… Bálvándy valóságos veszekedésbe keveredett Ágnessel annak váratlan
elutazási szándéka miatt.
– A manóba, legalább hozzászoktatott volna a gondolathoz! Két hétig egy
szót se szólt, aztán –: holnap hajnalban kocsit kérek, elutazom. Ez
furcsa egy kicsit.
Ágnes kezét nyujtotta a kedves zsörtölő urnak.
– Kedves Bálvándy báró, szép magától, hogy marasztal, de most el kell
mennem egy időre. Hanem majd visszajövök én hivatlanul is: fogadom.
Bálvándy megnyugodott kissé.
– No hiszen az igaz, hogy a maga fogadása elég jó papiros, az angol bank
is adhat reá.
– Köszönöm a bizalmat… Egyben egy kérésem lenne magához.
– Csak ne legyen az a kérés tulságosan komoly.
– Nagyon komoly pedig. Az a kérésem: vigyázzon a leányára,
szórakoztassa, ápolja, mert szomoru és beteg.
Jó Bálvándy, aki a maga áldott jókedvétől egy pillanatig sem vette észre
leánya hervadását (igaz, hogy az előtte teljes erejével uralkodott
magán), összecsapta kezét.
– Istenem, hát mi a baja?
– Ne kérdezze se tőle, se tőlem. Biztos lehet benne, hogy el fog mulni.
Elégedjék meg ennyivel.
Bálvándynak tátva maradt a szája.
Ágnes másnap reggel elutazott.
TIZENKILENCEDIK FEJEZET. A képviselő ur.
… Közeledett a képviselőválasztások ideje.
… Az _uj báró_ egy félméteres fácántollat tüzött a kalapja mellé, aztán
megnyitotta az értekezletet…
Jelen voltak: A választókerület negyvenkét községének valamennyi pópája,
jegyzője, gazdatisztje s egy pár parasztmágnás. Közülök mindössze husz
ember értett egyet a magas kormánynyal, a többi hazafinak napidijat
kellett fizetni a megjelenéseért…
Nevezetesen a Bálvándy jelöltetéséről van szó. Az uj báró alatt meg Muki
értendő (mert a nevét még nem tudta megtanulni a nép), a szóban forgó
értekezlet végre a halmosi választókerületet képviselte.
Szinhely: a halmosi nagyvendéglő diszterme, amely ez alkalommal
ünnepiesen fel volt diszitve; azaz egy ravatalszerü emelvényen két
rendbeli hordó volt csapra verve: egy sörös és egy boros s a Muki által
elfoglalt elnöki szék nemzeti szinre lett átfestve…
Mialatt az előkelőek a diszteremben ittanak és szónokoltanak, a korcsma
udvarán terpeszkedő állásban táncmulatságot rögtönzött a nép
kecskedudaszó mellett. Hamis egy jószág ez a havasaljai nemzeti
zeneszerszám: nem elég, ha fujják, csak ugy szólal meg, ha a rajta
játszó müvész hóna alá kapja és jól megnyekegteti a potrohát. Akkor
azonban olyan sirást visz véghez, mint az éhes kecskegida, ha kifogyott
az anyja teje.
De éppen ez kell a mócnak. A sirás azt egy csöppet sem szomoritja el,
sőt annál szilajabban kapkodja a kólóban a lábát, mennél keservesebb a
talpát csiklandozó melódia. Különösen ha pálinka van benne.
Az pedig volt ez alkalommal a mócokban bőven, az uj báró jóvoltából
pedig, aki nem igen kimélte a pénzt: a kedvező hangulat szempontjából
megtraktálta még az ölbeli csecsemőt is…
Az értekezlet különben a Muki megnyitó beszédjével kezdődött, egy
kicsapott, de népszerü jegyző, ünnepi szónoklatában kulminált és
általános berugással ért véget. _Éljen_ kevés volt, de arra nem is igen
volt szükség, a fő, hogy megtörtént a Bálvándy jelöltetése. Most már
csak faluzni kellett, ami igen rossz illatu és fáradságos munka. De Muki
nem ijedt meg tőle, befogta az orrát s megszervezte a Bálvándy-pártot
személyesen mind a negyvenkét faluban…
És hősies elszántságának meg lett a gyümölcse: a fenséges nép
megválasztotta Bálvándyt száznegyven szótöbbséggel, a nélkül, hogy a
jelölt kidugta volna az orrát a kastélyából az egész kampány alatt csak
egy órára is.
Helybe hozták neki a mandátumot. Muki vezette a deputációt, de nem ő
szónokolt, hanem a poliesti pópa, még pedig százhuszonöt forintért.
Az ujonnan megválasztott képviselő válaszában ünnepies igéretet tett,
hogy szivén viselendi kerülete sorsát, a müvészetek valamennyi ágát
istápolni fogja, hogy megerősödjék a haza, első sorban a halmosvidéki
nép.
Szót se értett a beszédjéből senki, de hát alapjában véve arra se volt
szükség. Hiszen nem azért választották meg őt a halmosiak, hogy
kikérdezzék: mennyi a tudománya, hanem csupán csak azért, mert tizszer
annyit adott a dicsőségért, mint az ellenjelöltje.
Mindazáltal igy se fogyott el egészen a Bálvándy kártyán szerzett
választási pénzalapja. Muki megmentett neki a nála deponált ötvenezer
forintból tizezret.
– Nesze, – mondta, midőn átadta neki a tekintélyes pénzmaradványt, –
ezzel berendezheted a pesti lakásodat is.
– Az ám, – örvendezett a jó báró, miközben begombolta a pénzt, – erre
nem is gondoltam, pedig – s egyszeribe elkomolyodott a ragyogó arca –
most már csakugyan elhatároztam, hogy Pesten töltöm az egész szezónt.
Elkomolyodott Muki is.
– Azt helyesen teszed, ha egyébért nem, a családod szempontjából.
– Igen, Zsuzsának szüksége van a szórakozásra… Nincs ugyan semmi baja, –
magyarázta Bálvándy, – csak elgondolkozik néha, még pedig oly mélyen,
mintha nem is a földön járna az esze.
– S tudod az okát? – kérdezte Muki.
Bálvándy megint kapart a nyakán.
– Hiszen igen… sejtek valamit. Ágnes megtiltotta, hogy megkérdezzem, de
azt hiszem, alighanem az után az angol gyerek után busul; aztán meg
Ágnes is nagyon hiányzik neki… Mit szólsz hozzá, – kérdezte hirtelen, –
ha szépen megkérnénk, elfogadná-e meghivásunkat?… Öt hónapja, hogy nem
láttuk. Megvallom, – tette hozzá, – nagyon nélkülözöm magam is.
Muki önkéntelenül elnevette magát.
– Bezzeg nem nélkülözted ezelőtt kilenc hónappal, – incselkedett a
barátjával…
– Hü pajtás, az egy óriási tévedés volt részemről, röstellem is nagyon.
– Hát – mondta Muki, – én azt hiszem: biztosra veheted, hogy szivesen
elfogadja a _leányod_ meghivását.
– Csak az aggaszt, – jegyezte meg a derék báró, – hogy nem adtuk neki
vissza a látogatást.
– Azt is meg lehet cselekedni, – vélte Muki, – bár Ágnes semmit sem ad a
formaságokra.
– Meg is cselekeszszük, – határozta el magát Bálvándy hirtelen. – Te
ugyis itthagysz bennünket holnap, holnapután utra kelhetünk.
– Sürgönyözd meg a jöveteleteket, – tanácsolta Muki, – hogy kocsit
küldhessen elétek az állomásra.
– Először – mondta Bálvándy, – szólok Zsuzsának, mert hátha nem kvadrál
neki az idő.
– Lupus in fabula: Zsuzsa éppen akkor lépett a szobába.
– Zsuzsóka!
– Tessék, apácska.
– Eljönnél velem Ágneshez?
A leányka megvánnyadt arca kipirult az örömtől.
– Óh el, el.
– Akkor készülj, holnapután este utnak indulunk.
Azzal megfogalmazta a táviratot. Az Ágnes atyjának cimezte s a Zsuzsa
nevét irta alá:
„Méltóságos Ugor Tamás urnak – Csótár, küldönccel Dormánd.
Ágnes látogatására csütörtökön reggeli gyorssal érkezem Csótárra atyám
kiséretében – Bálvándy Zsuzsa.“
Zsuzsa atyja vállára hajolt, midőn az az irással vesződött s amikor
elkészült vele, a fülébe sugta:
– De aztán elhozzuk őt magunkkal ugy-e?
– Persze, hogy persze, – biztatta az apja, – hiszen azért megyünk: érte.
… Muki még figyelmeztette Bálvándyékat, különösen Zsuzsát az Ágnes
szüleinek különködéseire.
– Jó emberek, – fejezte be a jellemrajzukat, – csak nem szabad őket
komolyan venni. Vén komédiások, mint a felvidéki urak legtöbbje.
Bánta is a Zsuzsa akármilyenek, csak ott lehessen végre az ő Ágnese
mellett, akit anyjául választott a lelke… Milyen boldog is lesz, hogy
végre-valahára kiöntheti előtte a szivét!… Apróra elmeséli neki életének
minden egyes mozzanatát, amióta nem látta őt. És, ha ki is kap a
gyengeségért, bizony ki fogja magát sirni az ő kebelén… Oly régen nem
sirt. Megfogadta Ágnesnek, hogy erős lesz, hát az ő távollétében nem
akarta a szavát megszegni. Majd csak előtte. Oly jól fog esni a lelkének
egy kis gyöngeség!…
Gyöngeségre vágyott a Zsuzsa szomoru, fehér lelke, holott éppen erőre
lett volna szüksége, hogy elviselhesse azt a kinos meglepetést, amelyben
másnap az öreg Ugorék sürgönyválasza révén részesült.
Nevezetesen az állott az Ugorék táviratában, hogy leányuk (immár
negyedizben) hosszabb külföldi utra indult. Hová: azt nem is sejtik…
Muki (hazamenőben) éppen bucsuzott Bálvándyéktól, midőn a távirat
érkezett. Ő maga sem tudta mire vélni a különködő vénleány emez ujabb
bogarát… Végképpen lemondott volna Bálvándyról? Belátta volna
ármánykodása hiábavalóságát? Akkor hagyta volna el a bátorsága, mikor a
sikerei is biztatták?… Nem, az lehetetlen, – vélte Muki. – Az Ágnes
bujkálásának és titokzatos utazásának rendkivüli céljának kell lenni.
Vajjon mi lehet az a cél?
– Nem leveleznek egymással? – kérdezte Zsuzsától, hogy feleletéből
esetleg némi támpontot nyerjen valamelyes kombinációra.
– Ritkán, – válaszolt Zsuzsa. – Mindössze tiz levelet kaptam tőle; néha
hármat is egymásután, aztán sokáig, sokszor egy hónapig se semmit.
– Egyszóval, – következtetett Muki egész helyesen, – mindig csak
Gerendről irt. Tehát nem akarta hogy tudomást szerezzenek hollétéről.
– Ugy látszik, – vélte Zsuzsa is, – arról egy szót sem irt soha.
Bálvándy megcsóválta fejét.
– Ez a titkolódzás pedig – jegyezte meg leverten – egy csöppet sem vall
reá… Valami különös nagy oka lehet…
– Bolond, – vágta ki Muki kiméletlenül.
Zsuzsa pártját fogta.
– Ő tudja mit csinál, – mondta. – Olyan nőről, mint ő, nekünk nem szabad
itéletet mondanunk.
– Mégis az a valóság, – jegyezte meg Bálvándy leverten, – hogy
elfelejtett bennünket. Pedig nem bántottuk.
– Nem felejtett el, – állitotta Zsuzsa erős hittel, – nekem azt mondta,
hogy nem hágy el bennünket soha. S az ő szava szent.
Bálvándy összenézett Mukival. A két férfi megértette egymást. Nem
bolygatták tovább az ő nagy hitében Zsuzsát…
… Szüksége is volt arra a leánykának, mert nagyon leverte a távirat…
Az után még halványabb lett, még álmodozóbb, még szomorubb… Egy erős
vonás képződött ajka körül. Lázas szeme megnagyobbodott. Feje oldalt
billent, mint a dércsipte liliom virága…
Egy hónap eltelte után azonban, mintha megkeményedett volna a szive:
egyszeribe abbahagyta Zsuzsa tépelődését. Nyiltan leszámolt életével:
lemondott a boldogság vágyáról is. Életét is ugy rendezte be, hogy ha
akarja vala, se legyen ideje az ábrándozásra. Reggeltől estig dolgozott.
Rendelkezett a cselédséggel, ott volt a fejésnél, a mákfejtésnél,
padláson, pincében, éléskamrában, mindenütt. S ha ennyi lótás-futás sem
meritette ki az idejét, a cselédmunkától sem riadt vissza.
S a fizikai fáradság meghozta a leány álmát és étvágyát, sőt az egészség
pirossága is visszaköltözött az arcára. Csak az ajka körüli vonás lett
még mélyebb s az arca még keskenyebb. És valami öreges konok nyugalom
ömlött el egy pár hónap előtt még oly gyermekesen szilaj kisleányos
lényén.
Bár néha örülni is tudott Zsuzsa. Megkérte atyját, hogy bizza reá pesti
lakásuk berendezését; ő bizonyára olcsóbban tud bevásárolni, mint egy
férfi s azonkivül szeretné Angliában szerzett tapasztalatait is
értékesiteni a berendezésnél.
Bálvándy csak örült, ha valami szokatlan teendőjének a gondját másra
hárithatta. De különben sem lehetett volna Zsuzsának olyan kérése, amit
megtagadott volna tőle. Boldog volt, ha örömet okozhatott neki.
És Zsuzsának valóban igazi örömére szolgált a pesti lakásuk gondja.
Atyja a Vas-utcában bérelt egy hatszobás lakást s ezt a hat szobát hat
hét alatt _népesitette_ be a leány. Mert valóban éltek ott az élettelen
tárgyak: megelevenedtek müvészi elrendezésük fényében. Minden
butordarabnak meg volt a maga rendeltetése. A szőnyeg süppedékes volt,
mint a pázsit; a kerevet ringó, mint a folyó hullámai; s a kristályos
patak viszfényét utánozta a metszett angol tükör. És semmi sablon, semmi
cifraság, semmi póz. Az asztalok becsülettel állották meg helyüket a
parkéten: lábuk nem ingadozott, ha valaki hozzájuk ért; a szekrények,
mint valami tisztes előkelő urak, feszes méltósággal látszottak
támogatni a szobák falát. Karosszék, ülőke, állványok, festmények,
szobrok, metszetek, órák, valamennyi disze a lakásnak jelentett valamit.
Gyönyörködtetett, mesélt. Egyszóval, jelleme volt mindennek, amit a
Zsuzsa képzelete megalkotott.