politikához és a mezőgazdasághoz. A pópádtól megköveteled, hogy magyarul
beszéljen veled és olyan ökröket láttam az egyik majorodban, hogy csupa
csuda. Egyszóval, rendben tartod a népedet és a szénádat. Hasznos,
tekintélyes ember lehetnél, ha nem magadnak élnél, hanem példaadás
okából kirukkolnál a placcra.
– Jó, jó, – idegeskedett Bálvándy a sok beszédtől, – de azt mondd meg,
hogy hogy megy az a kirukkolás.
Muki idejét látta, hogy végre beadja neki a maszlagot.
– Ugy, hogy választasd meg magadat képviselőnek.
Hát ettől a tanácstól már megijedt a jó báró.
– Hü pajtás, tudod-e mennyire rug az én évi jövedelmem?
– Vagy ötvenezer forintra.
– Csak harmincötre. S tudod mennyibe kerül egy választás minálunk?
– Ugyanannyiba… Hát aztán?
– Hát aztán? – szörnyülködött a takarékos Toncsi. – S te azt csak ugy
mondod!… No persze, mert nem a te pénzed bánná…
– Tévedsz, – vágta el Muki a szavát, – a fele költséget magamra
vállalom.
Bálvándy visszahőkölt: ugy tanulmányozta barátja arcát, vajjon
megbolondult-e, avagy csak ugratni akarja őt?
Muki ütötte a vasat.
– Csudálkozol, pajtás? – adta a nagy altruistát. – Nem tételezel fel
bennem annyi lelkesedést, hogy a midőn egy országos fontosságu pozició
meghóditásáról, egy igazi életbevágó pártérdekről s egy, már a puszta
nevével is hóditó pártférfiunak megszerzéséről van szó: áldozatokra is
képes legyek?
Bálvándy csak ámult-bámult. Igen kicsinek érezte magát és igen nagynak a
barátját.
– Azt az áldozatot, – motyogta, – ugy sem fogadhatnám el tőled.
Muki ismét kivágott egy ütőt.
– Nem rólad van ám szó, öreg. Jó barátod vagyok; ha bemásznál a
kaszinóba, amennyire tőlem telik, kiváltanám a bonjaidat, még ha nem is
látnám a pénzedet soha. De itt egész másról van szó. Nem terólad, hanem
a halmosi kerületről, amelynek, mióta megvettem a kastélyomat, magam is
a választója vagyok. Tehát obligóban vagyok a pártommal szemben s
teljesiteném a kötelességemet akkor is, ha nem te, a jó barátom, hanem
Ficlipucli Tivadar, az ellenségem lenne a jelölt.
Puhult már a jó báró: meglátszott lefelé görbülő száján és szaporán
pislákoló szemén. De azért még kapálózott egy kicsit.
– Miért nem lépsz fel magad? – kérdezte kifelé forditva tenyerét.
– Először, – válaszolt a ravasz Muki, – nekem nincs olyan barátom, aki
elvállalná a költségeim felét; másodszor ha volna is, az csak egy bolond
lehetne, mert az én megválasztatásom nem harmincezer forintba kerülne,
de mégegyszer annyiba… Te vagy Halmoson, – konkludált megnyomva a szót,
– az egyedüli lehetséges jelölt.
Bálvándy megvakargatta a tarkóját és bár igen szégyelte már magát, mégis
volt annyi bátorsága, hogy kiállitsa magáról a fösvénységi
bizonyitványt.
– Még se léphetek fel pajtás, – nyögte ki részletekben, – tizenötezer
forint sok pénz és nekem gyermekeim vannak.
– Hát mennyit szánsz rá? – kérdezte Muki türelmetlenséget szinlelve.
– Semennyit; – gondolta meg magát a nehéz férfiu, – eszembe jutott, hogy
állandóan Pesten kellene laknom, ami igen költséges mulatság… Ingyen se
kell a kerület, – mondta ki szilárdan a határozatát.
Muki cselhez folyamodott.
– Jól van, pajtás, – mondta lekicsinylő hangon, – ha csak annyi benned
az ősi virtus, szóval sem erőltetlek többé. Bocsáss meg, – tette hozzá,
– hogy zavartalak, de más embernek ismertelek.
A taktika bevált. Legjobb barátja szemrehányását nem tudta a jámbor ur
elviselni.
– Nono, – engedett sebtiben a negyvennyolcból, – nem mondom, hogy bele
nem mennék, ha valamivel kevesebbe kerülne a dolog, teszem azt, tizezer
forintba.
Muki, nehogy mégegyszer meggondolja magát, elkapta barátja kezét
szélsebesen és a tenyerébe csapott.
– Gilt! Adjál tizezer forintot, a többi az én gondom.
Bálvándyt most már meg a lelkiismerete kezdte furdalni, illetve a Muki
pénzét kezdte a jó ur sajnálgatni.
– Ne törődjél te azzal, – vigasztalta meg a kétszinü barát, – hiszen
majd szerzek a pártkaszszából is vagy tizezret.
Erre meg a pártkasszától ijedt meg a jámbor férfiu.
– Az Istenért! – skrupulizált. – Nem becstelen dolog az? Annyi csunya
dolgot hallottam a pártkasszáról…
– Ne gyerekeskedjél, – hujjantotta le Muki, – valamennyi miniszter
választási költségét a pártkassza fedezi. Ma már csak a kis ember operál
a maga pénzével.
Hát ettől végre megnyugodott Bálvándy. Egy ideig még lógatta ugyan a
fejét, de hovatovább ugy belelovalta magát a képviselősége gondolatába,
hogy még a pesti lakását is berendezte képzeletében. Azt se bánta, hogy
Muki, mint uj párttagot és képviselőjelöltet bemutassa a
miniszterelnöknek. Elment vele a klubba…
A miniszterelnök még nem volt ott, midőn a két barát belépett a
tanácsterembe. De Muki addig sem vesztegette az időt, amig megérkezett.
Bemutatta Bálvándyt mindenkinek, aki élt és ott lélegzett a klubban, az
ujságiróknak is, még pedig ezekkel a szavakkal:
– Bálvándy Antal, jó barátom, a halmosi kerület leendő képviselője.
A jó báró – (mit tehetett egyebet?) – hümmögött, bókolt, megfogta a
feléje nyujtott kezeket, de miután egyszerre tiz kérdést is intéztek
hozzá, az egyszerüség kedvéért egyikre sem felelt.
– Köszönöm szépen… Örvendek a szerencsének… – hajtogatta egyre,
okosabbat nem tudott kitalálni. Sehogy se tudta magát tájékozni uj
helyzetében.
Muki meg is intette érte.
– De elfogult vagy! A miniszterelnök előtt legalább vágd ki a skizt.
– Ne beszélj nekem, – boszankodott Bálvándy, – nem megy az ugy
egyszerre: meg kell szokni az uj dicsőséget és az uj embereket.
– Ugyan, kérlek, – disputált vele Muki, – gondold, hogy a kaszinóban
vagy és a szerint viseld magadat.
– Azt nem gondolhatom, mert akkor tegeznem kellene a riportereket is…
Az ártatlan civakodásnak a miniszterelnök megjelenése vetett véget. A
hatalmas urat azonmód körülkeritették a hatalom kosztosai:
csosszantottak, bókoltak neki, de Muki, egyrészt a könyökével, másrészt
szerzett tekintélye erejével, egy pillanat alatt behatolt a körbe s
magával vonszolta oda Bálvándyt is.
– Kegyelmes uram, engedd meg, hogy bemutassam neked legjobb barátomat:
Bálvándy Antalt, a halmosi kerület leendő képviselőjét.
A miniszternek az volt a szokása, hogy valahányszor nagyon előkelő akart
lenni, brávózott. Ez alkalommal is.
– Brávó! Brávó! – s kezet fogott Bálvándyval. – Muki barátom már beszélt
nekem rólad… Vedd tudomásul, hogy nagy sulyt helyezek politikai
szereplésedre…
A Bálvándy fülében két szóvá zsugorodott össze a miniszterelnök minden
frázisa.
… Nagy suly!… Hogy lehet ő reá nagy sulyt fektetni, különösen annak, aki
talán hirből sem ismeri?… De másképp gondolkoznak és beszélnek az
emberek Budapesten, mint a havasok alján…
Kifejezést persze nem adhatott a csudálkozásának, hát csak hápogott
össze-vissza, mint a kacsa, ha üres a szája
– Valóban nagyon kitüntetsz… Érdemetlen vagyok reá… Örvendek, hogy
tisztelhetlek…
A miniszter megfogta a kezét.
– Remélem, hogy azonnal belépsz a körbe.
– Be-be-be.
– Magam foglak ajánlani.
– Kö-szö-nöm.
Kölcsönös finom hajlongások… Aztán széjjelvált a két kéz… A minisztert
magával ragadta az ügyes-bajosok áradata, Bálvándyt meg Muki csipte
karon.
– Mi, hé? Ugy-e édes ember a miniszter?… Sulyt fektet reád! Nagy szó!
Érzed, hogy milyen nagy?
Bálvándy megvonogatta a vállát. Megszólalt a a józan esze.
– Dehogy érzem. Inkább azt hiszem, hogy frázis volt: mézes madzag.
– Ugyan kérlek, de pesszimista vagy! Hát nem vagy tudatában a magad
értékének?
– Hiszen, igen, otthon a mócjaim között csak kiteszek valamit, de itt,
ugy érzem, csak egy szem borsó leszek a többi borsó között:
zsáktöltelék, semmi egyéb.
– Hajahaj, – biztatta Muki, – jöjjön csak meg a svdád, olyan szerep vár
itt reád, hogy még a vicceidnek is politikai hátteret fognak
tulajdonitani.
– Hátteret?…
– Nem mondhatsz olyan bolondot, amiről ezek ki ne sütnék, hogy
szinbölcseség.
– Ejnye, – fakadt ki Bálvándy, megsokallva barátja gyanus locsogását, –
hát ne ugrass, hiszen elérted a célodat! Most már, hogy a szavamat
adtam, ugy se kapálhatok vissza.
Muki ugy tett, mintha megneheztelt volna. Hátat forditott barátjának.
Ez persze megszeppent erre. (Hiszen jóformán azt se tudta, merre van
kifelé). Elkapta a Muki karját.
– Ne bolondozz, hisz nem bántottalak.
– Nem-e? – pruttyant rá az álnok Muki. – Hát nem gyanusitottál meg
kétszinüséggel?
– Nem ugy értettem, – mentegetődzött a jámbor báró. – Gyere, vezess ki
innen, mert nem tudom merre van az ut.
– Hová akarsz menni?
– Az orfeumba.
– Gyere a kaszinóba.
– Gyere te az orfeumba, aztán majd elmehetünk a kaszinóba is.
Muki nem bánta. Meg lehetett elégedve az aznep elért eredménynyel:
lerázta a Bálvándy jelöltetése gondját. Most már csak a megválasztatását
kellett keresztülvinnie, aztán – pasz! – eleget tett valamennyi
kötelezettségének, amit Ágnessel szemben vállalt… Érdekeit végképp
elválaszthatja az ő érdekeitől. Felszabadul, dolgozhatik a maga
szakállára kimélet nélkül, akár az Ágnes rovására is. Ez talán
hálátlanság lenne tőle, de hát a hála is azok közé a gyöngeségek közé
tartozik, amik minduntalan hátrafelé rántják az embert. Abból ő ugy se
kér, mert haladni akar, föl a magasba, mindig följebb,
föltartóztathatatlanul.
Egy szóval beérte Muki a napi eredménynyel s annak fejében lemondott az
éjjeli kártyanyereségéről és az orfeumba kisérte Bálvándyt.
Előbb azonban még megvacsorázott a két jó barát a Hungáriában. Muki
jókedvü volt, mint a vakációs diák, akinek nincs gondja a másnapi
leckére. Nem kellett magára vigyáznia, hogy jégen tartsa a kártyázáshoz
szükséges eszét. Hiába zsörtölődött vele Bálvándy, hogy a miss számára
tartogassa virtusait: biz ő leöntött egy palack Pommeryt már a
vacsoránál is, amitől igen szeles kedve kerekedett. Folyton élceket
faragott és kifigurázott mindenkit a világon.
Bálvándy inkább aggodalommal hallgatta szellemes sziporkáit, mintsem
élvezettel.
– No tessék, – korholta a jókedvü férfiut, – most már becsiptél és a
missz meg fog róni.
– Meg fog róni a missz, akinek én vacsorát és pezsgőt fizetek! Ilyet még
nem hallottam.
– De furcsa vagy!… Mit tehet róla, szegényke, hogy szerti a jó kosztot?…
Annak fejében csak nem követelheted, hogy mindent elltürjön tőled.
– Hiszen nem fogom megsérteni.
– Az még nem elég, de tisztességesen kell magadat előtte viselned, mert
az egy urinő…
– Hahaha…
– Hiába nevetsz… Különben majd meglátod, hogy le fog nézni.
– Hihihihi…
Bálvándyt boszantotta Muki gunyos nevetése, de mire az orfeumba értek,
kibékült vele. A jó ember haragja soha sem tartott tiz percnél tovább…
Bálvándy és Muki helyet foglaltak páholyukban, de csak addig maradtak
ott, amig a missz Molly Mackbet produkciója véget ért. Akkor
felbaktattak a numero kettőbe, miután Bálvándy már előzőleg tudatta a
misszel, hogy ott vár reá.
Hát azok (mert mamája is volt a missznek) nem is tévesztették el az
ajtót: alig vártak az urak tiz percig, betoppantak.
A mama csak szinházi mama volt, de lehetett volna igazi _nagymama_ is.
Nyaka körül egy kilós hamis gyémánt nyakék kigyózott, de a fülönfityegői
is nyomhattak egy-egy dekát, pedig veresek voltak, jeléül annak, hogy
rubint kellett reprezentálniok… Az ékszerek tehát nagyok és sulyosak
voltak a mamán, de az volt az igazság, mert nagy és sulyos volt a mama
is: lehetett vagy százötven kiló.
Ellenben a missz (dicséri a Bálvándy izlését) csakugyan kecses és szép
vala nemcsak a bretlin, trikóban, de selyemruhában is. Negédesen
hopkált, mint a meddő irámszarvas, szép kicsiny fejét bánatosan
félrebillentve hordta s a foga olyan ép és fehér volt, hogy elharapta
volna talán a vasat is. Sejpitve beszélt s kissé az orrán keresztül,
amitől Bálvándy majd megbomlott gyönyörüségében. Sőt, mi tagadás, a rué
Mukit is meglepte az artista leány mondvacsinált előkelősége és
hihetetlen naivságot negélyező modora.
– Pompás egy huncut! – sugta barátjának. – Előkelő dámát még nem láttam
ilyen természetesen játszani.
– Hehehe, ez azért van, mert magamagát játssza.
– No csak te hidd…
Hitte a jó báró szentül. Talán még akkor is hitte, midőn a mama, a
hatodik palack pezsgő eldurranása után észrevétlenül kiosont a
chambre-szeparéból, ártatlan pipikéjét magára hagyva az urakkal; de
talán még akkor is, midőn a diszkrét Muki a mama példáját követve,
szintén kiosont; sőt az is kitellett a jó bárótól, hogy első pillanatra
még akkor sem józanodott ki a misszből, midőn másnap délben kikászmálván
az ágyából, kétezerötszáz forint helyett csak hétszázat talált a
bugyellárisában, legföljebb a fia intése juthatott az eszébe: „aztán
vigyázz, hogy el ne lopja a pénzedet.“
De egy félórával eme meglepő fölfedezés után, midőn sikerült neki végre
a kárát igazságos mérlegre tenni azzal a haszonnal, a melyben a kártevő
kegyeiből részesült, – már Bálvándynak is elszaladt az illuziója, meg
sem állott a világ végéig.
– Hah, te repedt sarku! Bődült el Bánk-Bánként. – Csuffá tettél!
Valószinü, hogy folytatása is lett volna a drámai monológnak, ha rajta
nem csipi Muki.
TIZENHATODIK FEJEZET. A Bálvándy lelkiismerete.
Muki benyomta barátjára az ajtót minden kopogtatás nélkül s első
pillanatra észrevette a jelekből, hogy a derék fiunak baja esett a
bugyellárisával. A szolid bőrős jószág ugyanis ott hevert az asztalon
tátva-nyitva s néhai tartalma szerte-szét volt dulva.
– Szervusz, bruder! – Rontott be Muki a szobába. – Keresel valamit?
– Mehetek a pokolba haza, – kiabálta a báró le nem térve érzései egyenes
vonaláról vendége kedvéért sem.
– Beszélj hát: mi baj?
– Oh, én ökör! – folytatta Toncsi, ügyet se vetve barátja kérdésére. –
Be kellene engem savanyitani.
– Megállj! – figyelmeztette Muki. – Gondold meg, hogy én is a szobában
vagyok… Talán elveszett a pénzed?
– Veszett az ördög. Ellopatott. Fuccs ezernyolcszáz forintomnak.
– És kinek általa lopatott el?
– Annak a repedt sarku missnek általa.
Muki nem mert mindjárt kacagni, először engedelmet kért rá kétségbeesett
barátjától.
– Megengeded, hogy nevessek?
– Nevess, kacagj, üvölts! Az akasztófát is megérdemlem.
Muki, élvén az engedelemmel, először jól kikacagta magát, aztán áttért a
barátja megvigasztalására.
– Ugyan ne izélj azért a pár száz forintért: Nem _ingyen_ lopták el
tőled.
– Jó jó, – dühösködött a takarékos ur barátja könnyüvérüségén, – de
miből éljek két hétig, a mennyit a gyerekek kedvéért még Pesten
szándékoztam tölteni, mikor csak hétszáz forintom maradt?
– Az persze nem elég, – látta be Muki, – de majd segitünk a bajon.
– Váltót – jelentette ki Bálvándy, – nem irok alá egy országért sem.
– Nem is arról van szó…
– A tiszttartómnak sem irok, nem hagyom magamat kinevetni.
– Arról sincs szó… Arról van szó, hogy adjál csak ötszáz forintot.
– Megbomlottál? Minek?
– Nyerni fogok a kaszinóban. Légy a mutyistám.
– Az ám, – tiltakozott Bálvándy a veszedelmes ajánlat ellen, – hogy
garas nélkül maradjak!…
– Érzem, hogy szerencsét fog a pénzed hozni.
– S ha elveszted?
– Kölcsön adok neked, a mennyit csak akarsz.
Addig puhitotta Muki a báró kemény fejét, mig oda nem adta neki a kért
ötszáz forintot s azontul mintha csak a testének egyik alkatrésze lett
volna, nem tágitott mellőle mindaddig, a mig le nem ült a bakkasztalhoz.
Sőt akkor is ott maradt a háta mögött, csak a szemét hunyta be néha,
midőn egy-egy nagyobb tét forgott kockán.
A játék aránylag kicsibe ment. Az urak száz forintos bankokat adtak.
Vagy husz bank gyorsan eluszott. Muki volt az első, a ki négyszer ütött
egymásután. Tehát – miután mindig megtették, – ezerhatszáz forintra nőtt
a bankja.
Bálvándy belecsipett a karjába, hogy retiráljon, de Muki mérgesen
rászólt:
– Mi közöd hozzá!… Ne malőrözz.
Aztán leosztotta a kártyát.
Bálvándy behunyta szemét, csak a fülét hagyta nyitva. Azon is
bemászhatott a Muki szava:
– Háromezerkétszáz forint a bank.
Tehát ismét nyertek a mutyisták. Bálvándy oda volt örömében – (Hogyne:
meg volt a pénze az utolsó krajcárig) – de még az öröménél is nagyobb
volt a félelme, hogy Muki ismét leadja a bankot. Nem sokat
teketóriázott, most már nem csipte, de megragadta a Muki karját.
– Kilépek a mutyibul.
– Lépsz az ördögöt, – rázta le magáról Muki, – most kezdődik csak az
igazi.
És tovább adta a bankot.
– Háromezerkétszáz forint a bank, – ismételte.
Bálvándy nem birkózhatott vele a kaszinóban nyilvánosan… Szerencséjére
ezuttal csak a bank felét tették meg a játékosok. A másik fele tehát
megmaradt csokoládénak. De azért mégis behunyta a báró a szemét és ismét
a fülének engedte át a tért.
És kitünően bevált a füle. Ujra gyönyörüt hallott vele. A legeszményibb
szót, amit ilyen viszonyok között egyáltalában el lehet képzelni.
– Retirálok.
Mondván, hátra fordult Muki a mutyistájához.
– Jobb lesz, – sugta neki, – ha elmégy innen, mert nagyba fogok
játszani.
– Kilépek, – könyörgött Bálvándy kétségbeesetten, – tekintsd a
helyzetemet.
– Nem eresztelek ki, – jelentette ki Muki báró halkan, de határozottan,
– hiszen éppen azért fogok nagyba játszani, mert a te pénzeddel játszom.
Te mindig szerencsét hoztál nekem.
Bálvándy nem értette a homályos mondást.
– Miféle szerencsét hoztam én neked eddig?
Muki csak most vette észre, hogy csaknem elszólta magát.
– Ej, – ütötte el tréfával a hebehurgyaságát, – ne vedd a szót ilyenkor
szigoruan. Az ándung beszélt belőlem.
– Jó, de nekem nincs ándungom.
– Ahhoz semmi közöm, nálam a pénz.
– Olyan kegyetlen vagy, mint Sobri…
– Mit sugdostok ott a malom alatt? – rebbentette széjjel a mutyistákat
Zolnay gróf, a ki éppen a bankot adta.
– Hát tartom a bankodat, – vágta oda Muki vakmerően.
Nyert. Egyben, hogy megelőzze a nyafogását: most már szinte gorombán
szólt rá Bálvándyra.
– Eredj a pokolba, ne blamirozz engem s magadat.
Bálvándy ajkába harapott és csakugyan távozott a bakkszobából… Az első
ember, a kibe a társalgóban belebotlott éppen a miniszterelnök volt. A
hatalmas ur megismerte a tipikus erdélyi daliát.
– Szervusz, Bálvándy.
– Szervusz.
– A bakkszobából jöttél?
– Onnan.
– Nem is tudtam, hogy játszani szoktál.
– Szokott az ördög, más játszik helyettem.
– No, – tréfált a nagy ur, – csak el ne veszitse a választási
költségedet.
A gunyoros tréfa vérig sértette Bálvándyt. Izgatottságában egyszeriben
felfortyant benne az arisztokraták eredendő vérbeli gőgje.
– Mi közöd hozzá? – utasitotta rendre a miniszterelnököt fagyosan. –
Állok a szavamnak, egyébbel ne tőrődjél.
Bálvándy nem is sejtette, hogy mennyit használt neki ez az önfeledt
gorombaság. Pedig a jelenségekből rögtön rájöhetett volna. Azok az urak,
a kik fültanui voltak a pikáns jelenetnek, markukba nevettek, (mert nem
igen szerették a kaszinóban a miniszterelnököt), vagy rá csikkantottak a
szemükkel, mintegy buzditva őt a további gorombáskodásra. A miniszter
meg láthatóan megszeppent, tapasztalván, hogy visszafelé sült a tréfája.
Ám nem azért volt őkegyelmessége politikus, hogy azonmód helyre ne üsse
az elkövetett hibát. Hóna alá kapta az orroló férfiu karját és elkezdett
vele sétálni. És sikerrel sétált, (mert tudta, hogy mitől döglik a
légy), öt perc lefolyása alatt ugy kibékitette Bálvándyt, hogy még
ölelkezett is vele.
Nevezetesen tizezer forintot jövedelmezett a jó bárónak a séta, illetve
a gorombasága. Ennyit igért neki a miniszter a pártkasszából választási
költség cimén…
Nem sejthette Bálvándy, hogy a gorombáskodás erkölcsi és hatalmi tőkét
képvisel, mert nem ismerte a hazáját. Azt azonban még kevésbbé sejtette,
hogy mily fényesen kárpótolja a sors azért a veszteségért, a mit a
missze okozott neki.
Még aznap megtudta…
Egy órai munka után abbahagyta Muki a bakkot. Unott képpel lépett a
társalgóba és a nélkül, hogy csak rá is nézett volna: helyet foglalt
abban a körben, ahol Bálvándy is ült.
Ez csak egy pillantást vetett rá s legott biztosra vélte venni, hogy:
finis Poloniae. Nem igen bánta. Ha mutyistája el is vesztette az ötszáz
forintját a kártyán, ő tizezret nyert helyette egy gorombaságon. Ennek
az örömére mindjárt meg is ajándékozta magát egy háromforintos
szivarral… Hadd lássa Muki, hogy fumigálja le a szamárságát. Még
hencegett is vele: az ő rovására gyártotta élceit.
Az egy szóval sem reagált rá. Egy adag szőllőt hozatott s miután
elfogyasztotta azt, fölállott, egyet nyujtózkodott és kifelé indult. Már
fogta a kilincset, midőn visszaszólt Bálvándynak, mintha éppen akkor
jutott volna eszébe, hogy dolga van vele.
– Nem jösz Bálvándy? Egy kis számadásunk lenne egymással.
A báró nagyott nézett. Egy pillanatig se hitte, hogy nyert neki Muki, de
akkor meg mit mókázik vele?… Aha, alighanem a kölcsönbe igért pénzt
akarja neki átadni. Hát ezt muszáj elfogadnia, mert hazáig se juthatna a
maradék garasaiból.
– Megyek, – válaszolt a hivásra, – ugyis egy az utunk.
S követte Mukit.
A Koronaherceg-utca sarkáig hallgatagon ballagott a két jó barát egymás
mellett. Ott azonban már nem állotta meg Bálvándy, hogy el ne
dicsekedjék a miniszterelnökkel szemben elért sikerével.
– Én jól játszottam, – bökte ki, barátja bakkozására célozva némi éllel,
– tizezer forintot nyertem a miniszterelnöktől.
– Megpumpoltad a pártkasszát?… Okosan tetted, – dicsérte meg Muki. –
Azonban, – tette hozzá unott hangon (s nyomatékul még ásitott is egyet)
– én még hasznosabban müködtem.
– Mi?!
– Mondom, hogy hasznosabban müködtem.
Bálvándy megállott. Azt hitte, nem hall jól a cipője kopogásától.
– Nyertél?
– Persze, hogy nyertem.
Bálvándy tölcsért csinált a tenyeréből a füle mögött.
– Mi?
– Nyertem no, nem értesz magyarul?
– Mennyit?
– Ötvenezer forintot.
A jó báró mély lélegzetet vett, mert egy csöpp vér sem maradt a
szivében: mind az arcába szökött.
– Beszélj, ember – s megrángatta mutyistája karját, – huszonötezer
forintot nyertél nekem?
– Ötvenet mondtam, – kiabálta Muki a fülébe. – Nem hallasz?
– Ötvenet nekem és ötvenet neked?
– Na, csakhogy megértetted végre.
Ha nyitva lettek volna a boltok, Bálvándy alighanem berugott volna
egy-két kirakat üveget, olyan kalimpálást vitt végbe örömében a nyilt
utca során. Nekiment Mukinak, átnyalábolta, falhoz nyomta, addig
ölelgette, mig a tyukszemére nem taposott. Csak akkor eresztette el,
mert már igen jajgatott nevezett Muki. De békét még akkor sem hagyott
neki. Lyukat beszélt az oldalába.
– Micsoda pimasz ember vagy te, öregem! Igy affektálni még nem láttam
embert, mióta hajas a fejem. Az orrod olyan volt, mint a savanyu uborka:
esküdni lehetett volna rá, hogy elusztál és – ime, százezer forintot
nyertél!… Tiszta szemtelenség, igy lóvá tenni az embert.
Muki nem reflektált a lelkes szapora szavakra. Száraz maradt, mint a
katángkoró.
– Mit szánsz a választásra ezek után? – Kérdezte. – Mert, – magyarázta,
– azért mentem idáig, hogy mindenesetre biztositsam a kerületedet.
Bálvándy nem akart elhamarkodott feletet adni.
– Először – kérte barátját, te mondd meg: mirevaló volt az affektálásod?
Muki ránézett.
– Megmondom neked, de tovább ne add… Azért vágtam azt az impertinens
nagy képet, mert az is hozzá tartozik az én törvényeimhez.
– Mik a te törvényeid?
– Numero egy: port kell szórni a világ szemébe, mert az ember, ha
olyannak látják, mint amilyen valóban, igen csunya… Numero kettő: Az
ember akkor mutasson legtöbb hidegvért, amikor legjobban ugrálnak az
idegei, mert a selfcontrol erénye a legnagyobb erő. Numero három: Az
embernek azért van esze, hogy kihasználja, azért van szive, hogy
elnyomja és azért van szája, hogy befogja. Numero négy: Az embernek
imádnia kell a pénzt, mert az az ő boldogsága, szabadsága,
függetlensége, hatalma árkánuma.
– Elég, – vágta el szavát Bálvándy, – nagyon sivár törvények ezek.
– Nem neked valók, – mondta Muki, – te boldog ember nem szorultál rájuk…
Mintha megrezdültek volna szive hurjai: hangja megcsuklott, arca
kigyult.
– Te boldog ember vagy, – ismételte, – téged nem csapdosott meg a nagy
vihar. Az én sajkámat eltörte. Ha bele nem kapaszkodom az utolsó
roncsába, ma halott ember vagyok… Ki veheti rossz néven a halálos
veszedelemből menekült tengerésznek, ha okulva tapasztalatain,
bárkájának bordáit vaspáncéllal boritja be. Az önvédelem, – fejezte be
szavait, – az ember legősibb jogai közé tartozik.
– Megmozdult Bálvándy szive is.