Nem azt akarta Muki: egész egyebet akart Ágnestől megkérdezni. Nem
tudta, hányadán áll a csudálatos teremtéssel: tisztába akart vele jönni…
Berontott a szobájába minden bejelentés nélkül…
– Mi lelt téged, Ágnes?
– Nincs nekem semmi bajom.
– Lemondtál Bálvándyról?
– Eszembe sincs.
– Azt mondtad neki, hogy csak a barátságára reflektálsz…
– Hát azt mondjam neki, hogy férjnek akarom megfogni?
Nyiladozott már a Muki szeme.
– Ahá, hát taktika…
– Dobbal nem fogok verebet fogni…
– De megfogni akarod?
– Ugyan kérlek, – méltatlankodott Ágnes, – csudálom, hogy ily kevéssé
ismersz, holott azt állitod, hogy több eszed van, mint nekem.
Muki belátta, hogy elméje az egyszer nem fejtett ki elég
leleményességet. Gondolhatta volna, hogy a ravasz leány csak játszott
Bálvándyval, hogy annál könnyebben megfoghassa, ha arra kerül a sor. A
jó ur önvédelmi készségét, gyanuját akarta elaltatni, hogy megkönnyitse
a győzelmét, valaminthogy könnyebb az alvó tábort bekeriteni, mint
áttörni a harcvonalat…
– Jól van Ágnes, – mondta kissé szégyenkezve, most már értelek s ahhoz
tartom magamat… Holnap a kaszinóba viszem az emberedet s
megkártyáztatom, holnapután meg a klubba cipelem s megkóstoltatom vele a
politikát.
– A kártyázással, – mondta Ágnes sebesen, – várhatsz.
– Hogyhogy? Az is benne van programmodban.
– Egyelőre kitöröltem.
Muki vállat vont.
– Azt se bánom, – monta cinikusan, van nekem kitől nyernem.
Ágnes összehuzta szemöldökét.
– Ki akartad fosztogatni?
Muki felszisszent.
– Barátom, ezt a csunya szót ne használt ellenem, ahhoz legkevésbé neked
van jogod, mert én csak a kabátját akartam lehuzni az emberednek, te
pedig a vérét szándékozod kiszivni. Hahaha!
Diszharmónikusan, csunyán nevetett és otthagyta Ágnest bucsuszó nélkül.
TIZENEGYEDIK FEJEZET. A fogadalom.
A Bálvándy hirtelen fordulásának: az Ágnessel való összegyönyörködésének
meg volt a maga lélektani oka. Az aggszüz akkora terhet vett le a jó ur
lelkéről, hogy el kellett vesztenie az egyensulyt. A vis inertiae (mert
a lelkiekre nézve is áll ez a fizikai törvény) belelóditotta a másik
szélsőségbe: rettegését bizalommá, sőt bizonyos fokig vonzalommá
változtatta át.
Tehát semmi csuda sem volt abban, hogy Bálvándy, örömében és
hálaérzésből szinte kereste ezentul az Ágnes társaságát; étkezési
rendjét is ugy állapitotta meg, hogy az ebéd és vacsora idejét együtt
tölthesse vele.
Sokkal meglepőbb volt (tekintetbe véve az Ágnes minden nőies kellemet
nélkülöző, mondhatni nyers modorát) az, hogy rövid pár nap alatt a
Zsuzsa bizalmát, sőt szeretetét is megnyerte a vén leány. Mi több, a
Bálintét is… Az esze tett-e hatást a fiatalokra, vagy talán éppen az a
körülmény, hogy nem tudott hizelegni: minden szavának érc-értéke,
csengése volt?… Ki tudja.
A mai társadalomban, ahol apró illemszabályok és megtévesztő
figyelmességek cafrangjaiban kallódnak el a legnagyobb igazságok:
mindenesetre imponáló jelenség az az ember, aki szembe mer szállani az
elkönyvelt konvencióval s keresztül gázolván valamennyi érdekkörön, csak
a maga egyénisége ősjogait tartja szem előtt.
Ehhez nagy merészség kell. És jellem. A gyengének, ha feje fölé akar
nőni, kitöri a nyakát a tömeg.
Ágnes pedig biztonságban érezte magát a poziciójában. És ezen a ponton
találkozott az egyénisége a Zsuzsáéval (a természetét követte az is
minden vonalon), azzal a különbséggel, hogy ő testi és lelki szépségével
hóditotta meg a maga számára azt az immunis területet, amelyen szabadon
fejleszthette istenadta erényeit, – Ágnes ellenben akaraterejével
diadalmaskodott az embereken.
Mindegy: lelki rokonok voltak. Némi tekintetben Bálinttal is. Bár annak
a jelleme még nem alakult ki egészen. Az érce nem hült még ki: a
szélsőségek lángjában olvadozott. Tulhajtotta érzéseit,
szuperlativuszokban élt. A szeretete rajongás volt, ellenszenve
gyülölet. Itélete kegyetlenség volt, nagylelküsége esztelen
érzelempazarlás. Egyszóval a megállapodottság egyensulyozó ereje
hiányzott még belőle. Bár már ő sem volt messzire attól, hogy végképp
kialakuljon a férfiassága. Mert öntudatában volt hibáinak… Ágnest
alighanem azért becsülte nagyra, mert ő benne megtestesülve látta azt,
ami az ő jelleméből hiányzott: a föltétlen nyugalmat, biztos
itélőképessége, csalatkozhatatlan tárgyilagosságot.
Tény, hogy ezek a ritka adományok nagy mértékben meg voltak Ágnesben.
Talán nagyobb mértékben is a _kelleténél_. Mert ami természetes vonása a
férfijellemnek: gyakran ellenszenvessé, sőt groteszkké teszi a nőt. Akár
a bajusz. De megforditva is áll a tétel: az édeskés, bájos és
kopaszszáju férfi visszataszitó. A természet érték- és munka-megosztása
körül előforduló minden rendellenesség rikit, izgatja és ingerli az
embert, mint fehér holló a feketét… Mi természetesebb ennélfogva,
minthogy az ilyen elvétett lény exponált helyzete folytán minduntalan
szembekerül azzal a környezettel, amelyben él. S a maga erejére lévén
hagyatva, nevetségessé válik ha gyenge, gonoszszá, ha erős.
Az Ágnes megátalkodott akaratenergiájának, ellenséges érzéseinek s
harckészségének (ami mindenha magán viseli a gonoszság látszatát)
kifejlesztésében az életviszonyoknak alighanem nagyobb része volt, mint
vérbeli ösztöneinek. Ki tudja, hogy azon esetben, ha más kedvezőbb
miliőbe helyezi vala őt a sors: nem-e simultak volna el idővel érdes,
férfias jellemvonásai, nem-e győzedelmeskedtek volna rajtuk a nőiség
örökszép, lélekemelő törvényei?
… (Megfelelhet rá az, aki végig olvasta ezt a történetet.)
… A szülői házban örökös önvédelemre és küzködésre volt Ágnes
kárhoztatva. A szigoru eszü és éplelkü leány megutálta azt a hazug
miliőt, amelyben a szónak semmi értéket sem tulajdonitottak: az emberek
áltatták egymást, titkolóztak, kétszinüsködtek, mintha ellenségei lettek
volna egymásnak… Az igazsághoz és igazságossághoz nem volt sem atyjának,
sem anyjának a legcsekélyebb érzéke sem, holott ő neki szinte fizikai
fájdalmat okozott minden idétlenség és szükkeblüség, ami a természeti,
kiváltképpen az emberi törvényekkel ellenkezett… Kis leány korában csak
türt a dresszura igájában, később elmakacsodott, a végén, mire felnőtt,
nem birt többé magával, de nem is akarta magát fegyelmezni: kifejezést
adott annak, ami a lelkén feküdt. S ezzel örökös ellenkezésbe keveredett
szüleivel. Megrótta azok megalómániáját, amelyet valószinüleg ugy
örököltek jobbágytartó őseiktől s ami a minden vonalon győzedelmes
korszellemmel szemközt csak nevetségessé tette őket, a helyett, hogy
(mint ahogy ők hitték) tekintélyüket, emberi méltóságukat gyarapitotta
volna… A cseléd emberszámba se ment a dormándi kastélyban. Anyja
legkisebb indulatrohamban, sőt néha rosszhiszmüleg is megvádolta
cselédjeit: hazugsággal, lopással, ami éppen eszébe jutott. Mert idegei
megkivánták ezeket az apró izgalmakat.
Ágnes ilyenkor pártfogásába vette a becsületében könnyelmüen megsértett
embert s kikelt anyja ellen. De nem félt ő az atyjától sem. Nem egyszer
megesett, hogy nyiltan szemére hányta, – (holott senkinek sem ártott
vele, sőt azt se kivánta senkitől, hogy komolyan vegyék), – szemére
hányta apró, ártatlan füllentéseit. Ifjukori szerepléseivel való
dicsekedéseért és nagyzolásáért pedig ugyszólván minden egyes esetben
lekicsinyelte őt.
Szülei mindezért ellenséget láttak a leányukban, holott az csak
istenadta természetének engedett szabad folyást. Látta, tapasztalta,
hogy az öregek csupa idegességből mindenkit lenyügöztek, akit
hatáskörükbe vet a sors – ő pedig nem tudta elviselni ezt a patriarkális
zsarnokságot: nem akart belefásulni. Erős függetlenségi és
szabadságérzések laktak a szivében s azokat, mint isteni eredetü jogait,
fölébe helyezte mindeneknek. Egyszóval, nem asszimilálódott a neki nem
tetsző környezettel… Ilyenformán hovatovább mind egyénibb és makacsabb
lett a jelleme. S a gonoszság bélyegét rásütötte a látszat után induló
közvélemény.
Nem ok nélkül pedig, mert például a Bálvándy ellen tervezett hajszája
már csakugyan magán viselte a megátalkodottságnak és esztelen
erőszakosságnak nemcsak a látszatát, de bizonyitékainak a nyomait is.
Ágnes valóban gonosz és kegyetlen volt akkor, mikor egy elképzelt, avagy
makacs rabulisztikával azzá erőszakolt jogcim alapján üzőbe vett egy
férfit, nem gondolva annak érzelmeivel, sőt családja boldogságával sem:
csak a maga érdeke vezérelte, vagy talán az se, csak a győzelem vágya;
erősebb akart lenni mindenkinél; az eredményért képes lett volna magát
az eredményt is megsemmisiteni. Mint a macska, amely agyonhajhászsza az
egeret s nem eszi meg.
Ez hát egy kegyetlen vonása volt a vén leánynak, de emberi azért. Az
önzésből alakult ki, ami a legtipikusabb emberfaji tulajdonság… És
Ágnesnek különösen nagy oka volt az önzésre. Egymagában állt, senkise
szerette, a mindenségből csak annyi volt az övé, mint amennyit abból
magának meg tudott hóditani. Mi természetesebb, mint hogy a nehezen
szerzett harcbért nem akarta másokkal megosztani s mind intenzivebbé
lett, szinte idétlen nagyra nőtt a harckészsége! Miután nem volt senkije
és semmije, egy külön kis világot akart magának teremteni, amely fölött
ő leendett az ur…
… Akárhogy volt is: tény, hogy Zsuzsa és Bálint tisztelték, sőt
megszerették Ágnest… Ösztönből?… (Mert biz ő nem becézte őket, nem
udvariaskodott velük…) Lehet, hogy az is hozzájárult, a rokonszenvük
megerősitéséhez (pedig azt mondják, hogy ritkán csak az ártatlan emberek
ösztöne), de biztos, hogy a viszonyok is… Érzéseik főinditékának azonban
mégis csak magában Ágnesben kellett rejlenie.
A minthogy csakugyan ő volt az, aki először közeledett a fiatalokhoz.
Szinte kereste a Bálint társaságát, hogy eszmét cserélhessen vele s
örült neki, hogy a képzett, okos fiatalemberben méltó vitatársra talált.
És a tudományos vitatkozás terén már egy csöpp önfejüséget sem árult el
a vénleány. Sőt mondhatni: türelmes, nőiesen gyöngéd volt a Bálint
véleményének meghallgatásában. Ha meggyőzte őt, készséggel, sőt örömmel
ismerte el a maga tévedését és az ő igazát. Az ilyes önbelátásnak pedig
nagy a lelkeket összeforrasztó és hóditó ereje…
A Zsuzsa vonzalmának is meg volt a lélektani oka: az a komolyság,
amelylyel Ágnes a leánykával beszélt. Annak uj volt ez a megbecsülő
modor és végtelenül hálás volt érte. Az emberek gyönyörködtek benne,
élvezték a testi és lelki szépségeit s bár mindenki szerette, ugy bántak
vele, mintha nem is lenne öncélu lény, hanem a mások esztétikai
élvezeteinek a tárgya. És ime, akadt végre egy nő: egy fölényes eszü,
előkelő dáma, aki észre se vette rajta azokat az értékeket, amelyekhez a
természet ajándékából jutott, ellenben megbecsülte benne azt, amit meg
mások nem vettek nála észre: önszerzette müveltsége és jelleme
kvalitásait…
Ám ezeken a lélektani okokon kivül a viszonyok is nagyban hozzájárultak
a leányka rokonszenvének kifejlesztéséhez. Egy az, hogy Zsuzsának, mióta
meghalt az anyja, alig volt egy női ismerőse is. Egy boldogság után
áhitozó sejtelmes leánysziv pedig alig tud meglenni bizalmasság nélkül;
holott vannak olyan dolgok, amiket egy fiatal nő atyjának sem mondhat
el. Ágnes volt az első nő, akivel Zsuzsa, mióta nyilladozni kezdett a
szive, életében találkozott s akit bizalmára méltónak itélt.
Azonkivül a férfiak életmódja is egymásra utalta a két nőt. Bálint nem
őrizhette folytonosan hugát. Bálvándyt meg váltig hajszolta a mentora,
Muki: kaszinóból klubba cipelte, ugratta, lumpoltatta, egyszóval
megismertette vele a pesti életet. Zsuzsának gyakran magára kellett
volna maradnia a szállodában minden gardedám nélkül, ha Ágnes a saját
ötletéből és jószántából föl nem ajánlja vala Bálvándyéknak a maga
társaságát a szép leány számára, még pedig annyi közvetlenséggel, mintha
mi sem lett volna természetesebb. Sőt egy pár nap mulva még tovább ment
Ágnes: magához vette Zsuzsát hálásra is, azzal az indokolással, hogy a
késő éjjel hazatérő férfiak zavarják őt az alvásban, ő meg ugyis unja
magát egyedül…
Bálvándynak esze ágába se jött az Ágnes ajánlkozásán megütköznie, sőt
biztos és jó kezekben tudván leányát, örült annak. Még jobban Zsuzsa.
Muki csak csudálkozott… Mi lelte az önző teremtést, hogy egy szép fiatal
leánynyal igy összebarátkozott? Hiszen a szépekre rendesen irigyek a
csunyák! Avagy számitásból tette, hogy ezzel is közelébb férkőzzék az
atya szivéhez? Már arra is pályázik, nemcsak a birtokára?…
Csudálkozott Muki, de egyébként nem törődött az ügygyel. Nem sokat törte
fejét huga problemáján, (egy kis sportnak tekintette immáron az egész
furcsa komédiát) – teljesen a maga problemájával volt elfoglalva…
… Zsuzsa az Ágneshez való átköltözése napján (mikor az urak először
mentek a kaszinóba), egy szobában hált Ágnessel. Másnap azonban (bár
ellenezte a vénleány) atyja külön szobát nyittatott neki az Ágnesé
mellett. Azt azonban alig vette Zsuzsa igénybe. Csak éppen hogy meghált
benne. Különben sülve-főve volt Ágnessel. Még a toalettjét is az ő
szobájában végezte: ott fésülködött és (azt nem engedte el neki) fésülte
az Ágnes haját is. Vágyott idős barátnője közelségére. Ha az helyet
foglalt, melléje telepedett, ha felállott, ő is felugrott:
– Parancsolsz valamit?
Szolgálatkész, figyelmes, házias volt vele szemben, akárcsak az
édesanyja lett volna.
És Ágnes igénybe is vette a szolgálatkészségét, ami igen jól esett a
kedves leánynak. Még a keztyüjét is megfoldozta neki… Föltétlen
őszinteség és nyugodtság jellemezte a két nő egymáshoz való viszonyát.
Szerették egymást, a nélkül, hogy csak egy fölösleges szót is pazaroltak
volna kölcsönös rokonszenvük kifejezésére.
Mindössze hogy Zsuzsa egyszer fésülés közben megdicsérte az Ágnes haját.
– Szép hajad van, Ágnes néni.
– Mindenesetre sok a hajam, – vállalta Ágnes a bókot, – de az nem
lényeges, mert ugy sem felejteti el, hogy nem vagyok szép.
Zsuzsa kissé zavarba jött, de Ágnes tőle alig feltételezhető tapintattal
azonmód elejét vette az elfogódottságnak.
– Ne tiltakozzál lelkem, én ugy sem adok a testi szépségre semmit… Az
embernek, – fejtegette bizarr felfogását, – ha szép, minden az ölébe
hull. De csak egy darab ideig: ameddig a fiatalsága tart. Aztán jön a
kiábrándulás, a csalódás keserüsége, a tehetetlen vergődés, mert hiszen
természetes, hogy egy elkényeztetett nő nem tud abba belenyugodni, hogy
az emberek megváltozzanak vele szemben. És segiteni nem lehet a bajon.
Az öregség nyomasztó teherként nehezedik a lelkére. Ha van fantáziája,
multja emlékeivel próbálja magát vigasztani, ha önérzete nincs,
életunttá lesz, terhére válik önmagának is… A szépség – végezte Ágnes
szavait, – elámitja a nőt, elzárja előle a lelkeket. A szép nőnek
mindenki hazudik, az meg hisz mindenkinek… Jobb szeretem, hogy csunya
vagyok. Engem az öregség nem fog bántani.
Zsuzsára olyan hatással voltak ezek a szavak, hogy szinte szeretett
volna maga is megcsunyulni. Lehangolta a szépsége.
– Persze, – mondta halkan, mintha magában beszélt volna, – az ember
sohase tudhatja, hogy ki szereti igazán.
– Azt ugy se tudhatja, – állitotta Ágnes, – az emberek többnyire
hazudnak itt nálunk. Kétszinüek, mert szégyenlik elárulni igazi
érzéseiket. Aztán kényelmesebb is hizelegni, mint az őszinteség: az egy
hazugságokon épült társadalomban mindig nagy ballaszt.
A szép leány egy pillanatra abbahagyta a fésülést, leejtette mezitelen,
rózsás karjait.
– De hiszen, – sóhajtott fel, – valakibe mégis csak meg kell bizni, a
nélkül kétségbeejtő lenne az élet!
– Egy-két becsületes ember mindig akad, – oktatta Ágnes, – és ez elég;
ezen a ponton a kevés több a soknál. Különben – tette hozzá – annak,
akinek gazdag a lelki világa, arra sincs szüksége: az meg tud élni
egymagában is. Példa vagyok rá jómagam…
Zsuzsa folytatta a fésülést. Egy kérdés kérezkedett az ajkára, de nem
merte kimondani. Ám fölvilágositotta Ágnes (mintha csak belelátott volna
a leány lelkébe) kérdezetlenül is.
– Látod, – folytatta megkezdett elmélkedését, – engem senkise szeretett
soha. Még a saját szüleim se. Igaz, csunya voltam és önfejü. Afféle
kellemetlen gyermek, aki nem válik diszére családjának és – ime mégis
megvagyok. Sőt szeretek élni. Harcban állok az emberekkel, de az engem
nem sujt le, megszoktam a küzdelmet, az az én elemem. S ha lehajtom
esténkint a fejemet s elmondom a mindennapi imádságomat (mert vallásos
vagyok ám), boldognak érzem magamat. Miért? Mert tudom, hogy annak az
ellenszenvnek, amelyet környezetem velem szemben táplál, nem én vagyok
az oka. Én olyan vagyok, mint amilyennek Isten megteremtett, a
környezetemben van a hiba.
A nietzschei tétel vakmerősége valósággal elbűvölte Zsuzsát. Megérezte
benne a magasabb igazságot, amit csak rabulisztikával lehet (látszólag)
megdönteni: a korlátolt tömeggel szemben mindig a kiváló egyesnek van
igaza… Ibsen is azt vallja a Népgyülölőben.
Az egyszer nem is állhatta meg a leányka, hogy kifejezést ne adjon
elragadtatásának. Lehajolt az Ágnes kezére és loppal egy csókot lehelt
reá.
A vén leány világéletében sem tapasztalt ennyi gyöngédséget senkitől.
Szinte megijedt a kézcsóktól.
– Mit csinálsz, Zsuzsa?
A szép, édes teremtés erre még jobban elolvadt. Leborult idős barátnéja
lábaihoz és ölébe hajtotta fejét.
– Szeretlek Ágnes, – mondta, – ennyi az egész… Mikor beszélni kezdtél
magadról, megszántalak egy pillanatra, aztán csudálattá változott a
szánalmam, most meg már szeretlek is.
Az aggszüz fel se segitette az ölébe kuszott gyermeket, hogy legalább
egy csókkal viszonozza ragaszkodását. Csak a fejére tette csontos kezét
és maga elé bámult, mint aki a távolban keres valamit. Aztán simogatni
kezdte a leány puha, selymes haját. Sokáig simogatta, mert sokáig
tartott, mig végre megtalálta magát.
– Ugyan lelkem, – korholta akkor szárazon a térdelő leányt, – ne
érzelegjünk, inkább egyebet ajánlok neked.
Zsuzsa felkelt.
– Nos?
– Tedd a kezedet a kezembe.
Zsuzsa engedelmeskedett.
– Igy… És most mondd meg nekem: akarsz-e velem barátságot kötni?
– Akarok, óh akarok…
– Akkor, fogadom, – jelentette ki az aggszüz, – hogy el nem hagylak
soha. Bármi történjék is, segitségedre leszek. Ugy számithatsz rám, mint
a tulajdon édesanyádra.
Közönyt erőltetett a hangjára, de azért ugy csengett a fogadalma, mint
egy esküvés. Mintha egész erős lelke arcába szökött volna: lángba borult
még a homloka is s ragyogott a szeme.
Zsuzsa megrázta a kezét. Ugy el volt fogódva a jelenet
rendkivüliségétől, hogy csak tagokban tört ajkára a szó.
– Én is fo–ga–dom, – dadogta.
Aztán erőt vett az érzékenységén: szó nélkül befejezte az Ágnes
frizuráját, lelke zajlását csak a keze remegése árulta el…
Ezután a kölcsönös ünnepies fogadalom után természetes, hogy még bensőbb
lett a két leánynak egymáshoz való viszonya. Ez annyiban jutott
kifejezésre, amennyiben Zsuzsa azontul a legkisebb jelentőségü, sőt
diszkrét természetü ügyeit is közölte Ágnessel. Beszélt neki
gyermekéveiről, elárulta előtte eszményeit, jövője ábrándjait,
Charlieról is beszélt előtte.
Ágnes semmit sem kevesellett tőle. Szivesen, sőt élvezettel hallgatta
minden szavát: érdekelték egy, az övével teljesen ellenkező irányban
fejlődő asszonyi lélek hullámverései. A megfigyelésre volt alkalma
bőven. Mert, bár nappal gyakran megfordultak az urak az asszonytanyán,
(Muki elnevezése), esetére mindig egyedül maradt Zsuzsával szobája
előkelő csendes magányában. De napközben is: a két nő kettesben végezte
minden bevásárlását, együtt kocsikáztak ki a Stefánia-utra, sőt a
szinházba is ritkán kisérték el őket a férfiak. Legföljebb Bálint.
Bálvándynak nem imponált a komédia, Mukit meg a kaszinóhoz láncolta a –
hivatása, amit, mellesleg mondva, kitünően töltött be: ugy nyert, ahogy
akart.
TIZENÖTÖDIK FEJEZET. A klubtól az orfeumig.
A két Bálvándyt szivesen látták a kaszinó urai vendégül is, de azok nem
sokáig vették igénybe a vendégszeretetet: mindjárt az első héten
bejelentették a kaszinóba való belépési szándékukat. Egyben
meghosszabbitották pesti tartózkodásuk immár lejárt első terminusát. Jól
érezték magukat a nagyváros izgalmas zürzavarában.
Bálvándynál boldogabb embert lámpással sem lehetett volna a hazában
találni. Azt se tudta, minek örüljön jobban: a maga élvezeteinek-e,
avagy az ő pedáns, komoly fia nagyvilági szereplésének. Mert (s erről az
oldaláról még nem ismerte az atyja), kitünően bevált Bálint
high-life-mannek is. Szivvel-lélekkel dőlt bele az aranyfiatalság
legszilajabb mulatságaiba is: s nem ő volt a legutolsó a könnyed,
elegáns mókák és szellemes csinyek kitalálásában. Eszesebb lévén
kortársainál, szellemessége révén rövid időn bizonyos tekintélyre tett
szert… A bort? – Hát azt is megitta Bálint. Sőt teljesen a kártyát sem
vetette meg. Csakhogy azért már sokat nevettek rajta barátjai, mert egy
csillagvizsgáló pedánsságával kezelte a tarokkot: erővel tudományt akart
csinálni abból is.
Legjobban az apja nevetett rajta, mert ő meg viszont ugy játszott, mint
egy falusi kántor. Mindent megütött, amig birta, minden rendszer és
számitás nélkül, soha sem gondolt arra, hogy, elfogyván az ütői, „mivel
folytatja az üzletet.“ Szerencséjére nem sok pénzébe került a mulatság.
Ritkán és akkor is kicsibe játszott. Inkább szeretett az orfeumba járni.
Mi türés-tagadás, egy angol artista-leány tetszett ott meg neki, aki
pompás bukfenceket vetett a brettlin s a chambre szeparéban még
pompásabbakat. Bálvándynak különösen az tetszett rajta, hogy mestersége
szellemével teljes ellentétben állott a modora. Ha nem ugrált, olyan
előkelő volt, mint egy lady. A kis ujjához sem engedett hozzányulni s
holtkomolyra vált az arca, ha valaki egy kétértelmü élcet kockáztatott
meg a jelenlétében… Különben azt mondta, hogy lordnak a leánya. Ez ugyan
nem volt igaz, de szép volt ő azért a nélkül is…
Tehát ennek a kis hölgynek a kedvéért járt Bálvándy az orfeumba. Fia
tudta, de nem bánta. Csak megintette egyszer csupa tréfából.
– Vigyázz apa, azzal a misszel: ki ne lopja egyszer a tárcádat a
zsebedből.
Az öreg kissé rossz néven vette ezt a valóban cinikus intelmet.
– Ejnye, ejnye, – s bosszusan rázogatta a fejét, – de nincs benned egy
makulányi költészet sem. Ha szép valaki, mindjárt tolvajt tételezel fel
benne.
Oly kedvesen naiv volt az öreg dohogása, – hogy Bálint nem tudta
megállani: elnevette magát.
– Nem költészetről van itt szó, öregem.
Mit volt mit tennie: Bálvándy együtt nevetett a fiával.
Különben sohase keresztezték az egymás utját apa és fia. Muki még inkább
beleavatkozott az életrendjükbe. Elannyira, hogy például Bálintra erővel
rá akart sózni egy házmester kisasszonyt, hogy képeztesse ki
szinésznőnek. Az öreget meg valóságos satellesévé tette: magával cipelte
mindenüvé s minduntalan a savoire vivre tudományáról és a közéleti
tevékenység áldásairól perorált neki, hogy előkészitse a talajt a
magvetésre.
Eleinte persze nem igen fogott Bálvándyn semmiféle tudomány; lepergett
róla, mint borsó a falról. De a lelkét meg tudta Muki mozditani elejétől
fogva. Addig beszélt neki a noblesse-oblige törvényéről, az emberi élet
magasabb céljairól, hogy hovatovább furdalni kezdte a lelkiismerete,
amiért olyan léha életet élt…
– Kedves barátom, neked missziód van a Királyhágón tul, – ugratta Muki,
– nem szabad magadat kivonnod a közélet terhei alól. Ha igy éltek volna
őseink is, mint te s annyit törődtek volna a hazával: ma te is mócul
beszélnél, legföljebb az Alföld közepén laknék még egy pár bicskás, aki
magyarnak vallja magát.
Bálvándy ebből mindössze annyit hallott, hogy neki _missziója_ van. Ez a
szó ugy hozzátapadt a lelkéhez, hogy elfelejtette tőle a többit.
– Misszió! Misszió!? – hajtogatta. – Miféle misszióm lehetne nekem?
– Gazdag ember vagy, fényes nemzetségnek ivadéka s van talentumod is.
De ez ellen már tiltakozott a jó báró.
– Talentumom? Honnan a menykőből veszed?
Muki leintette.