(A második kiadásnál.)
Magyarországon egész e század közepéig a nemesség képviselte a vagyont,
értelmiséget és nemzeterőt. Ez az egyik tény.
És a magyar nemzet ez időben oly szegény, oly míveltségnélküli és oly
erőfogyott volt, miként alig más nép Európában. Ez a másik tény.
A következtetést, – ha szíveskedett a türelmes olvasó e regényt végig
lapozni, – meglelé.
Nagy hiba volna magamforma apró emberektől, ha azt hitetnék el magukkal,
hogy valami nagy bajon segíteni tudnak, vagy ha az jobbra fordul,
maguknak érdemeket tulajdonítanának benne; de még nagyobb hiba lenne, ha
erejök csekélységének érzetében ezt a csekélységet nem iparkodnának arra
fordítani, hogy nagyobbak és erősebbek társaságában csak egy lépésnyi
haladásra is vihessenek egy elnyugodni készülő ügyet.
Nálunk a vagyonos osztály hivatása naponkint emelkedik. Az ősi
hazaszeretet, a nemzeti míveltség és az okszerű gazdálkodás példáit
tőlük várja a nemzet.
Az idők elmúltak, a midőn a gazdag magyar nem tartá magát a magyar
nemzet tagjának. Nagy és nemes elődök példája megmutatta, hogy
boldogítani a legnagyobb boldogság.
Most már, ha a regényiró alakokat keres, kikben az üres álmíveltség
divathőseit, vagy a durva, parlagi, borzas jellemeket mutassa be,
kénytelen értök a régen múlt időkbe visszamenni. Amonnét ma csak a
valódi míveltséget, s az ős szokásokból csak a valódi honfiúságot látjuk
elfogadva; s egyik által sem leszünk sem mimagunk, sem mások előtt
nevetségesekké. Vannak-e még a jelenben mintaképei e torzalakoknak? nem
hiszem és nem állítom; annyi bizonyos, hogy engemet még senki sem
támadott meg, a ki magában Abellinora vagy Kutyfalvi Bandira ismert
volna.
Az öreg Nábob jellemében osztálya nyers hibáit szándékoztam visszaadni,
miket jókori nevelés és korszerű míveltség mind megannyi erényekké lett
volna képes átvarázsolni; de unokaöcscse jelleméhez nem találtam semmi
szépíteni, semmi kiengesztelni valót. Az ő botlásai nem hibák, hanem
bűnök. Embernek rossz, hazafinak jellemtelen, szeretőnek aljas, férfinak
nyomorult, tekintélynek esztelen, úrnak – önhibája miatt – koldus. Egy
kimenthető betű nincs rajta. Megvetés, kigúnyoltatás e földi jutalma.
E végszó megirásával azért késtem, hogy barátaim (komolyan értve a szót)
véleményét és illető megrovásait elébb meghallhassam, s szólhassak művem
hibáiról.
Rosszalják, hogy az első kötet, tehát a regénynek egy negyedrésze, csupa
episodokból áll. Én magam sem találok számára mentséget; hanem azt
hiszem, hogy ez aránytalanság talán minden irányregénynél megvan, a hol
a társadalmi eszméknek keresztülvitele felszabadít a művészi formák
alól. A mesét illetőleg tulajdonképen az egész első kötet egészen el is
maradhatott volna, ha alakjaim jellemzésére okvetlenül nem
szükségeltetnék.
Nem helyeslik, hogy két nagy nevet bele szőttem e regénybe, kiknek
azután nem adtam szerepet. Én e két jellemet valódi mythoszi alaknak
tartom társadalmunk történetében, kiket mellőzve, magyar irányregényt
azon időkből senki hálátlanság és ismeretlenség vádja nélkül nem irhat,
mint nem irhattak hőskölteményt a római irók Mars és Minerva nélkül; a
különbség csak az, hogy rólok csupán valót szabad irni, s költői
alakokul felhasználni azon századnak, melyben éltek, tiltja a méltó
kegyelet.
Némi anachronismusokat hallék megjegyeztetni, miknek megrovását
köszönettel fogadva, iparkodtam e _második kiadásban_ kiigazítani.
A nyelv ellen tett észrevételek, miszerint nagyon sokszor használom az
idegen szavakat. Erre, ha tréfálni akarnék, azt mondhatnám, hogy annyira
bele voltam merülve azon kor tanulmányozásába, hogy még nyelve is rám
ragadt, hanem e vád egyéb műveimet is illeti, tehát kénytelen vagyok
egész őszintén megvallani, miszerint én a végletekig vitt purismust
azért nem szeretem, mert újabb időkben avatatlan, a nyelvek
összehasonlított jellemét nem értő nyelvészek annyira elszaporították a
rossz új szavakat nyelvünkben, hogy kénytelen vagyok a régieket
visszakérni, s használatban tartani mindaddig, míg a magyar tudós
társaság nagy szótára elkészül, melyben valódi értelmű, kifejező és
magyar hangzásu műszavakat fogunk találhatni, a minőket _Czuczor_,
_Széchenyi_ és _Szemere Pál_ tudtak helyettesítni; természetesen itt nem
tudományos műszavakat s nem azoknak alkotóit értettem, mert azokat
szeretem úgy, a hogy vannak; s szent borzalommal emelek kalapot a
vegytani műszavak rejtelmes kongása előtt.
Végre bocsánatot kérve szíves olvasóimtól hosszadalmasságomért, kérem
derék műitészeinket, vegyék bonczkés alá szerény művemet, s a mi hibáit
még én nem ismerem, legyenek szívesek felfedezni. Tanulni nem szégyen és
én szeretem tudni halottaimról, hogy miben haltak meg.
Pesten, 1858. márczius 3-án.
_Jókai Mór._
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Lidérke = Elf. Lidércz = Erl. = les Aulnus = alčunae; nem
alnus, – nem Erle, – nem éger.]
[Footnote 2: Így hívja a csillagászat az oly álló csillagokat, melyek
véletlenül jelennek meg, s ismét nyomtalanul eltünnek.]
[Footnote 3: Így hívják Dunamentén a töpörtős pogácsát.]
[Footnote 4: A «Miatyánk» igen helyes czíme a hitformákban.]
[Footnote 5: Kalózság.]
[Footnote 6: Közhit: a ki csuklik, azt emlegetik.]