Másnap korán reggel vadászkürtök ébreszték a vendégeket; sokan, kik a
vadászatról gondolkozva aludtak el, kik a vadászatról álmodtak is,
egyszerre talpra ugrottak az édes hangokra; mások, kik szerettek volna
megalkudni magukkal még egy félórácskában s csak egy kicsi kis álmocskát
ajándékoztak volna még örömest nehéz szempilláiknak, e föltételökben
erősen akadályozva voltak a nőttön növekedő zsibaj által, mely a
Kárpáthy-kastélyt egyszerre fölveré, jövő-menő léptek, ismerős hangok
kiáltozása a tornáczokon, az udvaron csaholó ebek, ostorkongatások,
nyerítő paripák fölverték volna még a hét alvót is édes nyugalmából. Ki
várhatna a vadász emberektől discretiót, kiméletet? A legfinomabb
salonember is, mikor vadászni készül, más csizmát húz, más sipkát tesz s
azzal azt hiszi, hogy ez már most őt feljogosítja iszonyúan kopogni,
mikor megy és egészen más hangon beszélni, mint egyébkor. Sőt még ez sem
volt elég, hanem ha valaki még ki nem nyitotta az ajtaját, azt
felénekelték s nehogy történetesen valamely mélyen alvó még erre se
ébredjen fel, kisütögettek egynéhány puskát az udvaron.
A vadászat szenvedélye különben ragadós; én még nem ismertem embert, a
kinek e mulatsághoz ellenszenve lett volna s közös ez a gyermekekkel,
úgy mint a vénekkel s a nőkkel, mint a férfiakkal.
Hajnal alig hasadt még, midőn a felöltözött vendégek kijöttek a
tornáczokra, megmutatni magukat és megnézni az időt.
Az eredeti ficzkók lobogós ingujjakkal, pitykés mellénynyel, darutollas
kucsmával voltak neki készülve a vadászatnak; feszes dolmányokban, pörge
kalappal az elegans ifjuk, csak a bohó Gergely gróf volt angolnak
öltözve piros kurtafarkú frakkban s nagyon kért minden embert, hogy
magyarázzák meg a kutyáiknak, hogy nem ő a róka.
A delnők többnyire mind vadászköntösökben voltak; pompásan illett az
amazoni termetekre e testhez simuló viselet, hosszú uszályával, melyet
kézbe kellett emelni, hogy a sarkantyús vitézek rá ne gázoljanak.
S ki lett volna most is szebb, mint a mi két kedvencz hölgyünk? Flóra
szép akart lenni, igen szép, – mert Rudolfot várta. Hajfürtei fonadékát
ügyesen választá arczához, finom lengeteg termetét gyönge zöldet játszó
halavány veres tafota spenczer szorítá, elől nyitva, csipkefodrozattal,
a hasonszínű uszály balfelől smaragd kapocscsal volt felakasztva,
láttatni engedve a fehér viganó legalsó hímzetét; araszszal átérhető
derekát fehér, aranynyal áttört, keleti shawl ölelé, pálmákkal himzett
végeit ölébe hullatva; fején gömbölyű ezüst fényes kalapka volt, lengő
marabut-tollakkal; keblén elől három rubingomb tartá össze a sűrű
csipkefodrozatot. Mi jogon meri azt valaki megszámlálni: egy, kettő,
három? pedig a ki csak látja, mindenki megszámlálja: egy, kettő, három.
Fanny egyszerűen volt öltözve. Habos fekete selyem volt uszálya és
dolmánya, mely nyakig fedé termetét, csak a szép karcsú nyak volt piros
szalaggal átkötve, mely vékony csipke-bodrot szoríta s elől egyszerű
gyémánt csattal volt megtűzve; fejét fényes fekete kalap födé, mely alól
két hosszú tömött rendben omlottak alá éjfekete hajfürtei félig
eltakarva a kalapra kötött fátyol által.
Mennyi új bájt, eddig ismeretlen varázst ad egy ily lovagviselet a
hölgyeknek, a ki eddig csak szerelmes volt beléjök, most megőrülhet
miattok!
Azonban megszólalt a csengetyű. Reggelire hivattak a vendégek.
Korhely-leves, villás étkek s megfelelő szeszes kortyok vártak rájok a
teremben; senkisem kényeskedett most, hiszen vadászok voltak mind. A
kedves szép hölgyek sem tagadhaták meg bámulóiktól azt az élvezetet,
hogy rózsa ajkaikat néhány csepp rostopsinnal vagy harminczéves
silvoriummal meg ne nedvesítsék; ma minden szabad. Ma erős szivűnek kell
lenni. Mindenki más hangon beszél, még az éltesebb nők is kocsin fogják
kisérni a vadászatokat; a főispánné asszonyság is elmegy, pedig előre
tudja, hogy igen sokszor el fog ájulni, mert őt minden rendkívül
alterálni fogja; bárcsak valaki leesnék a lóról, hogy ő megmutathatná,
milyen szépen el tud ájulni olyankor.
Azonban senki sem esett le a lóról.
Gyönyörű nyári reggel volt, midőn a pompás menet kivonult a kárpátfalvi
kastély udvarából; elől a delnők, a karcsú, lengeteg amazonok, lejtő
paripákon, körülrobogva délczeg ifjaktól, kik lovaikat tánczoltatva
szökeltek választottjaik mellett; hátrább a sallangos eredeti ficzkók
jöttek mokány lovaikon, végül a hintókban ülő éltes urak és hölgyek;
maga János úr is nyeregbe ült s megmutatá, hogy ő sem utolsó a
lovaglásban s valahányszor nejére tekintett, húsz évvel látszott
fiatalabbnak; arcza ragyogott azon gondolattól, hogy ez a szép asszony
az ő felesége.
A bohó Gergely gróf e közben mindenféle ügyetlen lovasokat produkált,
pedig ő maga a leggyakorlottabbak egyike volt; mint lovagolnak a
vasárnapi boltos legények a Práteren? szétvetett lábakkal, élethű
kifejezésével azon aggodalomnak, mintha egy szál deszkán kellene
balanceirozniok mélységes tengerek fölött; azután hogy lovagol a porosz
paraszt? hanyattvetve magát a nyeregben, térdeit felhúzva s mind a két
kezében lóbálva a felemelt kantárt. Mutogatta lord Ychswichset, mint
kapaszkodik a nyeregbe, mikor a lova felrug és a lova nyakába, mikor az
ágaskodik. Azután a debreczeni civist, hogy lötyögteti magát a lovon a
talyiga előtt; végül a zsidó kupeczet, a kit a vásáron elkap a
próbálgatott ló s beleviszi a ménes közé, ez alkalommal emberfullasztó
kaczajt támaszta Gergely, az eredeti fiuk közé tévedve lovával s majd
leverte Horhi Miskát a nyergéből. Szidták az ánglus születésit!
Három jutalom volt kitűzve a három legjobb agárra. Első egy arany
billikom a már említett felirattal, másik egy ezüst vadászkürt, harmadik
egy szép medvebőr. Ezt az utolsót alkalmasint legjobban meg fogja
köszönni a diadalmas agár.
A versenyfeleket párosával összefűzve vezetik pórázon a peczérek, a
kedvencz agarakat kiki szekéren hozatja, féltve, nehogy megrugja valami
ló.
Lőfegyver természetesen egy sincs a társaságnál. Ilyesmit agarászatra
nem szokás vinni.
A mint az egész vidám társaság a hosszú olasz jegenyesétányon végig
vonul, a sétány tulsó oldalán egy szemközt jövő lovagot látnak
bekanyarodni.
Már messziről megismeri mindenki lovaglása módjáról, s mint a futó tűz
terjed el egyszerre az egész társaságban: ah valahára mégis eljött!
Ki jött el? Hát ki más, mint a legdaliásabb lovas, a legmerészebb
udvarló, kinek egy percz jönni, látni és győzni: – Kiss Miska.
A pünkösdi király.
Egy percz alatt a társasághoz ér, siet magát rögtön kimenteni a hölgyek
előtt, hogy eddig elmaradt; apró czélzásokból engedi gyanítani, hogy
komoly ügyei voltak, hihetőleg párbaj, azután a férfiak előtt menti ki
késedelmét; lehet sejteni az okát, gyöngéd ügyek, hihetőleg légyott.
A mióta nem láttuk, meglehetős gömbölyűséget vettek fel arczvonásai,
mint olyan emberéi, ki soha sem testi, sem lelki bajokkal nem vesződik,
kinek a feje sem fáj soha, a szive még kevésbbé.
Miután egy percz alatt a társaság valamennyi tagját sorban köszöntötte,
még az agarakat is néven szólongatva, itt kezet csókolva, amott kezet
szorítva, végre visszakerül az egymás mellett lovagló két hölgyhöz, s
különös ügyességgel sikerül neki mind azokat, a kik őket környezik, úgy
félretánczoltatni, hogy közvetlenül Kárpáthyné mellé juthasson, kit
azonnal elkezd minden tétovázás nélkül istenasszonynak és lovon ülő
angyalnak nevezni.
Szerencsétlenségére Fanny őt félreérti, s mindazt, a mit neki beszélni
szokott, kapitális bohóságoknak tartja s érdemeiken felül nagyokat nevet
rajtok.
– János úr, János úr, szólt hegyesen, élesen Marion kisasszony a hintaja
mellett lovagló Kárpáthyhoz, ha én önnek volnék, nem tartanék olyan házi
barátot, a ki ellenállhatatlanság hírével bir.
– Nem vagyok féltékeny, nagyságos kisasszony. Ez az egyik kerék hiányzik
az organismusomból; bizonyosan kivette belőlem valaki, hahaha!
– Akkor meg ha önnek volnék, nem jönnék parforce vadászatra, attól
tartván, hogy agaraim Acteonnak nézhetnek.
– Adtam volna talán rá okot, hogy nagyságod úgy viselje magát
irányomban, mint Diána?
Marion kisasszony ajkpittyesztve fordítá el fejét. Ez az ember olyan
ostoba, hogy semmit sem akar elérteni, a mivel valaki bosszantani
kivánja.
Fanny jókedvűen kaczag a pünkösdi király beszédein. Ha tudná, hogy ezt
udvarlásnak nevezik, nem kaczagna. De hiszen mellette lovagló barátnéja
épen olyan jó kedvvel társalg Gergely gróffal és ma mulatság napja van,
kissé hangosabb lehet a jó kedv, mint egyébkor.
Miska legjobban érzi magát, mikor a mesterségéről beszélhet; figyelmes
szemmel vizsgálja, hogy tartja magát Fanny a lovon? ez szabadságot ad
neki megjegyezhetni, miszerint termetét nem hajtja eléggé előre, a
derekát könnyű hullámzásban kell tartani a paripa lépéseivel egyezve; a
nyereg alkalmasint félre van csúszva, mert a jobb térd igen alacsonyan
áll, nem, nem az a baj, a kengyel igen hosszú, a ballábacska alig ér
bele a hegyével. Ho! meg kell állani! Ebből nagy baj lehet; a
futtatásban könnyen kicsúszhatik a kengyel a talp alól. Meg kell állani.
A nagyságos asszony számára magasabbra kell csatolni a kengyelszíjjat.
Egyszerre öten-hatan ugrottak le lovaikról e kellemes szolgálatot
megteendők, legelső volt a pünkösdi király; Fanny azonban egészen
elpirulva körülforgatá lovát, visszatartóztatva kengyelétől a
szolgálatra kész seladonokat.
– Nagyon jól van így, nem szükség megigazítani.
E pillanatban, senki sem tudja honnan termett oda? Varga uram ugrott
Fanny lova mellé, s szives készséggel ajánlá, hogy ha valami baj van a
nyeregszerszámon, parancsoljon a nagyságos asszony ő vele,
legalázatosabb szolgájával.
Fanny háládatos mosolylyal köszöné meg az öreg hivatalnok készségét, ki
ezáltal azon zavarból menté ki, hogy kengyelvasához e fiatal emberek
egyikét engedje nyúlni, mire az öreg lehajolt, kérve úrnőjét, hogy addig
tegye vállára a lábát, s nagy tiszteletteljesen feljebb csatolá a
szijat.
– Köszönöm, édes barátom, szólt édes hangon a delnő, megszorítva az öreg
kezét, míg Kiss Miskának kedve lett volna őt hátba ütni.
Az öreg ismét eltünt, észrevétlenül, alázatos semmivélétellel; hihetőleg
valahol hátul egy csézában rejtőzködik. Ha figyelmezne rá valaki,
észrevehetné, miszerint az öreg nem dűl a balfelére. Balvállán úrnője
lábnyoma könnyű porfoltot hagyott maga után. A világért le nem dörzsölné
azt onnan, s mihelyt haza megy, leveti azt a mentét, elcsukja és soha
fel nem fogja venni többé.
A társaság vígan robog tova.
A menet egy helységen kívül egy mulatólak előtt állapodott meg. Itt
fognak majd a jutalmak kiosztatni. A nem lovagló hölgyek és férfiak itt
leszálltak, felhágva a magas torony alakú terracera, mely a mulatólak
közepéből emelkedett s honnan az egész síkságot be lehete látni, melyen
csak itt-ott látszott egy-egy folt erdő, a többi mind sásos, csátés
avar, rekettyés berek, egészen rókáknak való ország. Innen a mulatólak
tornyából legjobban meg lehete látni az egész versenyt, melyhez pompás
látcsövek voltak előre készítve.
Egy egész tábora az agaraknak követte a vadászokat. Gyönyörű volt
ellátni: egyetlen ismerős füttyentésre hogy válnak külön egyes csapatok
a többi közül, gazdáik körül seregelve, a kedvencz agarakat is leszedték
a szekérről, a pórázokat eloldozták, mire azok nyihogva ugráltak fel
gazdáik kezei után, a hol lehetett, egyet nyalva rajtok.
Különös, hogy az emberi szenvedélyek hogy ragadnak el az állatra.
János kiválaszta a többi közül két tiszta hófehér agarat s egy füttyöt
vetve nekik két ujjával, odavezeté nejéhez.
– A két legszebb és legderekabb agár az egész csapatban.
– Ismerem már őket, az egyik a Cziczke, a másik a Rajkó.
A két agár, nevét hallva említeni, víg szökdécseléssel ugrált fel a
lóra, az úrnő kezei után kapkodva.
János urat nagyon kellemetesen lepte meg, hogy neje agarait névszerint
ismeri, s annak is igen örült, hogy az agarak is ismerik úrnőjöket;
hiába, mindenkit meg tud hódítani, embert és állatot!
– Hát a Matyi hol van? kérdé Fanny széttekintve.
– Azzal magam fogok menni.
– Hogyan uram? Ön futtatni akar? Ne tegye azt.
– Miért ne? nem tartasz engem jó lovasnak?
– Én elhiszem, hogy az, de tegye meg a kedvemért, hogy ne bizonyítsa be
azt.
– A te kedvedért? Rögtön leszállok a lóról.
Flóra súgva mondá a mellette lovagló Gergely grófnak:
– Szeretném tudni, hogy a jelenlevő férjek közől hány tenné meg azt a
neje kértére, hogy a vadászatból elmaradjon?
Marion kisasszony is súgott valamit a mellette ülő Keresztynének.
– Félti az öreget az ifju menyecske. Az ilyen majoratusi jószágok
birtokosát nagyon erős okai vannak a nyaktöréstől félteni a
hitvestársnak; vannak esetek, midőn kellemesebb nőnek lenni, mint
özvegynek.
– Mindenesetre kellemesebb, mint vén leánynak; felelt rá Keresztyné
mérgesen, gorombán, hogy Marion kisasszony majd elszédült ijedtében.
Annyi gyöngédség volt János úrnak ezen tettében, miszerint neje kértére
lemondott egy oly kedvencz mulatságáról, melynek hónapok óta előre
örvendett, hogy Fanny egészen elérzékenyülve nyujtá neki kezét.
– Ugy-e, ön nem haragszik ezért rám, én úgy féltem önt.
János ajkaihoz szorítá a nyujtott kezet és sokáig kezében tartva azt,
kérdé:
– Hát én ne féltselek téged?
Fanny önkénytelenül barátnéjára tekinte, mintha azt kérdezné tőle,
vajjon ne maradjon-e ő is itt?
Kárpáthy elérté a tekintetet.
– Nem, nem. Azt nem kivánom, hogy elmaradj. Eredj, mulass. De vigyázz
magadra. Ti fiuk, úgy vigyázzatok nőmre, mint a szemetek fényére!
– Oh vigyázni fogunk, felelt Kiss Miska, megpödörintve bajuszát.
– Majd vigyázok én rá, monda Szentirmayné, erős hangnyomatékot vetve az
«én»-re; miután észrevette, hogy Fannyt férjének jóakaratu felhivása
zavarba kezdi hozni.
A tulsó oldalon ezalatt az eredeti ficzkók is elkészültek az agaraikkal,
s miután azt az egyetlen egy szójátékot, mely a magyarban létezik, s
mely róka-fogások alkalmával el nem szokott maradni, eléggé megviselték
s különféle tajtékpipákba számtalan fogadást tőnek: elkezdik a kürtök és
ostorok segedelmével sürgetni a hajsza megindulását.
A paripák, agarak nyugtalan szökelléssel kezdenek mozogni a kürtszóra, a
társaság három külön csapatra oszlik, melyek, mint egy tábor, derekat és
szárnyakat képezve, indulnak meg a csalitos rónának, az agarakat előre
bocsátják, a hölgyek kendőikkel, a férfiak kalapjaikkal integetnek
egymásnak a mulatóka tornyából és vissza, azután a nyargaló csoportok
elszéledeznek minden irányban, itt-amott eltünve a sürű bokrok között,
másutt a berekből csak a lovaglók feje látszik elő, de mindenütt látni a
két ifju delnő lobogó fátyolát, őket kiséri legtöbb szem és gyönyörködik
bennök. Most egy árokhoz értek. Szentirmayné merészen neki vágtat és
keresztül szökel rajta, egy perczczel később ugratja át az árkot
Kárpáthyné; karcsú termete úgy hajlik, úgy hullámzik a szökés közben;
utána kisérőik, Gergely gróf, a pünkösdi király és néhány lovász. Az
erkélyről tapsolnak nekik.
Csak Kárpáthy nyughatatlan. Nem találja helyét. Lemegy lovászaihoz s ott
találva az öreg Pált, aggodalommal mondja neki:
– Úgy féltem ezt az asszonyt; ha valami baj találná érni! Nem bokros-e
az a ló?
– A legjámborabb. Talán jó volna mégis, ha utána mennék.
– Igazán mondod. Ülj fel saját lovamra. Vigyázz rá, hogy a mocsár felé
ne tévedjenek, figyelmeztesd őket, ott könnyen oda lehet veszni.
Palkó rögtön felugrott János úr lovára s Kárpáthy felment ismét az
erkélyre, utána nézni, ha utól fogja-e őket érni?
A csapat szélsebesen haladt előre. Az agarak felverték már valahol a
rókát, de még mind nagyon messze voltak s az űzés tétova irányából ki
lehete venni, hogy a ravasz állat nyomot iparkodik veszteni. El-elbukik
a buczkák között s elhagyja maga mellett rohanni üldözőit s akkor
egyszerre oldalvást csap ki. De hasztalan minden furfangossága, ott
ismét új ellenségre talál, hasztalan búvik, hasztalan fordul vissza
futtában, nincs hová menekülnie, a sürű ostorpattogás minden oldalról
tudatja vele, hogy irtó harcz van izenve fajának s azzal rászánja magát
a futásra s a legelső dombra felkapva, ott egy perczre megáll,
széttekint, honnan jön az ellen? s azzal neki veti magát az avarnak.
– Ni a róka! kiáltják egyszerre üldözői, a mint megpillantották a
dombon. A következő perczben már eltünt onnan.
De annyit mégis láttak, hogy gyönyörű állat volt. Vénnek kell lennie. Ez
dolgot fog adni a legjobb agárnak is.
Utána!
A hajhászó csoport vágtatva rohan az agarak nyomában, a két hölgy arcza
úgy ég a vadászat szenvedélyes örömétől; Fannynak eszébe jut e perczben,
a miről ábrándozott egykor, ha most ő – a névtelen ideál – mellette
nyargalna sebes paripán és látná őt vágtatva rohanni mindig előre, míg
leomlana előtte és meghalna ott és senki sem tudná, miben halt meg?
Flóra pedig arra gondolt, ha most Rudolf csak egyszerre szemközt jönne
és őt meglátná – és újra belé szeretne.
Most egyszerre a rétre ért ki a róka; egy több ezer holdnyi kaszálló
terült a vadászok előtt, melyen még rajta állottak a sorba rakott
kalangyák. Itt kezdődött még a vadászat érdeke. A róka gyönyörű egy
példány volt, akkora, mint egy fiókfarkas, csakkogy jóval hosszabb; nagy
bozontos farka, mint egy seprő huzódott utána; bukdácsolva baktatott
előre, nem mintha gyorsabban futni nem birna, de hogy erejével
gazdálkodjék, miközben szüntelen csavarogva, félrecsapva, ellenfelei
kifárasztására törekedett. – Félszemmel szüntelen hátratekintgetett
üldözőire, miket mintegy száz lépéssel előzött meg s midőn vevé észre,
hogy a távolság fogyni kezd, oly gyorsan iramodott előre, míg azokat
ismét megelőzte.
Pedig János úr legjobb agarai, a Cziczke, Rajkó, a két fehér, Matyi, a
nagy Ordas, Kiss Miska Fecskéje s Gergely gróf Armidája voltak nyomában,
a többi sereghajtót nem is számítva.
A róka meg-megállt. Sajnálni látszott a berket, melyből kiugrasztották s
neki-neki futott egy-egy boglyának, mintha azt hinné, hogy a mellett
elbujhatik, azután mérgesen makogva baktatott újra tovább: a távolból is
lehete látni, hogy vicsorítja éles fogait elleneire, mikor visszanéz.
Rossz dolog volt rá nézve ide a síkra kiszorulni, a hol sem buvóhely,
sem folyam nincs, mely üldözőitől megmentse. Volt ugyan oldalvást egy
kiszakadása a Berettyónak, melyet rákászati tapasztalataiból s nyári
fürdések után ismert, mint jó mély és széles vizet. Jó volna most, ha ez
a víz közte és az agarak közt lehetne, mert az agár nem úszik örömest;
de odáig megkerítik s lehúzzák a bundáját, mielőtt megázott volna.
Már a kaszálló közepe táján észre lehet venni, hogy futása lassúdik, nem
sokára körül lesz fogva.
– Hajrá Fecske! Hajrá Rajkó! Hajrá Armida! hangzik minden oldalról.
Az agarak megfeszített gyorsasággal rohannak utána.
A két fehér legközelebb éri; mint a szél, úgy vágtatnak utána, karcsú
nyakaik előre vannak feszítve, két felől közre bocsátják a rókát, még
néhány percz és elérték.
A róka itt egyszerre megáll, farkát maga alá csapja s összecsattogtatva
fogait, szembe áll a két agárral. – Azok meghökkenve állnak meg előtte,
mérges nyifogással vetve meg lábaikat s sebesen csóválva felkunkorodott
farkaikat. E perczet hasznára fordítja az üldözött vad s egy
oldalszökéssel kisikamlik a két fehér közől s jobb felé próbál
menekülést.
Ujra utána valamennyi.
Most Gergely gróf Armidája éri legközelebb.
– Bravó, Armida! Tied a győzelem!
Még egy szökés. A róka egyszerre lelapul, s Armida keresztülugrik rajta
s csak husz lépésnyire futtában veszi az észre, hogy a róka elmaradt.
Ez most egyszerre jobbra fordul.
– Rajta Fecske! Kiált Kiss Miska. És Fecske csakugyan elkapá a rókát; a
jutalom a tied! hanem a róka is elkapta a Fecskét, olyat harapott az
orrán, hogy menten elbocsátotta ismét. Ez is a tied.
Ekkor egyszerre teljes erejéből neki a róka a Berettyóágnak. Sikerült a
ravasz ficzkónak annyi üldözőjét kijátszani s oldalréshez jutni. Az
agarak mind messze maradnak el mögötte.
Most áll még csak elő Matyi, az ordas, a soló agár, ez majd megmutatja,
hogy mit tud. Eddig meg sem igen erőltette magát, hagyta a többieket
vállalkozni, úgy is jól tudta, hogy ezt a rókát egyik sem fogja el,
ismerte már a maga emberét! Kettőnek, háromnak meg bír ez felelni. Régi
róka! ismerik már egymást, sokszor találkoztak itt-amott. Most mutassa
meg hát, hogy ő ellenében mit tud?
A róka ismét elővette régi cseleit, félreszökelt, meglapult, fogait
csattogtatta; mind hiába, próbált ellenféllel volt dolga!
Hogy ezt János úr mind nem láthatja! Kérdezzetek meg egy szenvedélyes
agarászt, hogy mennyiért adna egy ilyen látványt?
Most a róka egyszerre a legsebesebb futás közben meglapul, de Matyi nem
ugrik rajta keresztül, mint a szeles Armida tett, hanem a mint a róka
visszafelé fordítja fejét neki vicsorított fogaival, egyszerre túlnan
csap hozzá, mint a villám s azon pillanatban csak azt látni, hogy a róka
bukfenczet vet a levegőben; Matyi nyakánál fogva felhajította azt s alig
ért vissza a földre, ismét megkapta hátán a bőrét s egyet rázott rajta a
levegőben s azzal ismét elhajította, hadd szaladjon megint egy kicsinyt.
– Brávó Matyi, brávó, hangzott az egész társaság szájából.
E kiáltás csak arra buzdítá Matyit, hogy még több bravourt mutasson
nézőinek. Most meg azt követte el, hogy a róka mesterséges sakkfigurái
ellenében visszafordította azt a vadászok felé, hogy ott azoknak szeme
láttára lapdázhasson vele a levegőben. Egy percznél tovább soha sem
tartotta szájában a veszedelmes állatot, mert tudta, hogy a másik
perczben már az is megfogná őtet s a rókaharapásról igen sajátságos
fogalmaik vannak a kutyáknak, azt minden ismeretes harapások közt a
legkevésbbé szeretik. Ezért addig iparkodott azt hajigálni, földhöz
verni, míg kifárasztja. A róka már nem is védte magát, csak futott
előre, sántítva, bukdácsolva három lábon. Mindenki azt hitte, hogy már
vége van; midőn egyszerre oldalt csap újra s egy falka ökröt pillantva
meg az országúton, egyenesen azoknak iramodik.
A vadászoknak itt egy meglehetős magas korlátot kellett átugratniok, a
midőn ismét alkalma nyilt a két delnőnek gyönyörű ügyességét kitüntetni;
szerencsésen átszökell rajta mindakettő.
E pillanatban egy lovagot láttak meg mind a ketten szemközt jönni rájok
az országúton, kinek közeledtét részint a bokrok, részint a félrevont
figyelem miatt mindez ideig észre nem vették.
Ez ő!
Flóra arcza e perczben még pirosabbá lesz, Fanny halavány, mint a halál.
Ez ő!
Ráismernek mind a ketten. Ez ő. Egyiknek szerető férj, másiknak
szeretett ideál.
Flóra örömriadva rohan elé, szerelmes sikoltással.
– Rudolf, Rudolf!
Fanny a kétségbeesés némaságával fordul el s nyargalni kezd visszafelé.
– Az Istenért! kiált Rudolf, kinek arcza még ég a szerető nő csókjaitól;
azon hölgyet elragadta a paripa!
– Ez Kárpáthyné! szól ijedten Flóra s korbácsot ad lovának, hogy
utolérje.
Az asszony hanyatt-homlok rohan az avaron keresztül; mindenki azt hiszi,
hogy elragadta a mén. Flóra, az öreg Palkó, Kiss Miska és Gergely gróf
hasztalan vágtatnak utána, nem bírják megközelíteni, csak Rudolf ér
vele.
Most a mén a keskeny gátra kapott fel s azon nyargal végig, túlnan hat
ölnyi mélységben a Berettyó vize. Egy bukás és vége van. De Rudolf
utoléri már; ő mindannyi közt a legjobb lovas. Már egészen mellé jutott.
Először látja életében e nőt. Mit tudhatja ő, hogy annyiszor találkozott
már vele? ha soha sem vette észre. A paripa tajtékot fúva rohan a delnő
alatt, kinek arcza oly halvány és keble úgy hullámzik. Itt van ime a
percz, midőn mellette lovagol az ifju, lélekzete éri, hajfürteinek
lebbenése az ő orczáját legyinti és neki százszor több oka van most azt
óhajtani, hogy bár meghalna e pillanatban; ez ifju, ez imádott ideál a
legszebb, legnemesebb hölgynek, legkedvesebb barátnéjának férje.
Rudolf kénytelen a neki vadított paripa elfogásával felhagyni, e helyett
azon pillanatban, midőn Fanny elszédülten, elaléltan hanyatlik hátra
nyergéből, hirtelen megragadja karját s izmos kézzel odaöleli magához,
át a nyeregbe. A nő ájultan borul vállára, a paripa szilajan száguld
tova!