Egyik hintó a másik után gördült a kárpátfalvi kastély udvarára,
mindenféle fajai és nemei a négykerekű állatoknak voltak e napon
láthatók a népes kastély kapuin belől: gömbölyű sárga mázú hintók, magas
peczkes rugókra helyezve, miket bűnei bűnhődéseül vett magának valami
tekintetes úr; széles, üveges, salugáderos batárdok, ki tudná, hány
emberre és lóra számítva, hátul két álló bakkal és kettős fogantyúkkal,
oldalt egymás vállára boruló kettős czímerekkel, minden ezüst rajtok, a
mi másutt csak réz. Ezek a nagyságos és méltóságos urak földi mozdonyai.
Amott látni egy nagyon megviselt hintót, melyet rögtön megleptek a
verebek, az egész úton elhullatott kalács és kugloff morzsák miatt, ezen
valamelyik esperes úr jött élete párjával. Amott egy szerény cséza,
paraszt tengelyre kötött hintóczím. Furcsa angol járművek, mik köznapi
embert zavarba hoznának, miután az egészen csak két ülés van, egyik a
kocsis, másik az inas ülése, már most melyik illeti meg magát az urat?
Lehete látni ezek között czifra parasztszekereket, miken sallangos,
csengős öt lóval jöttek az eredeti ficzkók, kivarrott szűrben, subában,
sőt egy rettentő társzekeret is, melyen Horhi Miska utazott ide nyolcz
ökörrel és hat agárral, hat czigány ott ült a szekéroldalon, s végig
muzsikálta valamennyi falun.
Maguk a vendégek már azalatt keresztülmentek azon a chemiai procedurán,
miszerint a hölgyek és férfiak különváltak, azonban még nincsenek abba a
kényelembe helyezve, hogy egymással mind megismerkedtek volna s csak úgy
meredeznek egymásra, mikor két ismeretlen találkozik. Az különös, hogy
nagy társaságban az ember úgy szokott haragudni arra, a kit nem ismer.
Természetesen nem hölgyeket értünk. Mennyivel szerencsésebb mindenkinél
maga a háziasszony, ő már mindenkit ismer, tudja jól hibáit, erényeit,
gyönge és erős oldalait vendégeinek s magát azokhoz alkalmazva viseli.
Szépkiesdy grófot, mint legtiszteletreméltóbb hazafit, a legkomolyabb
tisztelettel fogadja s biztosítja róla, hogy mint nagy szónokot, mint
nemeslelkű férfiút régóta tanulta bámulni. A gróf szitkozódik magában,
hogy megint akadt valakire, a ki őt óriásnak nézi. Gróf Erdey Gergelynek
már messziről nyújtja mosolygó üdvözletét, mit ez azzal hálál meg, hogy
egyik kezében a kalapjával, másikban a parókájával köszön neki, a mi
óriási kaczajt idéz elő a vendégsereg között. A bohó fiu leborotváltatta
mind a haját, hogy erősebben nőjön, s most kopasz fejével rémíti a
gyengeszívűeket. Gróf Sárosdy főispán és neje előtt alázatoshallgatagon
hajtja meg magát az ifju háziasszony, mi az aristocrata hazafinak nagyon
megtetszik benne. Elismeri, hogy a polgár leányok sem rút asszonyok, ha
egyszer nemesi családba emeltetnek fel; azután cselédjeit sürgeti Fanny,
hogy úntalan a nagyságos asszony körül legyenek s kivánalmait
teljesítsék, a mi viszont az ő tetszését nyeri meg, mert hozott bár
magával két szobalányt, de az neki soha sem elég. Gróf Keresztyné
megérkeztére őszinte örömmel fut eléje Fanny s mielőtt azt
meggátolhatná, megcsókolja kezét, a mivel azt nyeri, hogy a harczias
asszonyság elébb megfogja két vaskos markával s eltartja magától messze,
sűrű fekete szemöldeit leránczolva, mintha keresztül akarna rajta nézni,
azután oda ragadja magához s megveregeti nagy tenyerével, mély
gordonka-hangon mondván: «tetszünk egymásnak édes öcsém, tetszünk
egymásnak».
Kárpáthyné tehát az első órában megnyert, meghódított mindenkit. – A
férfiakat szépsége, a hölgyeket eszes magaviselete nyerte meg, csak a
villás-reggeli hiányzott még, hogy mindenki elragadtatva legyen, mind a
pompa és ízlet, mind az ügyes elrendezés fölött, senki sem érzé magát
feszesen, senkinek sem volt oka neheztelésre; Louis Kart vay két fiatal
hölgy mellé jutott, a hol teljes pályatere nyilt Talleyrand korából való
udvaronczi tehetségeit legnagyobb ragyogásukban kitüntethetni. A
kortyondi fraterek külön szobába, külön asztalhoz jutottak, mely felett
kimondhatatlanul meg voltak elégedve s általában azt imádták legjobban a
házi asszonyban, hogy olyan keveset háborgatja őket. Málnay George pedig
magához sem térhetett a sok kinálás miatt, s az egész reggeli alatt
esküdött égre-földre, hogy ő ma képtelen lesz ebédelni s szerette volna
látni azt az embert, a ki még egy falatot képes volna valamiből enni,
habár csupán ambrosia lenne is; s a mellett akármi került az asztalra:
«de már abból eszünk». Végül minden pástétom és sütemény után, miken az
érdemes úr keresztül késvillázta magát, az esperes úr személyes
meglepetésére, kinek e gyöngeségét a tisztelendő asszonytól tudakolta
meg Fanny, került az asztalra – sült burgonya Az egész társaság
kaczagott, mert mindenki tudta, hogy azt az esperes úr nagyon szereti. –
«Mi az? kiálta Málnay, krumpli? – De már abból eszünk».
Ilyen módon jó hangulatba hozva, fölkelt a társaság, a terembe
átvonulandó, a gyűlés, a tanácskozmányok megkezdésére. És ez valóban nem
rossz gondolat a terített asztaltól járulni a zöld asztalhoz, igy az
ember sokkal könnyebben beszél és könnyebben hallgat.
A Kárpáthy-család nagy ősi terme volt felnyitva e czélra, a hosszú
karzatos terem, mely az insurrectió óta most először tárult fel emberi
szemek előtt, körül nagy ősi képek, csoportba rakott csodás fegyverek,
zászlók és más diadaljelek, miket nagyban megbámult egy pár falusi
fiatal ember, a kinek még nem volt annyi esze, hogy inkább a karzatot
elfoglaló szép hölgyeket bámulta volna; pedig bizony lett volna ott mit
bámulni, annyi szépség, annyi báj közepett egymás mellett a vidék
legszebb két ifju delnője: Kárpáthyné és Szentirmayné; ha török poéta
volnék, azt mondanám: két gyémánt egy rózsakehelyben. Úgy, hogy épen nem
lehet rossz néven vennünk Gergely gróftól, hogy ő, mielőtt valaki egyet
szólt volna, mindenek előtt indítványozá, hogy ő a gyűlés részéről
hódolatnyilatkozatot kiván szavaztatni a jelenlevő szépségek
tiszteletére, a mi annál jelesebben ütött ki, mert azt a társaság
egyhangúlag megszavazta, s e határozat legeslegvégül, minden paragraphus
és statutum elejébe jegyzőkönyvileg beigtattatott.
Csak ezután került a sor a tárgy meritumára, az agarakra, melyek hogy
maguk is nagy számmal voltak jelen a gyűlésteremben, azt úgy vélem,
senki sem fogja különösnek találni, a ki a nihil de nobis sine nobis
(semmit rólunk nélkülünk) alapelvét tiszteletben kivánja tartani. Az ő
bőrükről volt szó, illendő, hogy hallgathassák ők is és
nyilatkozhassanak.
Milyen nagy előnyt ád egy gyűlésnek, ha hölgyek is vannak jelen, azt úgy
hiszem, a még most élő nemzedék előtt nem szükség fejtegetnünk. Egészen
más ízt, más fényt ad ez a komoly férfiak tanácskozmányainak; mindenki
iparkodik több szépet és okosat mondani, mert szép szemek néznek reá, s
ugyanezen szép szemek jótékony befolyása alatt hallgatni kényszerül a
durvább szenvedély, s az unalomgerjesztési törekvés.
A gyűlés komoly bevezetésen kezdődött. Kárpáthy János, mint elnök,
megnyitó beszéde által roppant hatást gerjesztett; különösen ezen pontok
általános tetszésben részesültek:
«– Van e nemesebb és férfiakhoz illőbb foglalkozás az agarászatnál, mely
kebleinket nemes önbizalommal tölti el, mely nagyratörekvő, buzdító
hatással van szellemünkre s bennünket a haladás korszerű eszméire tanít?
(Helyes! éljen!) Uraim, nagyságos, méltóságos, tisztelendő és tekintetes
urak, az eszme megfontolást érdemel (halljuk! halljuk!), van-e valaki
közöttünk, a kinek agara ne volna? (nincs! senki!) ismerünk-e csak egy
nevezetesebb magyar házat, melyben e nemes állatok (hang a karzatról:
«személyek!» – Marion kisasszony hangja). Köszönöm alássan a
helyreigazítást; – ez állati személyek meghonosulva ne volnának? És ime,
eddigelé senkinek sem jutott eszébe, hogy annyi millió és millió főre
terjedő osztálynak érdekeit felkarolja, egy oly osztálynak, mely velünk
egy szobában hál, velünk egy asztalnál eszik, mely unalmas óráinkban
velünk barátságosan együtt ásítozik. (Ennél a szónál az érdekelt osztály
két jelenlévő tagja el kezde egymásra morogni és csaholni; Gergely gróf
hangja az asztal mellől: «a hallgatóság csendre intetik, az ilyen
nyilatkozatok kikéretnek».) Uraim! nagyságos, méltóságos, tisztelendő és
tekintetes urak, korunk a haladás kora. Mindenféle egyletek keletkeznek
részint a hazában, részint másutt: vannak, kik a kisdedek megóvását
vevék feladatul, ismét, a kik könyveket terjesztenek, vannak, melyek
betegek ápolásával foglalkoznak és mások, melyek a juhokat vevék
pártfogásuk alá, sőt olyanok is vannak, melyek a selyembogarak
tenyésztését óhajtják és én mindezeket nagyon helyeslem s magam is
részvevő vagyok valamennyiben, meg nem vonnám csekély tehetségeimet sem
a kisdedektől, sem a tudósoktól, sem a juhoktól, sem a betegektől, sőt
még ama kukaczoktól sem, melyek a selymet fújják, kiket pedig utálok; de
kérdem egyszersmind, kérdem és újra kérdem: mi ok tarthatna engemet
vissza attól, hogy midőn mindezen osztályai számára az emberi és
nem-emberi társaságoknak vannak pártfogó egyesületek, én egy oly állati
személyzet pártfogására indítványt ne emeljek, mely maga felülmulja
számra mindazon élő elemeket, kiket az országban kisdedekben,
tudósokban, juhokban és selyembogarakban birunk, mert maguk az agarak
bizonyára nagyobb számmal vannak, hogysem valamennyi kisdedei, tudósai
és egyéb gondviselésre szorult egyéniségei az országnak. Mi ok tarthatna
engemet ettől vissza?»
Miután ilyen okot senki sem birt felfedezni, folytatá a Nábob:
«– Úgy hiszem uraim, nem szükség önök előtt említenem, s hiszem is, hogy
mindenkinek van szive, s átlátandja, miszerint az általunk tárgyalt
állatosztály hűsége, ragaszkodása mindent felülmul, a mi e tekintetben
várható. Avagy tud-e rá valaki esetet, hogy egy agár régi gazdáját
hűtlenül elhagyta, megcsalta, meglopta volna? Ismeretes-e az agarak
között az árulás szörnyű bűne, van-e rá példa, hogy mint a bosszúálló
macska, álmában megfojtotta volna egy agár az urát? Ellenkezőleg, nem
psychologiai igazság-e az, hogy bármily keményen megfenyítse is
törvényes ura az agarat, ha azon pillanatban egy idegen ember urát
megtalálná támadni, a még súlyos korbácsütésektől jajveszékelő agár nem
az idegennek, hanem urának fogná pártját? Sőt ellenkezőleg, ki ne tudná
azt a praktikus életből, ha valaki egy agarat elad, bárha új gazdája
tejben-vajban füröszti is, nem találja kedvét, hanem visszaszökik a régi
gazdájához, bár ha mérföldek is volnának közben? Kivel ne történt volna
közülünk ily érzékeny eset?»
E felhivásra általános zsibaj támadt a gyülekezetben, mindenki emlékezni
akart hasonló esetre, mindenki számtalan mérföldekről látott vagy
hallott hazaérkező kutyákat, de valamennyin diadalmaskodott Berki
Lőrincz, a kinek egy agarát zsákba dugva vitték el Horvátországba s
félesztendő mulva a Dráván, Dunán, Tiszán és mind a három Körösön
keresztül szökött haza Püspök-Ladányba.
«– Végül szabad legyen megemlítenem uraim, azon esetet, midőn egy agár
gazdája meghalálozik, mit cselekszik a hű eb? Elveszti étvágyát, nem
érdekli semmi többé, kimegy a gazdája sírhalmához, ott lefekszik, nem
eszik és nem iszik többé s heted napra – – (itt elkezdé homlokát
dörzsölni János úr, nem tudva hogy mit mondjon «meghal», vagy
«megdöglik?») s hetednapra elpatkol».
Sokan nevetni kezdtek.
«– Uraim, én nem frivol tréfából beszélek. Saját szomorú tapasztalásom
ez: midőn halálos beteg voltam, cselédeim, barátaim elhagyának, ott
feküdtem egyedül, mint halálra szánt áldozat, melynek már előre
megküldték a koporsót, csak egy pár hű barátom nem hagyott el és az
agaraim. Oda jöttek azon szoba ajtajához, melyben feküdtem, ott
kapartak, ott sírtak, ott szűköltek, s ha beszökhetett egy, azt az ágyam
alól ki nem lehetett verni és a többi ordított az udvaron egész nap,
keserűségében.»
– Uram, ne mondja tovább! kiálta le a karzatról Marion kisasszony; a
nagyságos főispánné egyben elájul!
Hirtelen alkalmazott illatszerek szerencsésen megelőzék a nagyságos
asszony görcsrohamait, kinek idegeire rendkívül izgató hatással volt az
agárhűség ez érzékeny rajzolása.
János úr fel is hagyott a pathoszszal s indítványa formulázására tért
át.
– Minélfogva bátor vagyok azon szerény indítványnyal járulni a két haza
minden agár-kedvelői elé, miszerint egyesülnénk az állatország ime
tagjainak méltó sorsra emelésében, melyet is én e következő pontokban
látok jónak meghatározni: 1-ször is az eként összegyűlt érdemes társaság
nyilatkoztassa magát megalakultnak, választván saját kebléből egy
bizottmányt, mely a statutumokat kidolgozza és azokat ismét egy
hatvantagú választmány elé terjeszsze, mely legyen permanens, – 2-szor
határoztassék meg, hogy a részvények ára mennyi legyen? én magam
elvállalok ezer részvényt. (Általános éljen!) 3-szor alapíttassanak a
társaság pénzerejéhez képest a következő czélravezető intézmények: egy
agár-iskola, melyre a megkivántató telket és épületet én bármelyik
jószágomból ingyen átengedem (hosszas éljen!) a holott az agarak hozzá
értő oktatók által kellőleg neveltessenek; továbbá alapíttassék egy
nyomtatott organum, egy agarászati lap, mely a tudományok ezen
ágazatában tett haladásokat és fölfedezéseket ismertesse, egyszersmind a
társulat érdekeit a közönség előtt képviselje. (Gyér helyeslés. Minek
az?) Hirdettessenek jutalmak az agarászatról irandó legjobb könyvekre.
(Zúgás; egy hang: hisz így nem az agarak, hanem a firkászok kedveért
egyesültünk!) Végül tartassék minden évben egyszer közgyűlés, és
legalább egyszer versenyfuttatás, mely alkalommal a győztes agár arany
billikomot fog nyerni. A mi ki nem telik a társaság pénztárából, azt a
hiányt én magam fedezem.»
János úr a társaság éljenzése között ült vissza helyére.
Mint szokás és rendes dolog, rögtön oppositio is támadt ellene, az
eredeti ficzkók protestáltak mindennemű fizetés ellen, mint a melyben
nagy romlás magvát sejtik; néhány közbirtokos orrolni kezdé, hogy miért
tartassék gyűlés és iskola Kárpáthy jószágán, miért nem az övén? nagy
ellenszenvre talált minden nyomtatandó betű, s ámbár utoljára János úr
mindent a maga költségére vállalt is, indítványának e részét nem vihette
keresztül, mert Szépkiesdy gróf utoljára beszédébe vágott.
– Hagyja el méltóságod azt az egész irodalmi pereputtyot, elég
nyomorúság a hazára nézve, hogy a politikai világba is befúrták magukat;
ne hagyjuk őket még az agarászatban is grasszálni; minden haszontalanság
tőlük ered, nekik köszönhetjük, hogy egészen kiforgatják a magyar
jellemet ősi sajátságaiból s megrontják nyelvünket, hogy utoljára magunk
magunkat sem értjük, mert ha nem tekinteném azt, hogy méltóságos barátom
Szentirmay Rudolf úr is megalázza magát könyveket és hirlapokat irni, őt
is pedig csak jelenlevő gyönyörű neje iránti hódolatból kímélem, azt
mondanám, hogy utálom és gyűlölöm az egész éhenkórász fajt, s nem tartom
érdemesnek rá, hogy agarainkkal egyérdekűvé tegyük.
Flóra egészen elpirulva a haragtól, fordult el a beszélőtől,
legyezőjével takarva el lángra hevült arczát s szeretetreméltó
ingerültséggel súgá Fannynak:
– Volna csak itt Rudolf, majd megfelelne az neked.
Kárpáthy János kevéssé rejtett bosszúsággal vonta hátra magát, midőn a
társaság nagy része éljent kiáltott a jeles hazafi beszédére.
A jeles hazafiaknak az a kitünő szabadalmuk van, hogy akármit mondanak,
az mind jeles és derék dolognak tartatik.
A vita azonban nagyon ingerültté válhatott volna, ha e közben Horhi
Miska kedvencz agara holmi illetlen vonatkozásokkal meg nem bántja János
úr kedves agarát, mire a felgyulladt pártszenvedély miatt az utóbb
érintett agár annyira megfeledkezék a vendégi jogokról, hogy
ellenfelének nyakán megragadná a bőrt és leteperné a földre; erre a
többi pártfelek is, agár-guelphek és ghibellinek egyszerre egymásnak
rohantak, s a tanácskozók lábai közé keveredének, míg a peczérek
beavatkozása el nem csillapítá az ingerült vitát.
Volt azonban kaczaj, szitkozódás és menykőemlegetés; e heveskedése az
érdeklett feleknek könnyen megzavarhatta volna a gyűlés tekintélyét, ha
Gergely gróf azon komolysággal és lélekjelenléttel, melyet semmi
körülményben el nem vesztett, meg nem dorgálja a még folyvást egymásra
morgó és csaholó pártokat.
– Uraim! önöknek odakinn szabad marakodniok, idebenn csak nekünk.
E rendreigazítás ismét jó kedélyre hangolá a társulatot, az
agár-hallgatóság kiveretett a teremből s a társulat a kérdéses pontok
kihagyásával elfogadá az indítványt. János úr általános felkiáltással
megválasztatott elnöknek, a nagy hazafi alelnöknek; választatott egyleti
jegyző, aljegyző, fiskális és orvos, hatvan választmányi tag és tizenkét
tagú bizottmány s mindez annak rendi szerint protokolláltaték.
Az alapkő le volt téve, a nagy és nevezetes társulat megalakult s nekünk
nincsen egyéb hátra, mint azon őszinte óhajtásunkat csatolni e fölötti
örömünkhez, vajha mindezen igen tisztelt hazafiak más közérdekű ügyekben
is hasonló buzgóságot fejtsenek ki s azzal mi is csatlakozhatunk azon
számtalan éljenekhez, melyekkel a társulat tagjai egymást kölcsönösen és
méltán megtisztelik.
A gyűlésteremből megválva, a nagy társalgási teremben gyűltek össze a
vendégek; a viták és tanácskozások délutáni négy óráig tartottak, s
Málnay George, kivel csak találkozott, mindenkinek elmondá, hogy ő meg
nem foghatja, hogy csepp étvágya sincs.
Karöltve sétált együtt a két szép delnő; mindenki, a ki látta így őket,
megvallá, hogy nehéz volna választani, melyik szebb közülök?
Az asszonyságok, a szigorú úrnők szivességgel, bókokkal halmozák a
háziasszonyt, a szegény polgárleányt, a ki ez órában érezé legjobban,
minő Istentől adott ajándék rá nézve e nemes barátnő, ki őt nimbusával
körül fogja, ki – hogy az igazi szót alkalmazzuk, – divatba hozta a
salonokban az irántai nyájasságot.
Az elegans ifjak, a salonok arszlánjai, mint bolygó csillagok rajzották
körül a társaság e két napját; maga Szépkiesdy gróf úr is őket látszott
keresni szemeivel, s bár jól látta, hogy Flóra mindig bosszúsan
elfordítja tőle arczát, ez csak annál erősebb ok volt az obligát
ostromlásra.
– Tudja-e ön azt, gróf, szólt Flóra az útjokat álló nagy férfiunak, hogy
én önre haragszom? igen komolyan haragszom.
– Annak csak örülni tudok, felelt a nagy ember, öntudattól sugárzó
arczával, mert a kire az asszonyok haragusznak, az bizonyos lehet arról,
hogy szeretni fogják.
– Nagyon helytelen fogalmai vannak önnek az asszonyok haragtartása
felől; ha mi ön ellen egyesülünk, mi megbuktathatjuk önt s ön elveszti
népszerűségét az egész országban.
Ez egy jó naiv tréfa volt, mely nem rosszul hangzott egy olyan kis
eleven, mosolygó hölgy rózsaajkairól, mint Flóra, s erre bármelyikünk is
azzal felelne, hogy megadná magát, s kézcsókolva kérné irgalmas
felfüggesztését az ellenségeskedéseknek; ámde a nagy férfiu jobbnak
látta erre mindjárt buzogánynyal felelni. Olyan képpel és állással,
mintha a zöld asztalnál ülne, viszonzá, elébb végig gondolva a frázist,
melyet mondani fog:
– Asszonyom! Próbálták ezt már velem mások is. Én asszonyokkal
szerelmeskedni szoktam, őket meghódítom, de velök nem harczolok és tőlök
nem félek.
Ily mondások után szokása volt a nagy férfiunak megfordulni, és tova
menni, mintha nem hinné képesnek ellenfelét, hogy még furcsábbat tudjon
mondani. Egy pár buzgó bámulója a derék hazafinak hirtelen plajbászszal
tárczájába jegyzé e felejthetetlen mondatot.
Fanny egészen el volt bámulva, Flóra pedig nevetett.
– Ettől örök időkre meg vagyunk szabadulva. Olyan gyöngéjét találtam
érinteni, a mit soha meg nem bocsát. Neki a népszerűség az arany
bornyúja s a ki azt meri állítani, hogy ebben megingatja, az mindennemű
jó indulata ellen biztosítva van.
Nemsokára ebédre csengettek; a társaság nagy zajjal és kedvvel elfoglalá
az asztalokat, miknek leirásától lelkiismeretesen megtartóztatom
magamat, először és másodszor azért, mert az ilyenek csak természetben
mulattatók, leirva pedig véghetetlenül unalmasak. Gazdagság, pompa,
fény, pazarlás volt a mennyi csak kellett, s a mennyi a Nábob hírének
megfelelt, a magyar konyhától kezdve a franczia szakácsművészet minden
mesterséges teremtményeig kapható és élvezhető volt minden, s borokban
nem volt mód választani. Az ebéd vége egész a késő éjszakába nyúlt be, a
midőn már nagyon hangos kezdett lenni a társaság; a nagy hazafi elővette
szokott sikamlós, kétértelmű anekdotáit, nem igen törődve vele, hogy nők
is vannak jelen, mondani szoká: castis sunt omnia casta, a tisztáknak
minden tiszta, s a ki már tudja, hogy miért kell elpirulni, azon úgy
sincs mit elrontani többé. A hölgyek pedig úgy tettek, mintha oda sem
hallgatnának, szomszédjaikkal kezdve beszédet s nem törődtek vele, hogy
az eredeti ficzkók, a nagy hazafi obligát közönsége, a frázisok
claqueurjei, min kaczagnak olyan gégeszakadtából.
Azonban mindenki lehetőleg jól iparkodott magát érezni.
Ki volt boldogabb, mint a Nábob?
Eszébe jutott, hogy alig egy év előtt itt, azon a helyen, melyen most
ül, minő iszonyú jelenet érte őt és látta most maga mellett ülni a szép,
a bájoló nőt és víg, eleven társaságot, mosolygó, derült arczokat körül.
Majd megzendült az előszobában Bihari hegedűje, vígan, szomorúan;
egy-egy eredeti fiú felrugta a széket s kiment a czigányok közé s
tánczolt egymagának; benn az alatt a szózatosabb hazafiak ittak sorba
minden vendég egészségeért, kiváltképen a háziúrért és háziasszonyért, s
azután mindenféle abstract tárgyakért, egyesületekért, vármegyékért,
collegiumokért, ennek meg amannak a korszerű eszmének szerencsés
sikerüléseért. Gróf Szépkiesdy tartott egy hosszú beszédet, melyben igen
szépen bele volt szőve minden megéljenezett frázis, a mi egy esztendő
alatt a zöld asztaloknál elmondatott; voltak, a kik már ezt a beszédet
negyedszer hallották, egyszer az országgyűlésen, másodszor egy főispáni
beigtatáson, harmadszor egy megyegyűlésen, és most az agarász-társulat
keresztelőjén, a mi azonban senkit sem akadályozott abban, hogy
rettenetes éljeneket ne kiáltson rá; a jó annál jobb, mentül többször
hallja az ember. Maga János úr is kifogyhatatlan volt a toasztivásokban,
s ha e részben egy igen tisztelt dámának, gróf Keresztynének nem kellene
adnunk az elsőbbséget, azt mondanók, hogy mind élczes mondatokban, mind
poharak ürítésében ő volt a társaság hőse. Azért azonban minden esetre
kiválólag meg kell őt dicsérnünk, hogy annyi ivó között neki jutott
legelébb eszébe, miszerint két jelen nem levő férfiuért poharat emeljen,
kiknek egyike István gróf, másika Rudolf, s elmagasztalván mindakettőnek
érdemeit, rájok köszönté a poharat, mi által oly lelkesülést idézett
elő, hogy még a hölgyek is poharat ragadtak s koczintottak vele.
A sugárzó öröm e pillanatában egy szolga lépett oda Szentirmaynéhoz, s
egy levelet adott, melyet gyors futár hozott Szentirmáról.
Flóra repeső szívvel ismeré meg a boritékon férje kézirását, azonkívül
is szokás volt még azon időkből a levelek boritékára is kiirni a czím
alá: «kedves nőmnek, legnagyobb szeretettel», hogy még a posta is
gyöngédebb kezekkel nyúljon hozzá. Tehát ő irja azt! Pestről irta.
Szentirmayné engedelmet kért, hogy félrevonulhasson, a levelet
elolvasandó. Felkelése jel és felszabadítás volt az egész társaságnak az
asztal elhagyására, az amalgamisált tömeg szétoszlott a többi termekbe.
Flóra és Fanny észrevétlenül félrelopták magukat hálószobájokba, ott
egész nyugalommal elolvasandók a kedves levelet. Azt persze Fannynak is
meg kelle tudni, hogy mi van bele irva?
Felszakítá a hölgy örömtől remegő kézzel a pecsétet, miután elébb
szivéhez szorítá a levelet, s e néhány sort olvasák belőle:
«Holnap Kárpátfalván leszek. Ott találkozunk. Rudolf. 1000.»
Ez az ezer azt jelenti, hogy «ezer csók».
Milyen öröme volt a kedves nőnek, össze-vissza csókolá a helyet, hova a
férj neve volt irva, mintha legalább is 100-at előlegezni akarna e
küldeményből s azután elrejté keblébe, mintha a többi 900-at még
későbbre kivánná eltenni, azután ismét elővette és elolvasá, mintha nem
emlékeznék egészen a levél tartalmára, s újra el kellene azt olvasnia,
hogy tökéletesen megértse és azután újra meg újra összecsókolá azt, úgy
hogy utóbb maga sem tudta már, mennyi hiányzik belőle?
És Fanny is teljesen osztá barátnéja örömét, az öröm oly ragadós. Holnap
megérkezik Rudolf, milyen jó kedve lesz azontúl Flórának! Látni fogja a
legnagyobb boldogságot, a mit szerető szív képzelhet és nem fogja azt
irigyelni, nem! örülni fog más örömének, legjobb barátnéja
boldogságának, ki birja, magáénak mondhatja azt a férfit, a kiről
mindenki annyi jót, annyi szépet beszél és az holnap ide fog jönni, s
hogy addig is nejének örömet szerezzen, megirja jövetele napját. Nem jön
ólálkodva, meglepve, mint a ki féltékeny, hanem előre tudatja jöttét,
mint a ki bizonyos róla, hogy nagyon, nagyon szerettetik. Oh e
boldogságot látni mily öröm lesz!
A két hölgy örömsugárzó arczczal tért vissza a társaság közé, mely
éjfélig együtt mulatott, azután mindenki szobáiba távozék. János úr
zeneszóval kiséré vendégeit nyugalomra, azután valami altató symphonia
zengése mellett hordá ablakról ablakra a czigányokat. Azután az utolsó
hang is elhalt és azután aludt mindenki és álmodott szép dolgokat.
Rókákról az agarászok, gyűlésekről a szónokok, pástétomokról Málnay úr,
férjét ölelte álmában a szűz keblű delnő és Fanny álmodott arról a szép
mosolygó arczról, kiről annyit gondolkozott, s ki oly szeliden tekinte
rá, beszédes kék szemeivel s oly csodás, oly édes hangon tudott beszélni
hozzá. Hiszen álmodni mindent szabad!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Tehát holnap!