Mi veszett el? Nem látni mi veszett el, mert mig megvolt is, nem volt
egyéb, mint valami hártya a szem hártyái fölött. A valóság maradt az
embereknek, ami elől menekültek, amit eldanolva, fényképezve, pingálva,
puderezve, eljátszva, elmesélve, tulképzelve s álmodva szerettek. A
levegőben volt az emberi élet, mint a délibáb. A levegőben nincs már
semmi, kiszivattyuzták. A felhők jelentőség nélkül, fölöslegesen,
elárulva csüngenek, akár a szuffiták nappal a lehordott szinpad fölött.
A naptár maradt, piros napok nélkül. Az ábécé maradt, nagybetük nélkül.
A pont maradt, felkiáltójelet és kérdőjelet nem kiván maga fölé. Az
állott esőviz maradt, amelynek szinén az olajos szivárványozás a napon
nem látszik. Minden megvan és minden hiába van, mindenről lement az
illuzió.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A könyvek ott vannak a polcon, kemény a táblájuk, aranyos a sarkuk,
olyanok, mint a könyvformára csinált cukorkadobozok mikor már a cukorka
kifogyott belőlük. Mintha üresek lennének a könyvek. Millió fekete betü
van egy ilyen könyvben. Minek? Mi értelme? Egy ismeretlen könyvnek
ünnepélyessége, izgalma elszökött. Az olvasott könyvek emléke sötét
szivfájdalom. Akik olvasni tudtak, azok nem olvasnak. Azok tudnak
legkevésbbé olvasni, akik legjobban olvastak. A nehéz és mély zene
idegesit és kétségbeejt. A költészet szépsége s fájdalma félelmes,
akiknek legjobb örömük volt, azok nem tudják most elviselni. Rengeteg
lapot olvasnak, mert irtóznak tőle. A szinházi pletykákat tudják
figyelmesen végigolvasni s a mozidarabok tartalmát olvassák a
programmban áhitattal. Az érdeklődést, amely a legnemesebb literaturához
nevelődött, valami tökéletes rossz csábitja legjobban, utánzat,
bárgyuság, naiv ringy-rongy, kómikum, ez ád mosolyt és morbid
gyönyörüséget azokra a félórákra vagy percekre, melyek a betünek jutnak
a gondok közt és a gondolatok felett.
A hallgatás uralmának is nevezheti napjainkat az a történetiró, ki jő
majd az emberek történelmét leirni. Csodálatos képei vannak a
hallgatásnak. Tartalékszázad ül az erdőben a fák alatt, az ütközet
ropog, az emberek mind hallgatnak. Sebesültek vonulnak egymás nyomában
hosszan, hallgatnak. Fogolyszállitmány ballag az uton fel, ezer ember,
kétezer ember, egy se szól egy hangot sem. A trafik előtt egy sürü
deputáció várakozik, mig az ajtót kinyitják és az aszfaltra néznek
lefelé az emberek és nem beszélgetnek. Az élelmiszerüzlet előtt sorakozó
asszonynép is hallgatag. Inkább van szavuk, mint a férfiaknak, de némák
ahhoz képest, amit összeperelnének, pletykálnának, sugdolóznának, hogyha
más világ lenne. Meg vannak csendesedve. Hallgatni tudnak. Soha ennyi
hallgatnivalójuk nem volt az embereknek. Az élet öröktől fogva olyan
volt, hogy a legkivántabb szavakat nem mondták ki az ajkak. Nem merték,
nem volt szabad, nem volt illő, nem volt alkalom, nem volt érdemes, nem
voltak kéznél a szavak, nem tudták kifejezni az emberek, amit mondani
legjobban szerettek volna életükben és az nem is volt talán benne a
nyelvben. Mennyi hallgatag embert ismertem életemben. Gyermekkoruktól
hallgatag természetek vannak, és vannak akik megtanulták a csendet és
áttértek a hallgatásra. Amit beszélnek, az kényszerüség vagy illem.
Szavaik nem az övék. Az ő szavaik nem hangzanak el és ugy távoznak ők
innen, mint a némák. Mennyire nem fontos, milyen semmit jelent őnáluk a
beszéd, mennyivel több, jelentékenyebb és valóságosabb az, amit
hallgatnak. A normális beszélők, a közlékenyek, a fecsegők és a
szószaporitók, azok kibeszélték magukat életükben? Ahogy a nyelvbotlást
kijavitják, ahogy a tévedést helyreigazitják, ugy szokták fejben,
magukban korrigálni a szavakat, amelyeket kimondtak, és amelyekkel nem
voltak megelégedve, s amelyeket megbántak. Vannak sikerületlen, zavaros
pillanatok társaságban, mikor az ember elkezd mondani valamit,
észreveszi, hogy éppen másfelé figyeltek és elhallgat. Rosszul érzi
magát az ember, a fejében fejezi be mondanivalóját és lopva néz körül,
mintha a legidegenebb környezetben volna s szokatlan homályos benyomása
támad. Ami az embert legjobban érdekli: a maga haláláról mindig hallgat.
Egy férfi vagy egy nő, ki világéletében a szerelemmel nem találkozott,
ajkaira nem veszi föl a legigazibb szavakat. Két év óta, mióta az
embereket elváltoztatták, a hallgatás mérhetelen mértékben
jelentékenyebb lett a beszédnél. Amit beszélnek: a szárazföld, amit
hallgatnak: a tengerek. Tulnyomó, határtalan a hallgatás. A dalok,
amelyeket azóta nem daloltak, a vasárnapok kacajai, melyek elmaradtak, a
meg nem tartott bálok zenéi, mind ebben a tengerben vannak. A millió s
millió halottak szavai, melyeket hosszu életükben beszéltek volna, mind
a tengerben áramlanak. Az élők mást beszélnek két év óta, mint amiket
beszéltek volna, ha nem történt volna a történelem. Hol vannak eredeti
szavaik? Mást mondanak a szavak, mint amit az emberek akarnak, vágynak,
éreznek, mást mint amit sejtenek, mást mint ami a lélek életét meséli. A
szó mostoha gyermeke a gondolatnak, de még a gondolat se szent igaz, a
gondolaton tul a csend van és a csendben van minden igazság. Mindennek,
ami a világon van, az igazsága nem ott hallgat az eltemetett katona
fogain? Járt már valaha annyi hamis szó az emberi ajkakon, mint
időnkben, vagy mindig ilyen hamis volt minden, amit beszéltek a földön?
De annyian s annyian leszoktak és szoknak lefele a sok szóról,
jóról-rosszról, a szavak hiusága, csalódása miatt, fáradtságból,
kedvetlenségből. A ki nem mondott szavakat elhóditja a hallgatás. A
hallgatagok szerzete szaporodik, ugy venni észre. Mintha örökös törvény
borulna a fejünk fölött. Hol vannak szavaink, az élet eszményi szavai?
Fönn fekete ég terül minden fölé, ha lemegy a nap, szertelen apró
csillag szikrázik az éjben. Talán azok a mi valódi szavaink.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Láttam, éreztem, tudom, hogy megy az és ujra s ujra elővett egy hangulat
vagy micsoda s oly egyformán jött vissza, mint ugyanaz a kép egy
muzeumban. A háboru ez: alkonyat, büvös violabibor ég, gyöngyszin
levegő, a férfiak rajongó arccal, amelyre pirosan süt a nap, lóháton
sereglenek össze s nem is nyulnak egymáshoz, csak összerohannak és
hátrahanyatlanak a nyeregben, meghalnak. Jaj és zaj nélkül, csak szép
zengés hallatszott felettük mindig. A lovak visszaszáguldoztak uj
lovasokért. Messze, árnyékos zöld gyepen játszódott ez a kép és oly
ünnepélyes volt mindig, hogy szivfájdalom volt arra nézni.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Meglepett egyszer-egyszer valaminek az olcsósága. Egy rózsát kérdeztem
az utcán a virágos kofától, mi az ára. Tiz krajcár. Nagy és friss rózsa
volt. Tiz krajcár. Mintha megsértettek volna. Egy cipőtalpalás, azt
hallottam, huszonöt korona. Kedvem lett volna alkudni a kofával, de
fölfelé, hogy hát tizenötért nem adja? Egy könyvnek az ára két-három
korona. Ha négy korona, már drága. Tiz krajcárért egy Olcsó
Könyvtár-füzetet kapni, melyből Horatius ódáit lehet elolvasni nemes
forditásban. A költőknek igazolásukra lehet, hogy a virág is olyan
olcsó. Mit csinálnak vajjon mind a költők most, akik életben vannak? Az
idegen költők is, akik kevésbbé idegenek az embernek, mint a testvérek?
Kiknek ugyanaz a világ ragyog és fáj, akiknek ugyanarra a halálra mered
a szemük, akiknek lantalaku sziv van a mellükben, akik egy közös
birodalomnak, a végtelenségnek futárjai? Kik összeénekeltek és itt
együtt keringtek egy nagy mezőn és ugy nyujtják egymás felé most is a
kezüket, mint a gyermekek, mikor a határban játszanak egy játékot
összefogózva s a lánc hirtelen széjjelszakadt és ők kezüket tovább
kitartják, remegnek ujjaik, nyugtalanul várják vissza a másiknak a
kezét.