Fényes acél csillan és csörren a kisasszonykák, asszonykák, fiuk és
kurta kis gyerekek oldalán. Jó angyalok, ha még mindig le szoktatok
pillantani mihozzánk, ne ijedjetek meg kérlek e gyanus
acélszerszámoktól. Ez nem háboru. Ez béke. Ez sport. Ez passzió. Ez
élet. Nem emlékeztek? Korcsolya. Tél van, mennek a jégre. Végre.
Nem megy az olyan simán, mint a jég amilyen sima, hogy hát itt a tél,
lehet korcsolyázni. Mert a tél itt van és a nyomoruságot mint valami
rongy köpenyeget ráteszi a világra, s mindenféle nyavalyákat lehet kapni
és a szemeket és sziveket vigasztaló hó csak nem akar hullani szép
szeliden mint a szinpadon mikor télben játszik a felvonás. Imitt-amott
jön egy kevés belőle mutatóba s abból is pocsolya lesz a földön. Tél
apó, talán mert csakugyan egy tutyimutyi vén ember, elfelejti mi minden
kell ilyenkor a népeknek, elfelejti például hogy a városban korcsolyázni
is akarnak.
De a jégpálya kinyilik, ha csak sárból, ködből és szomoruságból van is
összekombinálva a tél és az igazgatóság irodáiban ég a villany délután,
irógépelnek, intézkednek. Kihirdetik a lapban, hogy a jégpálya megnyilt
és kiadják a tagság! jegyeket és felállitják a pályán a lámpákat és a
zászlórudakat. És kiadják a buffet-t és a ruhatárt. És egy nap osztán
megkeményedik a föld és az utcán a népek behuzott fejjel sietnek és
köhögnek és szijják az orrukat.
Akkor aztán felhuzzák a lobogókat a rudakra s éjjel égnek az erős nagy
lámpák a pályán és apró sötét emberek nagy vizipuskákból spriccelik a
vizet szerteszéjjel a fekete földre. Ugyanennek a földnek a hátán más és
másfelé különböző eltévedt katonák fagynak meg egyedül és otthontalan
menekülők ágyalnak meg örökre az országuton az árokban és az ismeretlen
szegénysorsuak akiknek fütőanyaguk nincsen, tulontul megkeserednek
szivükben. A pályán pedig a lámpák ragyognak, mint a diadal és a lobogók
lobognak, mint az üde remény.
Reggel aztán jön a nap, nyájasan mosolyog. A jégpályán ott a nagy sár. A
zászlókat leakasztják. A lámpák elaludtak. A locsolók nincsenek a
pályán. Vajjon hol vannak és mit csinálnak vajjon, mikor nem locsolnak?
Mondjuk egy hét mulva megint elkezd fagyni, hamar felhuzzák a zászlókat,
meggyujtják az ivlámpákat, nagyba locsolnak megint egész éjszaka. Igy
megy ez az idén december óta, igy cicázik a tél mindig a jégpályával,
mint a sors szokta csinálni a hiszékeny és remélő élettel. S oly késve
jött a jég is, mint az örömök jönni szoktak. De végre-valahára
nyüzsögnek, futnak, keringelnek, andalognak és cikáznak a nagy-nagy
sápadt táblán a korcsolyázók és a vidám zsivajt, ami hallik a jégről,
gondolom jó néven veszik az angyalok, akik jóindulatu semlegességgel
vannak az emberiség iránt.