Drága érdeklődő, nemes és óhajtott ismeretlen, kinek cimét elvesztettem,
kinek nevét hallottam és elfeledtem, itt adok hirt Kegyednek őszi
gondomról, bánatomról és jó érzésemről. Leveleim, amelyeket a természet
ilyen tájon küld az én szivemnek, itt vannak. Hullanak, gyülnek a
földön, halmozódnak. Olyanok ha tekinted, mint aranyos alkonyi felleg,
mint hervadt smyrnaszőnyeg, mint gobelin, amelynek andalitó eseménye
százados időben elkopott, ábránddá haloványodott. A fák a levélhalom
felett állanak meglepődve szabadságukon és ágaikkal a lágy égi kékségbe
fogóznak. A levelek a földre érkeznek. Világraszóló néma ünnepély ez.
Szüret, amelynek vigalma a lélek leghátulsó kulisszái mögül zendül. Bál,
amelynek fénye a szemeken tul, benn a sötétben derül. Flóra, melynek
illatozása az eszmélet alatt üditi valónkat.
Nincsenek annálok, amelyekbe hű figyelők esztendőről-évre bevezetnék az
őszi dicsőséget és a lombozatok átöltözését és az aetherikus jövendőbe
való kivándorlását nyomon kövessék. Akik jegyezzék gondos betükkel,
milyen fajta fán kezdődik hamarabb, milyenen később a levelek szakadása
a szelek idegen nyelvü sugása mellett, a mosolygó nap legmagasabb
védnöksége alatt. És hogy minő vonalakat teszen a levegőben egy-egy
levél verőfényes hanyatlása az ágról a földig és mennyi ideig időzik a
földön, átszálló állomásán a különböző fajta falevél és milyen szineket
öltenek és játszanak ők tovatünésük előtt idelent az emberi talpakkal
egy magasságban.
Nekem ugy tetszik, éltem már máskor is a világon és annak idején hiv és
derült szerzetese voltam a teremtésnek és tisztában voltam dolgommal a
földön. Mintha emlékezném, hogy ebben az évadban a leeső levelek
ajándokán csüggtem, leltároztam, könyvet vezettem róluk, minden
mozdulatukat, minden változásukat jegyeztem, mert a levelek minden
szokása az örökkévalóság szent törvényei szerint való és mert a
lehullott levelek ajándéka is tünemény, aminek el kell mulni a szem
elől. Talán mert más életem is volt, azért lep meg mindaz, amivel
foglalkozni kell itt a folytonos jelenben: gond, szenvedés, mesterséges
zajok, minden véletlen, ami betolakodik az eszméletbe és sértő hatást
tesz a lélekben. Az ember bizonyára nem arra születik, ami történik vele
életében. Az ember, ugy tetszik egy másik világból, a bámulatra, a
nyugalomra, az elmulás üdvös megismerésére s az élet isteni élvezetére
jön elő az eszményi hajnalból.
Lenn vannak a levelek. Az uton. Az árokban. A gyepen. Barnák,
fénytelenek mint a szinházi papirfalevelek. Össze vannak sodródva, mint
a csiga a lakodalmi levesben. Sárgák és frissek mint a csibék. Eleven
zöldek, mint az ifjuság. Bronzszinüek és kemények, mintha bronzműnek
bronzlevelei volnának. Aranyak, mint az aranypapir. Halványak, mint az
elmult szavak. Vörösek, mint a kakastaréj. Fehérek és szederjesek, mint
a halódó gyermekek orcái. Violák, mint a violaszin viola. Maláji sárgák
és indián rézszinüek. Barnák, mint a naspolya bőre. Diószinüek. Égettek,
mint a kenyér háta. Rozsdaszinüek, mint a rozsda. Hamuszinüek, nagyok és
ugy terpeszkednek, mint a halottak kezei. Tiszta feketék, mint a
gyászkendő. Sárgásak, rózsásak, kékesek, citrom- és narancsszinüek
egyszerre, mint tündériesen öltöztetett balletnövendékek. Egy-egy levél
kétfelől fel van hajolva, mint a patikában a pergamen, amelyikről a port
a kis papirtokba pöcögtetik. Egy levél ráncos. Egy hólyagos. Egy husos.
Egy sorvadt. Egy vékonyabb önmagánál, átszellemült és mosolygó, mint a
hold. Egy horpadt. Egy hasadt. Egy lyukacsos, mint a rossz ponyva. Egy
rongyos. Egynek alig van már testecskéje. Egy gömbölyüre borzasztotta
magát és ugrálni kezd, mint a sánta veréb. Más levelek emelkednek, de
maradnak. Aztán szökellnek, csusznak, lebbennek, sodródnak. Halvány
hangu seprés vonul az uton. Egy számüzött királyné uszálya.
Sohase fogom tudni már megmondani Neked, mi az, amit látok. Mintha
minden elveszett volna, ami a szemem előtt van. Az egész világot
átfestették feketével.