volt, avval közölte szándékát, s különösen lelkire kötötte a
feleségit. A vén asszony arra utasitotta: Fiam, te nagy utat vettél
magad eleibe, de ne keress mást senkit, hanem keresd fel Szerencsének
szerencséjit, s ha ő a te bajodon nem tud segéjteni, az egész föld
kerekén senki lélek nem.
Elindult az éfiu király, hogy keresse fel Szerencsének
szerencséjit. Ment, ment, s a hogy a birodalomból kiért, egy nagy
pusztába’ harmadnapig tévelygett, de még csak élő állatot sem
talált. Harmadnapján estére ért egy szép folyóviz martjához.
Volt ott egy hétkövü malom, a melynek még ványolója, de még
kásatörője is volt. Beszállott oda, s meghált. Reggel mikor
indulna, azt kérdi a molnár: Felséges uram! – életem s halálom
kezedbe’, – hova s meddig ilyen egyedül? Elmondja a király, hogy
mi járatba’ van.
– Kérdje meg hát felséged Szerencsének szerencséjit: mi az oka,
hogy én hétkövü malomba’ vagyok, van a malomnak kásatörője is,
ványolója is, őrlőm is elég jár s mégis olyan szegény vagyok,
hogy elines-elig képes élnem egyik napról a másikra.
Megigéré a király, hogy megkérdi s avval el-elmene. Esmént vagy
három nap a réten bolyongott a nélkül, hogy emberi kereszténynyel
találkoznék. Harmadik nap este felé meglát egy városkát, oda ér
késő este, bemegyen, nem lát semmi világlót egyfelé is, szinte
kiért belőle s még nem kapott szállást. A város vége felé egy
szegelet ablakba világot lát. Oda megyen, bekéredzik s talál a
házba három leányt, a kik épen szénszaporát fontak.[33]
Szállásra ajánlja magát az éjszakára s el is fogadják. Második
orsófonáskor lehetett az idő. Csakhamarjában vacsora után láttak.
Vacsorált a király, ágyat vettek, lefeküdt s jól aludt.
Reggel, mikor el akar indulni, kérdik a leányok, hogy mi járatba’
van. Elmondja nekik is. – Felséges király! – kérik a lányok –
kérdje meg Szerencsének szerencséjit: mi lehet az oka, hogy mi már
túljuttunk mind a hárman a harmincz esztendőn, ennek előtte
tiz-tizenöt esztendővel férjhez mehetett volna a legkisebbik is, de
nem akadt kérőnk, pedig mi szépek vagyunk, jól viseljük magunkat s
jó dolguak is vagyunk. Megigéri azoknak is a király, hogy választ
hoz s avval elment.
Beér egy rengeteg nagy erdőbe s ott bólyász reggeltől estig,
estétől reggelig. Mikor az erdőnek a tulsó hajlásán járna, egy
szép patakhoz ért. A patak csak megáll a szeme előtt, nem foly egy
szálat sem, hanem megszólal s azt mondja: Uram király, mondd meg
nekem, mi czél hozott téged ebbe a nagy rengetegbe? Mert lehet száz
esztendeje, hogy az én folyásom megkezdődött s azután soha itt nem
járt semmi féle lélek. Azt mondja erre a király:
– Megmondom, ha kétfelé nyilol, hogy rajtad általmehessek.
Helybe’ a patak kétfelé nyilik s a király száraz lábbal
átalmegyen. Túlfelől megáll, s elmondja, hogy mi dologba’
jár-kél. Azt mondja a patak:
– Kérd meg Szerencsének szerencséjit, mi lehet az oka, hogy én
olyan szép tiszta vizü patak vagyok, s bennem még sem volt soha még
eddig sem egy hal, sem egy rák, sem más élő állat. Megigéri ennek
is a király s avval tovább megyen.
Mikor az erdőből kiérne, megpillant egy szép völgyet, azon
egyenest lefog, s ér egy nádfedelü küzsdég házikót. Bemegy oda,
hogy magát kinyugodja, mert meg volt bágyadva. A házba minden jó
rendbe volt szedve, szép tisztán, s egy jókedvü becsületes vén
asszony volt benne.
– Jó napot adjon Isten, anyámasszony!
– Hozott a jó szerencse, fiam! mi járásbéli vagy? mi hozott ide a
mi helységünkbe?
– Én bizony Szerencsének szerencséjit keresem, – mondá a
király.
– Jó helyen jársz fiam, én éppeg az anyja vagyok. Ő most nincs
honn, oda van a szőlőbe kapálni, menj oda tés.[34] Ne neked két
kapa. A hogy hozzá érkezel, kezdj mellette kapálni két kézre, de
egy szót se szólj hozzá. Most 11 óra van; 12 órakor ennetek
viszek.
Mikor leül enni, tés ülj le s egyél vele. Evés után megkérdez s
akkor mondd elé, a mi bajod van. A mit kérdezesz, mindenre megfelel.
Avval megmutatta, hogy melyik ösvényen kell menni. A király elment s
mindent úgy csinált, a hogy a vén asszony mondta. Ebéd után
letelepedtek nyugonni.
Egyszer megszólal Szerencsének szerencséje s azk kérdi:
– Mondd meg te nekem, miféle ember vagy? Néma vagy-e, hogy a mióta
ide jöttél, még csak hozzám se szóltál?
– Nem vagyok én néma, hanem az a szerencsétlen király, a kinek a
leghűségesebb embere sóbálványnyá változott. Azt akartam
megkérdeni: mi módon segithetnék rajta?
– Igen jól teszed, mert az a vadász megérdemli, hogy érte
fáradj. Menj el haza. A mire haza érnél, feleséged leomlik, fia
lesz. Annak a kicsi fiunak a kicsid ujjából csippents egy pohárba
három csepp vérecskét, abból egy tulu száracskával kend meg a
sóbálványnak az erit, a vadászból lesz, a miyen volt.
– Még volna kérésem: itt a legközelebbi erdőbe’ van egy szép
patak, de abba’ nincsen sem hal, sem rák, sem más élő állat; mi
lehet annak az oka?
– Annak a’, hogy abba a patakba még nem nem nyuvadt bele senki. De
vigyázz, hogy előbb menj által rajta, onnét menj ki az erdőnek
tetejibe s még ott is a legmagasabb fának a hegyibe hágj fel, s
onnét kiáltsd meg neki, a mit mondék. Mert ha igy nem tész, te
lész a legelső, a ki belé nyuvadsz.
– Még egyet kérdenék. Mostani utamba’ egy városkába’ három
leánynál voltam szállva. Mind a három elrugta a harmincz
esztendőt, szépek, jól viselik magukat, jó dolguak, mégsem akadt
kérője egyiknek is. Hát ennek mi lehet az oka?
– Annak a, hogy azok a lányok a szemetet a nappal szembe öntik.
– Hát annak mi lehet az oka, hogy van egy hétkövü malom, s van
annak azon küjjel még kásatörője s ványolója is, a molnárnak
elég őrlője jár, s mégis olyan szegény, hogy napról-napra alig
élhet?
– Annak a’, hogy a molnár soha sem adott semmit Isten nevébe s
templomba nem jár.
Ezt a négyféle dolgot a király jól beszedte a begyibe, szépen
megköszönte s becsületesen elbúcsuzott Szerencsének
szerencséjitől, s elindult haza félé. Mikor a szép patakhoz ért
az erdőbe, a patak kérdezte hogy mi jó hirt hoz neki? De ő azt
mondta, hogy ereszsze által hát, osztég majd megmondja. A patak két
felé nyilt, ő átal ment, s fel az erdőnek a legmagasabb részire,
még ott is felmászott a legmagasabb fára s onnét ugy kiáltott le a
patakoz:
– Uhó! hallod-e te szép patak! Szerencsének szerencséje azt
mondta, hogy benned ezen az árnyék világon semmiféle élő állat
nem tud teremni, mig valaki beléd nem hal.
Mihent az utolsó szót kirikoltotta, olyan éktelenül megáradt a
patak, hogy annak a fának, a míken ő volt, a derekát egészen
ellepte s a futó-bolond locsogásával őt az ágak közül
szintédeste-szinte lemosta, a lábát ki is kapta alóla, de ő a két
karjával egy jó kemény ágat olyan anyásan[35] megölelt, hogy
onnét semmi uton-módon nem tudá lesodorintani. A viz ezt a faranczos
tempót egymás után három izbe’ tette meg, s osztég egészen
megcsendesedett. Akkor a király leszállott a fáról, inget-gatyát
megszárasztott a napon, azután magára vette, a többi gúnyáját
pedig egy kosztra vette s ugy vitte, a mig megszáradt.
Elment a molnárhoz hálni s megmondta, hogy ne sajnálja jót tenni a
szegénynyel s járjon a templomba. Azután megmondta a leányoknak is,
hogy többet a nappal szembe ne öntsék a szemetet.
Nem tudott addig a király haza érni, hogy valami tolvajok a szép
patakon lopott lovat vittek által de a hogy gázlattak, ahajt ugy ugy
feldurálta magát, hogy lovastul együtt elseperte. Az napságtól
fogva a leghiresebb halászó s rákászó patak lett belőle.
A molnár is adni kezdett a szegénynek. Istenhez tért s ugy
elgazdagodott, hogy azt sem tudta: mije van. Holtig ugy élt, mint
gátja alatt a harcsa.
A három leánynak is, hogy a szemetet nem kezdték a nappal szembe
önteni, kérője akadt egy hétre.
Az éfiu király mikor haza érkezett, a feleségit gyermekágyban
kapta. Megvolt a szép fiucska. Egy micczet sem tudott várni a
király, hanem kapta a fiucskát, a kicsid ujjából vért eresztett,
avval a sóbálványnak megkente az erét. Erre a sóbálvány egy
istenes nagyot rittyent, hétfelé repedt, s egyszeribe megébredt a
hűséges vadász. A vén király, a mint ezt látta, mérgibe’ egyet
nagyot horkintott, osztég egyet-kettőt tátintott, földhöz ütte
magát s elment Földvárra deszkát árulni.[36] A vadász egész
élete hosszára megmaradt a királynál szógálatba’. Becsületes
egy ember volt. Olyan kell sok!
(Kriza János hagyatékából.)
II. A TEJKÚT.
Volt egyszer egy király, annak a kertjében volt egy olyan kút, a
melyikből éjjel-nappal folyvást forrott a tej. Ebből a tejből élt
a király, ebből mosakodott, ebben fürdött. Hát egyszer egy reggel
a tejhordó nagy szomorán jelenti, hogy:
– Fölséges királyom, életem, halálom a kezedben van, nincsen
már a tejkútban egy csepp is.
Megszomorodik a király nagyon, mert az ő élete is ahhoz a tejkúthoz
volt kötve. Hivatja mindjárt tizenkét jágerét s megparancsolja
nekik, hogy ha ki nem tudják, hová lett a tej, többet az ő szeme
elé ne kerüljenek. Estére kerekedik az idő s a tizenkét jáger
kiül a kút mellé. Hát egyszer jön egy nagy disznó óriás, de
akkora hogy a fejével a felleget meszelte. Neki dől a kútnak s egy
szuszra mind egy cseppig kiiszsza. Jelenti a tizenkét jáger a
királynak, hogy miféle történet esett.
– Mit gondoltok – mondja a király – hogy lehetne, azt a nagy
disznót kézre keriteni.
– Azt másképen nem, mondják, minhogy lerészegitse az ember.
Kapja magát a király s teletölteti a kútat szilvapálinkával. Hát
pont tizenkét órakor jön az óriás, neki dől a kútnak, s mind egy
cseppig kiiszsza. No de meg is járta vele. Alig lépett hármat,
végig esett a földön s elaludt. A jágerek pedig behuzták a
filegóriába s reá zárták az ajtót.
Na a király mindjárt irással hivta össze a népeit, hogy jöjjenek,
nézzék, micsoda csodát keritettek kézre az ő jágerei.
De volt a királynak egy négy esztendős kicsi fia, az ott
játszadozott a filegória előtt, hát egyszer csak beejti a labdát
az ablakon. Beszól az óriásnak:
– Jaj bácsi, adja ki a labdámat.
– Nem adom én fiam, ha el nem lopod az apádtól ennek az ajtónak a
kulcsát.
Elszalad a kicsi fiu s elhozza a kulcsot.
– Köszönöm édes fiam, jobb apád leszek én neked apádnál,
mondta az óriás. Azzal alig várta, hogy este legyen, kiszökött a
filegoriából s ment egyenesen a tejkútnak. Kiitta mind, s osztég
»köd előttem köd utánam« eltünt.
Gyülekeztek másnap a népek, de a király nem tudta megmutatni nekik
a csudát. Eleget vallatta a cselédeket, egyik se vallott. Egyszer,
mikor épen a legkedvesebb inassát veri, csak beállit a kicsi fiu.
– Ne verd szegényt hiába édes apám, én eresztettem el az
óriást.
Nyomban összehivja a király a tanácsot s kérdezi, mit érdemel az
olyan gyermek, a ki apját és királyát igy megcsufolja. Mindjárt ki
is mondja a tanács, hogy fejét kell venni. De a király még is csak
sajnálta egyetlen fiát megöletni, hát ráültette egy lóra,
melléje adott egy czigányt s neki eresztette a világnak.
Elindul a szegény királyfiu s elérkezik egy rengeteg erdőbe. Volt
neki egy kicsi pumi kutyája, az egyszer megszólal. Édes gazdám, add
oda a lovat ennek a czigánynak, ugy is ellopná az éjjel, tartsd meg
magadnál felét a pénzednek, a többit ebből is add neki, hadd
menjen a hová tetszik, majd megélünk mi valahogy.
Ugy is teszen a király urfi s a czigány mindjárt elmegy a lóval.
Hát érkezik az óriás.
– No fiam megfogadtam volt, hogy apád helyett apád leszek, jere
már most velem. Felveszi a királyurfit az ölibe, a pumi kutyát
zsebre rakja s azzal neki indul a rengetegnek.
Hét óra mulva megérkeznek óriás országba. Ott azt mondja az
óriás:
– No fiam, itt te vagy most az úr, jere, hogy öltöztesselek föl.
Azzal fölöltöztette a királyurfit fáinul, de volt is miből, mert
ő volt az óriás király. Olyan legény is facsarodott belőle hét
esztendő alatt, hogy nem lehetett sehol párját kapni.
Egyszer azt mondja az óriás király:
– Ideje is volna már fiam, ha megházasodnál.
– Hát biz én meg is házasodnám, édes apám, ha volna, kit
elvenni.
– Biz az nehéz dolog fiam, de segitünk valahogy rajta.
– Azt mán tudom, hogy hozzád bajosan megyen el idevaló király
leány, de nem messze van ide Fejérország, ott megkapod a fejér
király leányát, az elmenyen jó szivvel, csak tudni kell a módját.
Fölöltözteti másnap az óriás disznópásztornak a legényt, de
inget olyant ad reá, hogy olyan semmi teremtett állatnak nem volt a
világon s elküldi a fejérkirály kapujába. Alig áll meg a kapu
előtt, mindjárt szalad ki az inas s behivja a király elébe.
Kérdezik, hogy ki fia légyen, de ő csak azt mondja:
– Nem tudom. Se’ apám’, se’ anyám’ nem ismertem, azt se
tudom, mi a nevem, ugy máskülömben Jancsikának hivnak.
Kérdezi tőle a fejér király, nem volna-e kedve beállani
kondásnak, mert a kondássa meghalt. Adna neki háromszáz forint
fizetést, annyi volt a másnak is.
– Én bizony fölséges atyám, beállok, – mondja Jancsika, –
úgy sincsen senkim kerek e világon
– No fiam jól van, vedd átal a kondát.
– Hé, adjatok enni valamit az uj kondásnak!
Egyszeribe hoznak neki ennivalót s avval általveszi a disznókat.
Estére kerekedik az idő s Jancsika beül a konyhába a góc alá.
Épen akkor menyen el ott a király leánya s kérdezi, hogy hol hál
az éjjel.
– Nincs még helyem, mondja Jancsika.
– Na hát fekügy le ide a padra.
Alig alusznak el a cselédek, jön a király leány.
– Jancsika, szivem szerelme, mond meg nekem, miféle fajzat vagy,
mert szegény legénynek nem lehet ilyen változója.[37]
– Nem tudom, fölséges király kisasszony.
– No ha nem tudod, maradj magadnak.
– Nesze, hoztam egy fejér czipót, meg egy kulacs bort, legyen a mit
egyél a mezőn.
Köszöni alásan Jancsika s azzal a leány elmegyen.
Másnap fúni kezdi Jancsika a furulyát, de a disznók úgy
tánczolnak előtte, mint a karikacsapás. Nézi ezt a király az
ablakból s oda szól a feleséginek:
– Nem tudom feleség, miféle fajzat lehet ez a Jancsika, hogy ugy
tánczolnak előtte a disznók.
– Bizony fölséges király-atyám, – mondja a lánya, – nem
lehet az a fiu paraszt, mert olyan változója kijednek sincs, mint
annak.
Kiér Jancsika a mezőre, hát ott várja az apja, az óriás király.
– Mit adtak fiam?
– Egy komlós czípót, meg egy kúlacs bort.
– Vesd oda annak az egyenes farku kannak.
– No te kan, őrizd a fiam helyett a disznókat
Azzal ölbe kapta a fiát s elvitte haza. Este, mikor a disznók
jöttek, vissza vitte a város végére s adott neki egy arany
guzsajat, de meghagyta, hogy oda ne adja addig a király kisasszonynak,
a mig meg nem mutatta neki magát övig. Ugy is lett, a király
kisasszony megmutatta magát övig, de azután ismét hiába kérdezte,
ki légyen Jancsika. Másnap adott az apja egy arany motóllát,
harmadnap egy arany orsót, de lelkire kötötte, hogy azért
mutattassa meg a király leánnyal magát egész anyaszült meztelen.
Egyszer kiadja a király a parancsolatot, hogy a ki kitalálja, hogy az
ő leányának mi a jegye, annak adja feleségűl.
Gyűlnek, gyülekeznek messze országokból az urak, de egyik se tudja
kitalálni. Egyszer Jancsika is beállit egy réz lóval, réz
gúnyába’s azt mondja:
– Fölséges király, ha meg nem sérteném, a király kisasszonynak
egyik hóna alatt a nap, a másik alatt a holdnak van a jegye.
Egyszeribe megütteti a király a nagy dobot s eljegyzik őket. De
Jancsika abban a perczben ugy eltünt, mintha ott se lett volna. Keresi
a király mindenütt, nem találja sehol se.
Másnap ismét megjelen egy ezüst paripán, megcsókolja a király
kisasszonyt, de ísmét eltünik.
Harmadik nap már nagy bánattal volt el az egész udvar, hogy hátha
ott felejti vőlegénye a király kisasszonyt. Várják reggelre: nem
jön, várják délre: nem jön. Már épen más urat akartak neki
választani, mikor beállit az udvarba olyan kocsival, hogy a napra
lehetett nézni, de arra nem. Egyszeribe olyan lakadalmat csaptak, hogy
Telelő Szent Páltól Tekerő Szent Pálig asztal asztalt ért. Én is
ott voltam, kaptam egy kicsi csontikát, de oda jött kereszt apám s
addig kérte, a mig megharagudtam s a lábához vágtam. A ki nem
hiszi, nézze meg, hogy még most is sántál belé.
(Kriza János hagyatékából.)
III. A TÁLTOS KIRÁLYLEÁNY.
Volt egyszer heted-hét országon is tul egy olyan táltos király
leány, a ki minden találós mesét kitalált, de az övéit nem tudta
kitalálni senki. Fogta magát se’ kihirdetteté, hogy a ki az ő
meséjét kitalálja, vagy neki olyat mond, a mit ő ne tudna
kitalálni, ahhoz menyen feleségül.
Sokan megpróbálkoztak már vele, de senki se ment semmire. A táltos
királyleány pedig mindeniknek karóba huzatta fejét.
Utoljára, mikor már kilenczvenkilencznek karóban volt a feje, maga
is gondolkozóba esett, hogy nehezen mehet valaki hozzá
»kárlátóba«, ha igy folytatja a dolgot. Ő bizony – gondolta –
valamelyikkel már csak úgy szinből kitaláltatja a mesét s hozzá
menyen feleségül.
Volt a szomszéd országban egy gazdag, de özvegy királyné s annak
egy fia. De az a király urfi olyan volt, hogy a napra lehetett nézni,
de rá nem.
Meggondolkozik ez a király urfi s azt mondja az édes anyjának:
– Édes anyám! én bizony elmegyek a táltos királyleányhoz
szerencsepróbálni.
Eleget próbálta az édes anyja, hogy lebeszélje róla, de biz’ azt
nem lehetett.
Mintsem odavesszen idegen országba, – gondolá az özvegy
királyné, – inkább én magam pusztitom el. Úgy is tett. Egy
pohárba a legerősebb méregből készitett egy pár kortyot, hogy
azt, mikor a fia indul, megitatja vele. De a király urfinak volt egy
táltos inassa, az megmondta neki, hogy abból a pohárból, a mit az
édes anyja nyujt neki, mikor indulnak, ne igyék egy cseppet se, hanem
öntse ki a földre.
Hát lelkem Istenem, mikor épen indulni akarnak, jön az özvegy
királyné egy pohár borral; de a király urfi a szájához sem vitte,
csak ledobta a földre, Egyetlen egy csepp a ló lábára esett s az
egyszeribe megdöglött.
Annak a lónak a husából evett két varju, azok is elpusztultak. A
király urfi azt a két varjut megsüttette, betette a tarisznyájába
s avval utnak eredtek.
Este felé egy rengeteg erdőbe érkeztek. Hát látnak egyszer egy
nagy tüzet, a mellett füttözik tizenkét tolvaj. Oda mennek hozzuk s
a király urfi megkinálta őket a varjak húsával.
A két varju meg se’ kottyant a tolvajoknak, de meg is halt tőle
mind a tizenkettő azonnal. Akkor a szolga ezt a találós mesét
találta:
»Egy csepptől meghalt egy, egytől kettő, kettőtől tizenkettő.«
Másnap megérkeztek a táltos királyleányhoz. Asztalnál mindjárt
el is mondta a király urfi a találós mesét, de a leány nem tudta
kitalálni. Három napi gondolkozási időt kért. A király urfi
megadta neki.
Első éjjel felöltöztette a király leány egyik szolgálóját a
maga ruháiba s elküldte a király urfihoz hogy tudja ki tőle a
mesét.
– Megmondom, – mondá a király fiu, – ha ide fekszel mellém. A
leány nem sokat kérette magát, hanem oda bútt. Akkor a király urfi
kiugrott az ágyból s kikergette a leányt, a ruhát pedig ott
tartotta.
Kétszer ismételte még ezt a királyleány, de a királyfiu mindenkor
elkergette a szolgálót.
Negyednap délben ujra feltette a kérdést: »Egy csepptől meghalt
egy, egytől kettő, kettőtől tizenkettő.« Mi az?
A leány most se tudta megmondani. Akkor elévette a három köntöst s
azt mondá a tanácsuraknak:
– Ime nektek olyan király leányatok van, a ki már három éjjel
egymás után lejött az én szobámba hálni, de én nem eresztettem
magamhoz, hanem elvettem a köntösseit.
– Mit érdemel az ilyen király leány?
A király leány eleget esküdözött mennyre-földre, hogy nem ő
volt, hanem szolgálói; de a király urfi semmi letteképen nem tudta
elhinni, hogy nem ő volt a szolgálók pedig esküdöztek, hogy nem
ők voltak hát mégis a király leányra sült a dolog.
Akkor mindjárt összeült a tanács s kimondta hogy az, a ki már
kilenczven kilencznek minden igaz ok nélkűl nem átallotta fejét
vétetni, maga sem érdemel egyebet. Egyszeribe hivatták is a hóhért
s a király leány feje is karóba került. Épen az volt a századik.
Akkor aztán az öreg király őt fiának fogadta s átadta az
országát.
A király urfi pedig nyomba’ megházasodott, elvette a fejér király
leányát, Liliom király kisasszonyt s még maig is élnek, ha meg nem
haltak.
(Kriza János hagyatékából.)
IV. A HÁROM SZERENCSEPRÓBÁLÓ.
Egyszer volt egy ország arra felé, hol a nap felkél; lakott abban
egy szegény ember, kinek olyan három szép fia volt, mint egy-egy
bokréta s a mellett egyik nagyobb vitéz volt a másnál. Mindig is
abban mesterkedtek, ha valami módon kimutathatnák vitézségüket, s
addig erdőltek az apjukon, mig el nem eresztette országot-világot
látni, szerencsepróbálni. Adott mind a háromnak egy-egy fegyvert s
avval azt mondá: No! isten hirivel, menjetek, ha nem nyughattok!
Mentek-mendegéltek s estére kelve, elértek a fekete erdőbe. Alig
nyugodtak le, egy vén banyó vetődött hozzájok s szállást kért
az éjtszakára. Istené a szállás, vén anyó! itt bizony te is
meghálhatsz velünk, mondá a nagyobbik legény, a más kettő
szószólója.
Reggel, mikor felkászolódnának, hogy tovább utazzanak, a vén
banyó megköszönte a szállást s adott nekik egy erszényt.
Ezt az idősebbnek adom által, – mondá a vén banyó. – tedd jó
helyre fiam, mert ebből az arany soha ki nem fogy e világi
életedben.
Avval tovább ment a három szerencsepróbáló testvér; az nap
estére elértek a nagy vizhez s annak a martján szállást vertek.
Éfélikor esmént eljött a vén banyó s kérte a szállást Adott a
három legény jó szüvel. Reggel egy sapkát adott a közepsőnek,
melyet ha a fejére tesz, látatlanná lesz.
Tovább mentek, s még az napon jókor egy küsdég várasba értek.
Ott arra egyeztek, hogy az erszényből vegyenek ki annyi aranyat, a
mennyivel a legszebb házat megvehetnék. Meg is vették a legszebbet,
s még estére beleköltöződtek. Éféltájban kopogtatnak az ajtón,
hát esmént a vén banyó van ott s szállást kér. Megadták. Azt
mondja reggel a vén banyó:
No fiaim! én veletek többet ez életben nem találkozom, hanem itt
van egy ezüst vessző, ez legyen a küsebbiké. Ennek a vesszőnek
azaz ereje van, hogy a hányat suhintasz vele, annyi egész tábor
katona áll elé. Hanem azt mondom én nektek, hogy nem messze innét
van egy vár, abban lakik egy szép herczeg kisasszony, az csak olyan
legénynek akar felesége lenni, a ki őt megtudja nyerni. Már sok
herczegurfi próbált vele szerencsét, de egy sem ment semmire.
Eredjetek ti is szerencsét próbálni, de helyén legyen az eszetek,
mert különben porul jártok. A mit adtam, annak jó hasznát
vehetitek.
Avval a vén banyó úgy oda lett a szemök elől, mintha a föld
nyelte volna el.
Elig tünt el a vén banyó, az idősebb legény vette az erszényét s
elindult a vár felé. A mint oda ért, bejelentette magát, s
egyszeribe be is eresztették. Ugy káprázott a szeme a nagy
fényességtől s a kisasszony szépségétől, hogy eleinte azt sem
tudta, égen van-e, földön van-e, de erőt vett magán, s azt mondá
a kisasszonynak:
– Nagyocska bátorság én tőlem, hogy elédbe merék jőni,
szépséges szép kisasszony, de engedj meg nekem, mert hallottam
hiredet s nem állhatám meg, hogy ide ne jőjek.
– Épen vártalak, mondja a kisasszony, jó hogy erre néztél. Ülj
le ehhez a kicsid asztalhoz, koczkázzunk aranyban, s ha meg tudsz
nyerni, tiéd vagyok apámnak fele birtokával együtt.
No, leülnek s elkezdik a játékot. A kisasszony egy miczre annyit
nyert, hogy halommal állott az arany előtte, de a legény
erszényéből még annál bővebben duvadtt a szép sárig arany.
Szeget üt a kisasszony fejébe, hogy abból a küzsdég erszényből
sokkal több arany jött ki, mint a mennyi beleférne. Félbeszakassza
a játékot s azt mondja:
– Te ugyan ügyesen tudsz játszani, de ha az erszényed nem volna
boszorkány-erszény, eddig megkellett volna, hogy add magad. Hoczcza
ide csak, hadd lámsza, milyen, csak megnézem, s egyszeribe
visszaadom.
Hitelt adott a szép mázas-szónak a legény, s odaadta az erszényt,
a kisasszony pedig mihent a kezébe foghatta, elkiáltotta magát:
– Jertek estrázsák! kötözzétek meg ezt a legényt s kisérjétek
ki a várból, hadd menjen, a merre a szeme lát.
Visszamegy a legény nagy búval-bánattal a testvéreihez, panaszolja,
hogy milyen csufosan járt. Azt végezték el egymás között, hogy
már most a közepső próbáljon szerencsét, s az erszényt is hozza
vissza, ha szerét ejtheti.
Elment a közepső is a várba. Elmondta himzés-hámozás nélkül,
hogy ő bizony az erszényért jött. No hiszen, felpattant a
herczeg-kisasszony, hogy még ilyen kéréssel mer eléállani,
kikiáltott az ablakon: Estrázsák! kötözzétek meg s vessétek ki
innét ezt a bolondot.
De a fiu fejébe huzta a sapkát s látatlanná lett. Mikor az
estrázsák kimentek, levette a sapkát s esmént kérte az erszényt.